Nem könnyű műfaj az előzményfilmeké: a Csillagok háborúja hasonló filmjei óta tudjuk, milyen veszélyeket rejtenek magukban a sikeres sorozatokat „másik irányból” folytató részek. Hiszen egyrészt egy-egy rejtélyes karakter (vagy éppen szervezet) általában pont addig vonzó, amíg nem tudunk róla mindent, másrészt tudjuk a történet végét – úgyhogy sokkal többet fog számítani a hogyan, mint a mi történik.

A 2014-es Kingsman: A titkos szolgálat egy igen kellemes meglepetés volt, főleg ahhoz képest, hogy nem éppen eredeti vizekre evezett témaválasztásában: képregény-adaptáció volt (még ha nem is annyira ismert alapanyagot dolgozott fel, mint Marvelék) hősei brit titkos ügynökök, az elegancia és nemeslelkűség megtestesítői, szép, fiatal és sármos idős színészek tolmácsolásában. Ami némiképp egyedivé tette, az az alapanyagot szállító Mark Millarnak, és a filmet író-rendező Matthew Vaughn munkájának volt köszönhető, és ami az első részt a maga brutalitásával, koreográfiájával és humorával kiemelte a hasonszőrű alkotások felhozatalából. A második rész, a három évvel később érkező Aranykör már kevésbé hatott az újdonság erejével, és bár messze volt a rossztól, mindenképpen magában hordozta a jellemző folytatás-hibákat, ugyanannak az alapötletnek a kissé újrakevert változatát nyújtotta a nézők számára. Éppen ezért teljesen érthető volt, hogy Vaughn egy kicsit más irányba próbálkozik majd tovább, és inkább a titkos szervezet eredettörténetét mutatja be legközelebb.

Négy évvel a folytatás után pedig érkezik is a mozikba az angolul egyszerűen The King’s Mannek, magyarul a képregényfilm-címes klisével King’s Man: A kezdeteknek elkeresztelt újabb öltönyös kaland, ami ugyan nem olyan friss és üdítő, mint az első rész volt, de mindenképp jobban sikerült, mint a második, és alapvetően teljesen szórakoztató képregényadaptáció, ami ráadásul a kreativitásának és korhatár-besorolásának köszönhetően jobb lett, mint az összes idei, középszerűre sikeredett Marvel-film. Azokban legalábbis biztosan nem találkozunk balett-táncos, ellenfele sebeit nyalogató Raszputyinnal, bosszúálló kecskékkel vagy éppen meglepően naturalisztikus első világháborús tablókkal.

A King’s Man története 1902-ben kezdődik, amikor a pofátlanul brit nevű Orlando Oxford herceg (Ralph Fiennes) a Vöröskereszt küldetését teljesítendő ellátogat a búr háborúban harcoló angol helyőrséghez, ahol aztán felesége, Emily (Alexandra Maria Lara) járulékos áldozatává válik egy merényletnek, a férfi pedig megígéri a haldokló feleségének, hogy fiukat, Conradot (Alexander Shaw) megóvja mindenféle háborútól. 12 évvel később aztán ez egyre nehezebbé válik, hiszen az időközben felcseperedett, hőskomplexussal megáldott és -átkozott Conrad (Harris Dickinson) mindenképpen szolgálni akarja a hazáját a kitört világháborúban, akár apja utasítása ellenére is. Közben a pacifista fogadalmat tett Orlando egy kezdő titkos szervezet élén a háttérből igyekszik beszüntetni az idióta nemeseket és királyokat irányító összeesküvés által szított világégést, hogy feleségének tett ígéretét be tudja tartani.

A II. világháború árnyékában az elsőre valamivel kevesebb figyelem jut a popkult alkotásokban (talán az egy Csodanőt leszámítva), Vaughn jó érzékkel választotta ki ezt a kevéssé ismert, de hasonlóan izgalmas és tragikus eseményt filmje hátteréül, és ugyan sok újat nem tudunk meg a háború természetéről, de mindenképp üdítő, hogy nem századszorra is a nácik állnak egy fiktív összeesküvés mögött, hanem egy meglepően korrektül felépített, sötétbe rejtező, meglepetés-főgonosz és híres-hírhedt csatlósai. A film legjobb része azonban nem is ő, hanem a ráosztott karakterét bravúrosan (túl)játszó Rhys Ifans Raszputyinja, aki egyszerre tud humoros, visszataszító, karizmatikus és félelmetes is lenni, de Joel Basman Gavrilo Principje is egészen emlékezetesen hozza az I. világháború kirobbantójának szerepét. Szegény Mata Harit (Valerie Pachner) azonban megint belekeverték valamibe, amihez semmi köze nem volt, ráadásul még kifejezetten fölöslegesen is, hiszen a filmben alig jelenik meg, akkor is enyhén nyakatekert módon beleszuszakolva, Daniel Brühl Erik Jan Hanussenje pedig teljesen nyomtalanul és korábbi szerepéhez képest súlytalanul tűnik el valahová a sztori végére. Gemma Arterton és Djimon Hounsou pedig ott vannak segítőként Fiennes mellett, kellemesek, mint korai „kingsmenek”, de kissé túl „udvariasak” és alulhasználtak: amikor a forgatókönyvíró megköveteli tőlük, minden teketória nélkül úgy állnak félre az útból, mintha ott sem lettek volna, és nem is hiányoznak senkinek.

Bár vannak tehát bőven hiányosságai Vaughn Karl Gajdusekkel együtt jegyzett forgatókönyvének, akad abban bőven elég csavar is ahhoz, hogy lekösse a nézőt a játékidő több, mint két órájában. Ez a hossz manapság egyre általánosabbá kezdett válni tömegfilmekben is (a legtöbbször teljesen fölöslegesen), de itt ezért az egyik fontos szereplő sorsát ténylegesen meglepően alakító dramaturgia okolható leginkább, úgyhogy sok más hasonlóan maratoni hosszúságúnak ható műfajtársával ellentétben ez pont megbocsátható neki.

A forgatókönyvön túl a látványvilág is kifejezetten kellemesnek mondható, helyenként a vágáson és az operatőri munkán is érződik az arra irányuló alkotói szándék, hogy hangsúlyosan képregényfilmnek látassa magát a King’s Man: A kezdetek, bár az igazat megvallva, messze nem volt elég bátor Vaughn és csapata. A kreatívan megoldott részek (például amikor egy torpedózni készülő tengeralattjárót és az áldozatul szolgáló hajót látszólag egyetlen oda-vissza snitt „köti össze”) inkább meghozzák az ember étvágyát több hasonló megoldásra, messze nincs belőlük elég ahhoz, hogy igazán stílusosnak miattuk mondhassuk a filmet.

Összességében tehát erős közepes előzményt kapott a Kingsman-széria, egy szórakoztató kalandot, ami ugyanakkor bőven elbírt volna még bátor megoldásokat és valódi frissességet. Mindezek ellenére is ez az idei egyik legjobb képregényes vászonra vitel, ami azért még mindig jóval több jó ötletet tartalmaz, mint a mostanra megszokottá vált, megbízhatóan középszerű, nagyköltségvetésű biztonsági játékok, amilyeneket a Disney szállított az idén a mozikba.