Glendon Swarthout 1988-as The Homesman című regénye beolvasott az egyvonalas nőábrázolásoktól apránként elfáradó westerneknek. Nem hiába nem csináltak eddig belőle filmet.

Nehéz volt a vadnyugaton férfinak lenni, egész nap dohányt csócsálni, tölténytárat pörgetni, hunyorítani a nappal szemben, lődözni az indiánokat és a banditákat nagy halmokba – kemény, fárasztó mindennapok voltak ezek. John Ford archetipikus hőseinek és antihőseinek cudar vidékén azonban a nőknek eddig kuss volt a neve. Akin nem volt Stetson, az csak csihadjon. A műfaj tesztoszteron-orientáltsága pedig apránként beidegződéssé vált. Glendon Swarthout 1988-as The Homesman című regénye azonban beolvasott az egyvonalas nőábrázolásoktól apránként elfáradó westerneknek. Nem hiába nem csináltak belőle filmet – eddig. Tommy Lee Jones idei alkotása már önmagában ezért hiánypótló munka, innentől kezdve akár rossz film is lehetne – de nem az.

Ahogy azt a Melquiades Estrada három temetésében is tette, Jones két egészen eltérő mentalitású és életfelfogású számkivetett összegabalyodásán keresztül tekint a vadnyugat réges rég leáldozóban levő csillagára. A karótnyelt, görcsösen tiszta életű és tisztességes Mary Bee Cuddy (Hilary Swank végre alakíthat egy nagyot) az 1800-as évek korszellemének és mortalitási rátájának tekintetében már túl öreg a házassághoz, épp ezért férjvadászatát rideg és rigorózus üzleti tervként vezeti elő minden jöttmentnek, sikertelenül. Porfészkének leggerincesebb, de legmagányosabb lakójaként pedig tisztelik és szánják egyszerre. Csupán felebaráti jóakaratból vállalja el a történet velejét adó feladatot: keletre visz három meggajdult nőt, mert keleten (Iowa, az idilli ellentét) van egy nő, akinél otthonra találhatnak az őrültek. Mindenkinek jár a szája, ha halálról, adóról, munkáról, hősökről és férgekről van szó, de ha hirtelen felmerül az elmebetegség témája, az összes tahó próféta megkukul. Csak Mary jelentkezik a feladatra, a férfiak csöndben ülnek – a jövőt később építik tovább.

Jones vadnyugata nem vad, csak indifferens és képmutató, ahonnan a többnyire férfibűnök miatt elborult nőket egy olyan nő szállítja el – minél messzebb a westernek helyszínéről –, akit azért vet ki magából a kis büdös társadalma, mert keményebben gürizik bárkinél. Mary ugyan épp ezért lemaradt az életéről, viszont csak így tudja megmutatni, hogy mit érhet el egy nő egymagában. Kalandja elején fut össze a rendező által nagyszerűen megformált jóravaló sutyerákkal, akinek egy kitűnő párbeszéd után megmenti a vélhetően tyúkszaros életét. A George Briggs névre hallgató goromba, mogorva, mohó – tehát mindenben a vadnyugat férfi ideálját tükröző – bányafoglaló Mary mellé szegődik, mivel a nő rádöbben arra, hogy egyedül nem tudja véghezvinni a nem épp nőkre szabott feladatot. A mindenhonnan és minden elől menekülő segítőtársát ugyan hol zsarolni, hol jutalmazni kell, hogy vele maradjon, de a szekérnek mennie kell.

Megy is, keresztül a nagy semmin, a klasszikus westernek örök naplementében fürdő prérije pedig Rodrigo Prieto csodás, tiszta, és üres képeinek hála hazugságnak tűnik. A vidék büntetés Jones kezében. Nyitott, lapos, ingerszegény, hiányállapotoktól szétzúzott, és néma. Sehol egy fa, sehol egy ördögszekér, sehol egy párbajhős. Indiánok vannak, de az őrült nők ketrecét ijesztően körbelovagló rézbőrűek feszült jelenetéből Jones szemkápráztató testcsellel oltja ki egy pillanat alatt a dramaturgiai izgalmat. Az összetűzés hiánya pedig felemelő tud lenni. Viszont az összetűzés is. Mert amit Briggs művel a beteg nőket be nem fogadó szállodással (James Spader) és puccos vendégeivel, az bizony lélekemelő angyali igazságtétel.

A film ekkorra már – köszönhetően a két színész közötti összhangnak – kezd úgy alakulni, mintha A félszemű és a western tipológiáját hasonlóan rugdosó Meek’s Cutoff  találkozna az Afrika királynőjével. Jones pedig egészen gyönyörűen kezeli az így keletkezett műfajidegen, bizarr, és mégis vonzó hangulatösszességet. Filmje lakonikus, lírai, linearitásában fajsúlyos kontemplatív road movie-alakot ölt, melyben egy ingatag – a szerelmet óvatosan körbekerülő – kapcsolat ijesztően emberi mélységei tárulnak fel. Közben pedig üvöltenek a szerencsétlen zakkantak, és mintha egy öreg, széthulló Ótestamentum lapjait fújná a szél. Jones ennek ellenére nem fél fájdalmasan vicces lenni, de nem retten el a brutális fizikai és szellemi erőszak kivesézésétől sem.

Az öregben ráadásul van annyi cojones, hogy a regény legbrutálisabb – és sajnos leírhatatlan – dramaturgiai gyomrosát a cammogva kitolt 80. perchez igazítja, ami így simán megskalpolja a történetbe merült néző elméjét. Ennek a fordulatnak akkora jelentésértéke van, hogy azt csak a gyilkos szomorúságot árasztó és masszív mondandóval taglózó utolsó jelenet alatt lehet megemészteni. Aki pedig nem érti, hogy A félszeműben remeklő Hailee Steinfeld mit keres az elégikus zárlatban, annak legyen ez a végszó.