A mozgókép láthatóan szabadon bánik a brit költők életrajzával. Az adaptációk ahelyett, hogy a valós események illusztrációi lennének, sokkal szívesebben gondolják újra a poéták sorsát. A 20. század eleje óta a rút rímfaragó sármos szívtipróként tér vissza, a kétes hírű tollforgató sátáni mélységekbe züllik, a beteg és elnyomott költőzseni pedig nyilvánosan vesz elégtételt gonosz vérszívóvá aljasodott pályatársa felett.
A brit költők életével foglalkozó filmkészítők viszonylag szerencsés helyzetben vannak, bőven akad ugyanis vászonra kívánkozó anyag a sziget poétáinak élettörténetében: elég Sir Walter Raleigh kalandjaira, Oscar Wilde viharos magánéletére, esetleg William Wordsworth és Samuel Coleridge barátságára gondolni. Az elmúlt egy évszázad brit költőkkel foglalkozó filmtermését átböngészve azonban egyértelművé válik, hogy a legtöbb filmkészítő nem elégedett meg a való élet produkálta drámai szituációkkal, sokkal inkább a pátosz erősítése mellett tették le voksukat. Egy-egy futó románc vagy baráti vonzalom átütő szenvedéllyé nemesült, egy – önhittségből és féltékenységből fakadó – hétköznapi érdekellentét pedig őrült gyűlöletté transzformálódott. Ezek a filmek tehát inkább tekinthetők életrajzi ihletésű alkotásoknak, mintsem életrajziaknak.
Ahogy Jane Campion tavaly év végén bemutatott filmje, a Fényes csillag (Bright Star) is bizonyítja, a filmesek az ismert költői sorsokat továbbra is leginkább a művészek szerelmi viszonyain keresztül próbálják megközelíteni. Campion tolmácsolásában John Keats, a romantikus költészet egyik legkiemelkedőbb alakja szinte csak a későbbi jegyese, Fanny Brawne-nal fenntartott kapcsolata fényében kerül ábrázolásra, verseinek irodalmi jelentősége, a poéta szélsőségesen érzékeny személyisége majdnem teljesen perifériára szorul. A költő egyfajta katalizátorként működik, „mindössze” egy szerelemre lobbanó nő hullámzó érzelmeinek, ugrásszerű jellemfejlődésének kiváltó okaként van jelen. A poéta helyett tehát a verseket megihlető múzsa kerül a középpontba, aki a romantikus vonalat erősítendő, gyakran valós befolyását többszörösen felülmúló szerepkörben tetszeleg.
Bár (ahogy a későbbi példákból kitűnik) ez a módszer igen elterjedt a brit költők életét feldolgozó filmekben, természetesen bőven találni olyan alkotásokat, melyekben a szerelmi viszonyok részletes ábrázolásán túl más aspektusok is érvényre jutnak. Ez utóbbi munkák három nagy csoportba sorolhatók. Az első a választott költő életének vagy egy jelentősebb életszakaszának elbeszélésére törekszik, afféle életregényként működve, s egyaránt érinteni próbálja a művész magánéletét, munkáját és társadalmi szerepét. A második több költő egymáshoz fűződő kapcsolatát vizsgálja, legyen szó intim, baráti vagy szakmai kötelékekről. A harmadik kategóriát pedig azok a filmek képviselik, amelyekben az ismert költő már-már csupán mellékszereplőként tűnik fel, kulisszaként asszisztál a történet szempontjából relevánsabb figurák mellett. Természetesen az egyes csoportok között gyakran felfedezhetőek átfedések, például több olyan filmről is lesz szó, amely egyaránt beleillik a szerelmi viszonyt irányadó rendezőelvként alkalmazó filmek halmazába, illetve az egyes költők közti kapcsolatokat felfedő alkotások kategóriájába is.
A múzsa csókja
A brit költők már a némafilmes korszakban megjelentek a filmvásznon. Charles Calvert 1922-es filmje, A Prince of Lovers Lord Byron életét mutatja be, Maurice Sandground 1926-os munkája, a The Life of Robert Burns pedig a világhírű skót poéta sorsát ülteti mozgóképre. A hangosfilm megjelenése alapvetően kedvezett volna ezeknek a filmeknek, hiszen lehetőség nyílt arra, hogy a költők művei színészek tolmácsolásában legyenek egyszerre láthatók és hallhatók a vásznon. Ezzel szemben azonban a harmincas évek életrajzi ihletésű filmjei szinte egyáltalán nem használták ki a versek narrációba ültetésében rejlő potenciált. Szépen példázza ezt az 1934-es A Wimpole Street-i Barettek (The Baretts of the Wimpole Street), mely Elizabeth Barrett és Robert Browning románcának kialakulását meséli el. Sidney Franklin filmje azonban olyannyira mellékesen kezeli a szerelmespár hivatását, hogy a két figura szinte akárkivel helyettesíthető lenne.
