Filmek között élünk. Több száz között, melyeket talán nem is mi válogatunk össze, hanem egyszerűen „ránk akad-nak”. A kíváncsiság, a szabad esték, a barátok, a reklámplakátok és filmes lapok szemrehányó követeléssel hal-moznak el a jobbnál jobbnak ígérkező produkciókkal szemben. Már csak azt nézzük, amit szeretünk, amitől vala-milyen egyszerű oknál fogva többet remélünk. Úgy hiszem, hogy azon a héten a Kóristákra azért mentem be, mert francia nyelvű.

Az ünnepelt karmester hazatér édesanyja temetésére. Meglátogatja Pépinot, egy gyerekkori barátja, aki elhozta egykori nevelőjük hagyatékát. Clément Mathieu naplójegyzeteit legjelesebb tanítványának szánta, akit, mihelyt felüti a könyvet, elragadnak az emlékek.

1949-ben egy munkanélküli zenetanár lemondóan kezdi el nevelői pályafutását egy hátrányos helyzetű gyerekeknek fenntartott, bentlakásos fiúiskolában. Többszörösen összetűzésbe kerül az embertelen didaktikai módszereket alkalmazó igazgatóval, akinek a tudta nélkül délutánonként érvényre juttatja saját nevelési elképzeléseit. Ragaszkodással és odaadással indít el egy kísérletet: létrehoz egy kórust. Éjjelente szerzi a kórusműveket, majd a gyerekekkel – nem pusztán a zenei tudás területén – példátlan fejleményeket könyvel el. Sikerének csodájára járnak, mígnem egy érdemrendet is felajánlanak a találékony kezdeményezőnek. Csakhogy ekkorra az iskolavezetőnek is szívügyévé válik a zeneterápia, magáénak tulajdonítja a tervet, tehát őt illeti a babérkoszorú.

A felépítés szempontjából a film iskolapéldány lehetne: tudatosan és gondosan megszerkesztett produkció, melyben az apró bonyodalmak mintha visszaszámlálásra indulnának, mindvégig fenntartják a feszültséget. Megfelelő továbbá a választott időtartam is, a konfliktus fölösleges mozzanatok közbeékelődése nélkül bontakozik ki, és jut nyugvópontra. A téma és a hangsúlyozni kívánt gondolat miatt a cím telitalálat. Az énekkarnak értékteremtő és értékmegőrző szerepe van. Összetartja, közösségé kovácsolja a gyerekeket, az ötlettulajdonos kitaszított tanárnak pedig meghozza az áhított sikerélményt. A felügyelő figyelmessége, tapintatossága, illetve a zene mágikus ereje bizalmat gerjeszt a fiúkban. A kegyetlen iskolaigazgatóval folytatott harc során Mathieu-ben cinkostársukra ismernek, hisz ő az első, aki emberségesen bánik velük, és Rachin igazgató előtt fel is vállalja ezt. (A jó közhangulat kialakulása után természetszerűen csatlakozik a kísérlethez a karbantartó és a két tanár.)

Egyszóval minden benne van a filmben: a sikeres, idősödő művész csodált és rejtélyes alakja; a visszaemlékezés világos motivációja; az ismert és ezért meglehetősen előrelátható, de nagyon is könnyfakasztó történet; az esetlen, ugyanakkor szeretetre méltó pártfogó figurája; hosszan kitartott snittek az ártatlan vagy csíntevő gyerekek kifejező arcaival; Mathieu plátói szerelme a tanítványa egyedülálló édesanyja iránt; látványos képi megoldások, és végső soron a kiszolgáltatottak morális győzelme. Mindezek miatt hiányzik néző és film között egyfajta cinkosság, a bizonyos legfőbb erény, amit rendszerint a hollywoodi stílusú futószalag-produkciók nélkülöznek. A kedvezőtlen rokonítást azért érzem indokoltnak, mivel az egyes mozzanatok megjósolhatósága a film szellemiségével egybekötve megfosztja a nézőt annak lehetőségétől, hogy a fokozatos felderítésben örömét lelje. Ráadásul pontosan a túltelítettség teszi a Kóristákat édeskéssé, állottá, már-már csömörre ingerlővé.

Christophe Barratier, ellentétben a nagymesterekkel, ebben a filmben csak sír és ujjong. Azok ráértek. Tudtak pihenni, mértékletesnek maradni, adott esetben visszafogni magukat. Filmjeikben a finomságoknak köszönhetően ott a csend és az időtlenség. Bizony, vannak dolgok, amelyek egy magasabb rendű illemtan szabályai szerint a „jó filmben” (amennyiben hisszük, hogy van ilyen) efféle kombinációban nem kaphatnak helyet.