Amikor a 2000-es, első X-men film a képregény szövetei közül kiemelte a másság és az elfogadás szálát, tudatos tematikai pályára állította a későbbi folytatásokat is. Az olyan nagy sztorik feldolgozása során viszont, mint A főnix halála, Az eljövendő múlt napjai vagy most az Apokalipszis is, az alkotók rendre ugyanabba a hibába esnek, pedig csak hagyni kéne tisztességesen kibontakozni a drámai szálakat, és nem alárendelni őket a B-kategóriás forgatókönyveknek és fináléknak.
Mert ha már mindegyik X-men filmre alapvetően jellemző, hogy túl komolyan veszik magukat, lehetne ebből akár előnyt is kovácsolni. Hiszen mindre, de főleg az új előzményfilmekre egyre erősebb színészeket toboroztak a stábba, akik még a műfaji paródiaként ható mondatokba is képesek némi színt vinni, és akiknek már a jelenléte felerősíti a drámai cselekményszálakat, illetve konfliktusokat. Ez leginkább az X-men: Az elsőkben sikerült, amely végigkövette a gonosz evolúcióját a lelkileg megnyomorított, bosszúvezérelt, de a morális választások/oldalak közt őrlődő Magneto (Michael Fassbender) alakjával.
Ez a személyes, belső küzdelem vetül ki az X-ek csoportját és úgy általában a mutánsokat is érintő külső, fizikai valóságba a folytatásokban is: a szembenálló felek egyértelmű pólusokat képviselnek és konkrét szereplőkkel asszociálhatóak. A külvilágba való sikeres beilleszkedés akadályai, illetve a külvilág másságainkat fenyegető volta, az ettől való félelem bomlik ki, mikor az emberiség pusztító robotokat ereszt a mutánsokra, de a mindenkiben megbúvó géneken keresztül önmagára is (Az eljövendő múlt napjai). Most pedig a bennünk rejlő agresszió, önzés, nárcizmus és az együttműködésre való képtelenség ölt testet a „normális” emberek elpusztítására törő ősmutáns, Apokalipszis (Oscar Isaac) figurájában. Csakhogy míg a gyengébb keretsztori ellenére is erős vezérszállal dolgozó második film antagonistája (a terrort a vélt veszély elhárításával megindokoló orvos) motivációi és pszichológiája összetett és érdekes, a világuralomra törő, egyiptomi gyökerű ellenfél végtelenül klisés. Random nyuszi a kalapból, egy gigantikus MacGuffin, aminek semmilyen más szerepe és beágyazottsága nincs a történetben, mint hogy mozgásba hozza a szereplőket – még a szövege is ócska.
Dráma és akció két film erejéig egészen jól kevert aránya borul fel a mostani résznél, hogy egy egészen új tényezőt hozzon mozgásba. A karakterárnyaló drámai törekvéseket ugyanis fokozatosan felváltják a felületesebb young adult igények – amik nagy lendülettel ölelik keblükre a másság, a különlegesség, a beilleszkedés kérdéseit. Míg tehát az eddigi filmek a kirekesztésről és az elfogadásról általánosabb, morálfilozófiai szemszögből igyekeztek gondolkodni a képregény-feldolgozás keretei között, a „young adultosítás” korosztályos kérdéssé szűkíti a problematikát. A folyamat természetesen nem új, az előzményfilmek jellegüknél fogva megfiatalítják a központi figurákat és az új karakterek is kamaszként, huszonévesként csatlakoznak a történethez. Az X-men: Apokalipszis szimbolikus határkőként jelöli a váltást, mikor az új generációs mutánsok már a világmegváltó tinik, akik az elhalálozott vagy tanárként/vezetőként háttérbe húzódó elődeik örökébe lépve indulnak csatába. A young adult királynője, az Éhezők viadalát tavaly lezáró Jennifer Lawrence pedig kiképzőként adja át a stafétabotot az ifjaknak.
A csapda, mely a két nagy Marvel-franchise-t fenyegeti, most még látványosabb; azaz hogyan lehet ilyen sok, a szuperképességek széles arzenálját felvonultató szereplőt legalább hasonló szinten mozgatni? A lassan kifulladni látszó Bosszúállók sorozat jól megágyazott magának az egyes figurákat bemutató kiegészítő filmekkel (hiszen így már nem kell aktív karakterépítéssel foglalkoznia), és a humort is jótékony segítőtársként fogadja. Az X-men viszont mintha kezdettől többre vállalkozott volna, mint amit képes volt megvalósítani, amin nem segített az sem, hogy az irónia helyett a patetikus életbölcsességek és sablonos fordulatok uralkodnak el a cselekményen.