A Norma Shearer által megformált nő ugyan betegsége okán minden nap a pamlagon pihenve kénytelen fogadni a barátait és hallgatni azok pletykálkodását, de a népes családon és a spártai szigorral őrködő édesapán túl szinte semmi egyéb nem utal arra, hogy a hányattatott sorsú költőnő életének egyik meghatározó periódusát követjük nyomon. Egyszer-kétszer talán szóba kerül a hölgy írói szenvedélye, ténylegesen alkotni azonban egyszer sem látjuk a film közel kétórás játékideje alatt. Hasonló hiányosságokkal küzd Robert Browning karaktere is (Fredric March), aki ugyan tökéletesen megállja a helyét heves vérmérsékletű szívtipróként, a viktoriánus kor egyik legjelentősebb versfaragójaként azonban kudarcra ítéltetett, az ember lelki drámáival foglalkozó költőzseni ugyanis egy pillanatra sem tűnik fel a filmben. A világszerte ismert poétaházaspár egymásra találásának története helyett tehát mindössze egy szirupos romantikus drámát kapunk.
Egy szinttel előrébb lép Crane Wilbur 1937-es filmje, a The Romance of Robert Burns, mely a skót poéta Jean Armourhoz fűződő viszonyának kezdeti szakaszát meséli el. Továbbra is uralkodik ugyan a történelemtorzító, szirupos pátosz – amit csak tovább erősít a film tolakodó színvilága és egy-egy elejtett, negédes dalbetét –, viszont a dialógusok sorai között egyre többször feltűnnek Burns ismert költeményeinek részletei, állandó tehát a reflexió költői mivoltjára. Bár sokkal kiforrottab alkotás, mégis hasonló tematika alapján épül fel John Madden 1998-as, díjesővel jutalmazott filmje, a Szerelmes Shakespeare (Shakespeare in Love). Ugyan Madden a köztudottan előnytelen fizimiskával megáldott Shakespeare-t egy szempillantás alatt vonzó ifjúvá varázsolja, olyan finom eleganciával lavírozik a fikció és a történelmi hűség határán, hogy ez az apró hazugság könnyedén megbocsáthatóvá válik.
A történet 1593-ban játszódik Londonban, amikor is a fiatal Will (Joseph Fiennes) megfelelő múzsa híján épp alkotói válságban szenved. Hamarosan ismeretséget köt költeményei rajongójával, Viola De Lessepsszel (Gwyneth Paltrow), akibe azonnal beleszeret. Kettejük kalandos románca lesz a történet váza, mely viszony azonban messze túlmutat a megszokott romantikus történeteken, a két fiatal egymásra találása ugyanis végig párhuzamosan fut a drámaíró egyik leghíresebb darabjának, a Rómeó és Júliának megszületésével. Azontúl, hogy a film több Shakespeare-rel kapcsolatos kérdést is felelevenít (az elveszett évek történéseit, illetve szerzői hitelességét), munkáinak egyéni nyelvezetét is magávé teszi. Az avoni bárd ugyanis a tradicionális stílust keverte saját, közvetlenebb kifejezésmódjával, mely sokkal természetesebb, a köznép számára is érthető költői nyelvet eredményezett. Ahogy Shakespeare költeményei, úgy Madden filmje is egyszerre tiszteli a hagyományokat és hajt végre egyfajta reformációs kísérletet.
Sokkal kevésbé áttételes a korábban említett Fényes csillag című film, melynek forgatókönyve John Keats levelezése alapján íródott, és a hangsúlyt egyértelműen a tragikus sorsú költő kedvesére, Fanny Brawne-ra (Abbie Cornish) helyezi. Campion Keatse (Ben Whishaw) szinte másodhegedűssé válik a divatmániás leányzó mellett, a rendezőnő ugyanis sokkal nagyobb figyelemmel van a női lélek apró rezdülései iránt, mintsem hogy a romantikus poéta szóvirágainál időzzön. Ugyan a költemények több ízben is visszaköszönnek a dialógusokban, a női karakter domináns érzelmi kilengései olyan agresszíven furakodnak az előtérbe, hogy személyes kálváriája szinte el is feledteti szenvedélyének tárgyát.
