Az eredeti A hét mesterlövész nemzedékeken átívelő western-élmény, de azért nem váltotta meg annak idején a műfajt: kellemes kis film, amit újra és újra meg lehet nézni a családdal. A friss remake szórakoztató és lendületes, és bár esélye sincs, hogy hasonlóan legendássá váljon, de jó adag lövöldözést és menő figurákat így is kapunk benne. És azt is megerősíti, hogy a Vadnyugat sokkal modernebb és sokszínűbb volt, mint ahogy eddig ábrázolták.
A látszattal ellentétben Antoine Fuqua munkája nem csupán a politikailag korrekt filmek egy újabb példája, hanem talán bizonyíték is, hogy Hollywood, illetve a nézők egyre inkább készen állnak szembenézni a Vadnyugat reálisabb képével, eredeti diverzitásával. A 19. század amerikai határvidéke ugyanis bizonyos tekintetben kifejezetten modern volt. „Sok fekete cowboy volt, és sok amerikai őslakos és ázsiai dolgozott a vasútépítéseken” – mondja a rendező. A határvidék valósága ugyanis minden keménységével és kíméletlenségével együtt, és a sztereotípiák ellenére, egészen egyszerűen az egymásrautaltság miatt gyakran jóval sokszínűbb együttműködési modelleket tett lehetővé rasszok, etnikumok és nemek között, mint ahogy az a western 40-es, 50-es évekbeli konzervatív klasszikusaiban látható.
Az már az eredeti A hét mesterlövészben is koncepció volt, hogy a központi alakok a western jellegzetes hőstípusait jelenítsék meg: a cajun vezetőt, a laza csavargót, a kincsvadászt, a veteránt, a forrófejű tacskót, a hallgatag (késes) mestert vagy az illúzóit vesztett profit. Fuqua filmje viszont új alakokat vesz fel az eddigi hófehér férfikatalógusba: számára a Vadnyugat aktív és érvényes hőse a fekete fejvadász, az ázsiai orgyilkos, a komancs harcos, de egy özvegy nő is. Ezzel pedig olyan közelmúltban bemutatott westernek mellé sorakozik fel közönségfilmként, mint a Slow West (2015) vagy a The Homesman / A kelletlen útitárs (2014), amelyek a maguk tragikus-kesernyés módján a Vadnyugat könyörtelensége mögött rejtőző humánus részleteket is felvillantják.
Mindenképpen Fuqua javára írható, hogy nem szolgalelkű másolatot készített az 1960-as változatból, hanem játékos szabadsággal táplálkozik belőle. Hiszen már a Yul Brynner-féle verziónak is a japán rendezőóriás, Kuroszava Hét szamuráj (1954) című mesterműve az alapja, akit viszont az amerikai John Ford westernjei ihlettek meg. E kultúrákon és kontinenseken átívelő, többgenerációs örökség nyomán Fuqua és visszatérő alkotótársa, a forgatókönyvíró Nic Pizzolato (True Detective) megtartotta a központi konfliktust és a cselekmény gerincét: egy isten háta mögötti kisváros lakói felbérelnek hét tehetséges fegyverforgatót, hogy segítsenek megszabadulni az őket rettegésben tartó bányatulajdonostól és bandájától. A szedett-vetett csapat vezetésével a városka lakói felkészülnek a nagy harcra, ami aztán mindannyiuktól komoly áldozatokat követel. A setting megváltoztatásával Fuqua aktualizálni akarta az elnyomás elleni harc témáját, így a banditák által sakkban tartott mexikói porfészek helyett a zöldellő hegyvidék aranybányája mellé vezet, hogy ott hőseink a kapitalizmus zsarnoki oldalával vegyék fel a harcot. Folyamatos összekacsintások és ismerős jelenetek, motívumok (Steve McQueen vicce, Yul Brynner fekete ruhája, Coburn bemutatkozó késpárbaja stb.) jelzik, hogy az alkotók fejet hajtanak a 60-as film, illetve a benne szereplő színészlegendák öröksége előtt.
Hiszen a film lelke éppen a figurákban rejtőzik. A karakterek ugyan vázlatos típusok, látványos megkülönböztető jegyekkel felruházva, az őket életre keltő színészek viszont annyi színt visznek beléjük, amitől működnek. Már a nagy előd is a kúlság szimfóniája volt, ez alá pedig nem lehet menni, amiről Denzel Washington, Ethan Hawke vagy Byung-hun Lee gondoskodik is. A sorból talán csak Chris Pratt lóg ki, akinek valahogy nem áll igazán jól a western: laza és vicces, vonzza a tekintetet, de mintha A galaxis őrzőiből (2014) pottyant volna a Vadnyugatra. Egyszerűen hiányzik belőle az a sárm és elemi keménység, hogy teljesen elhiggyük neki a figurát. Az alkotók egyedül a komancs harcossal nem tudtak mit kezdeni. Hallgatag kívülállósága lehetne a koncepció része is (de mindenképpen sztereotip), de az sincs alátámasztva, így sajnos csak fityeg a csapaton, hogy meglegyen a hét és az „indián” is.
Ezen túl a figyelem a fegyveres mesterségbeli tudásé és a dögös akcióké. A bennünk élő gyerek tör itt elő, hiszen mi másért néztünk annak idején westernt, mint annak a gyönyöréért, ahogy jönnek a jó cowboyok, és hanyag eleganciával szanaszét lövik a rosszakat, rendet tesznek és ellovagolnak. A pisztolypárbaj a western egyik emblematikus eleme, itt viszont egyenesen a dramaturgiai középpontba lép: pont azt nézzük, hogy ki hogyan és mennyire mesterien céloz. Így hát süvítenek a golyók, porba hull az ellen, a kétórás játékidő pedig röpül. Itt-ott ugyan bárgyúak a párbeszédek, és hiányzik Calvera emlékezetes banditafigurája, (azaz, hogy az ellenfél összetettebb, egyenrangú legyen a hősökkel). Ezzel együtt viszont A hét mesterlövész újrája kellemesen szórakoztatóra sikerült. Kicsit átszabták a kor követelményei szerint, de a lényeg megmaradt: hét izgalmas figura és menő lövöldözések. Eddig még jó.