A Fényes csillag elemzési szempontjai közül viszont semmi esetre sem hagyható ki Campion ars poeticája. A korunk egyik legjelentősebb feminista filmkészítőjeként számon tartott direktor korábbi munkáit figyelembe véve ugyanis világossá válik, hogy a dramaturgiai nyomatékok elhelyezése közel sem véletlen, a női karakter kiemelése egyértelmű szerzői szándék. Ez a hozzáállás magyarázza azt a tényekkel szembemenő döntést is, mely Keats legközelebbi barátját és támogatóját, Charles Armitage Brown-t a féltékeny és gonosz írótárs szerepkörébe passzírozza.
Pontról pontra
Lord George Gordon Byron életének arcpirító epizódjai már viszonylag korán megihlették a filmeseket, a már említett Charles Calverten túl ugyanis sokan mások is vászonra álmodták a költő viharos mindennapjait. Ilyen volt többek között David MacDonald, akinek 1949-es filmjében (The Bad Lord Byron / A rossz Lord Byron) a görög fronton haldokló költőt lázálmai repítik vissza életének meghatározó állomásaira, hogy a felszínre kívánkozó emlékek végső számadásra késztessék a kicsapongó tollforgatót. Az angol költő életpályáját viszonylag részletesen elemzi a Julian Farino rendezésében készült Byron (2003) című televíziós produkció is, mely a költő féltestvérével folytatott vérfertőző viszonyán keresztül mutatja be a lázadó poéta fordulatokban gazdag pályáját.
Bár a történet vázát ebben az esetben is egy intim kapcsolat adja, Farino filmje nem elégszik meg egyetlen ábrázolási aspektussal. A Jonny Lee Miller által megformált poéta közel tizenöt évébe nyerhetünk bepillantást, az 1809-es európai körutazástól kezdve egészen halála napjáig. Farino sorra veszi Byron anyagi gondokkal küszködő hétköznapjait, érdekházasságának nyomorúságos momentumait, nyilvános meghurcolását és külföldre menekülését. A belsőséges kapcsolatainak bemutatása az életre szóló szerelem leírása mellett egyaránt kiterjed egyéjszakás légyottjaira, homoszexuális kísérleteire és a már említett házastársi kötelékre. A figyelem megosztása, illetve az összehasonlításból eredő hű keresztmetszet elérése érdekében a rendező egy másik szerelmi kapcsolatot is bevezet a történetbe: Byron hű szolgája, William Fletcher és felesége őszinte és tiszta románcát. A két cseléd szívszorító, mégis teljesen hétköznapi elválása és későbbi egymásra találása már-már tükröt tart a költő viharos és bonyolult kapcsolatai elé.
Hasonlóan építkezik az 1997-es Oscar Wilde szerelmei (Wilde) is, mely a dekadens angol társadalom által perverz kicsapongónak ítélt író kegyvesztésének történetéről ad számot. Házasságkötésétől felesége haláláig követjük nyomon az író pályáját, betekintést nyerve a művész magánéletének konvencionális és botrányos periódusaiba, költői sikereibe, a karrierjét kettétörő, boszorkányüldözésre emlékeztető bírósági per bizonyos részleteibe, börtönéveinek nyomorúságos perceibe – illetve szemtanúi leszünk szabadulásának is. Brian Gilbert filmje egyaránt mesél az író lassú öntudatra ébredéséről, a nagy szerelmet megelőző kisebb románcokról, Lord Alfred 'Bosie' Douglas (Jude Law) iránti egyre mélyülő érzelmeiről, feleségéhez és gyerekeihez fűződő kapcsolatáról és lojális barátairól. Hallani részleteket az általa írt darabokból, illetve több munkájára vonatkozó utalás is felfedezhető a dialógusokban. A Stephen Fry által megformált Wilde beszédstílusa is művészet, monológjai kis költemények. Ugyan a fő csapásvonal ez esetben is a Bosie-val kialakított viszonya, a film olyan széles spektrumát fedi le az író életének, hogy túl tud lépni a romantikus dráma alműfajának határain.
