A „hagyományos”, intézményesített hollywoodi történetmesélés egy visszafordíthatatlan korróziós fázisba lépett: saját, agyonfizetett forgatókönyvíróik pöffeszkedve sztrájkolnak, miközben vért izzadnak egy eredeti sztoriért. Pedig a „megváltás” otthon van, a családi legendáriumban, a személyes sztorikban, a home videókban, az útifilmecskékben. A Hollywoodba megyek aludni egyszerre tőrdöfés és megváltás a címében emlegetett álomgyárnak.
Mert az emberek megunták ugyanazokat a történeteket hallani (Luke, az apád vagyok), belefáradtak ugyanazokba a színészekbe (hány gyereket fogadnak még örökbe Pitték), elzsibbadtak a száz év alatt alig fejlődött, európai és ázsiai hatásokat legtöbbször szépen visszapattintó hollywoodi páncélba bújtatott ugyanolyan narratívától. Erre utal világszinten a Michael Moore-féle gonzó-propagandafilmek sikere, a Guy Maddin körüli underground- s a Borat körüli mainstream üdvrivalgás, de „helyi szinten” is a Balkán bajnok, a tavalyi TIFF-nyertes, vagy az idei TIFF-verseny friss hangú, eszköztelen dokumentumfilmjeinek térhódítása. S a valóság hirtelen érdekesebb lesz, mint egy-két, valóságtól és a rendezőtől, produkciótól fizikailag és más értelemben is távol eső profi forgatókönyvíró agyrémei.
A francia, folyton vörös ingbe öltözött Antoine de Maximy két darab kamerával (amiből az egyik vállracsatolós, ezzel filmezi önmagát) leszáll New Yorkban és elindul Hollywoodba, egyedül. A kéthónapos utat végigfilmezi, de nem a múzeumok, vízesések és egyéb jellegzetességek érdeklik, hanem az emberek. Meglátogatja az amishokat, a francia leszármazott cajunokat, a feketéket, a fehéreket, az indiánokat, a latinókat s mindenkivel összebarátkozik, annyira, hogy ehessen a vacsorájukból és alhasson náluk egyet. És hihetetlen: sikerül neki. Végül eljut Hollywoodba, ott is bekopog egy-egy sztárhoz (Spielberg, Clooney), természetesen kipenderítik az ajtó elé, végül a parton alszik egy hajléktalannal, akivel közben összebarátkoztak. Ugye, hogy nem annyira izgalmas? Pedig az: az arcok, az emberek teszik azzá, a történetek, a szereplők kicsit sem bombasztikus, de annál érdekesebb sztorijai.
A hosszú utazásból és sok órányi nyersanyagból végül 100 perc marad, s ez a „nagyon tévés” 100 perc bekerült a fesztiválprogramokba, celluloidra írták át és hirtelen „nagyon mozissá” változott: az arcok hatalmassá nőnek a vásznon és ezzel együtt az egyszerű történetek is – s másfél óra alatt mintha többet tudtunk volna meg Amerikáról, mint Griffith-től Kazanon keresztül Nolanig összesen. Ha jobban belegondolunk, itt a legnagyobb kreatív-művészeti feladat a vágóra hárul, akinek a tonnányi nyersanyagból emberi fogyasztrásra alkalmas filmet kellett összeállítania: ebben a filmkészítésben a „pre-production” fázis a legrövidebb és leggyorsabb: egy ötlet mindössze.
Maximy újrafelfedezte a spanyolviaszt, visszatért minden történetek eredetéhez: az Emberhez, annak mindenféle bajaihoz, furcsaságaihoz. De persze, mindent nem irtott, nem irthatott ki a hagyományos, „filmes” dramaturgiából: ha kicsit jobban belegondolunk, meglepődve fedezzük fel ebben a dokumentumfilmben a proppi meseelemeket (a segítők figurája) vagy a feszültségkeltés eszközeit (amikor a figyelmeztetések ellenére mégis leül beszélgetni a mindenre képes helyi kisstílű gengszterekkel). Rendező-operatőr-főszereplőnk olyan, mint a mesebeli királyfi, aki csak mendegél, mendegél a cél fele, közben meg mindenféle állatokkal találkozik. S ez az élet által írt mese olyan, mint a benne megjelenő emberek: őszinte, ha őszinte az alany, pszichedelikus, ha részeg az illető, ijesztő, ha gengszterek közé keveredik, jókedvű, ha kuncogó embereket sikerül elkapni, szomorú, ha az anya elmeséli, hogyan veszítette el egyszerre ikerlányait. Kórkép helyett tehát végre tényleg egy érdekes körképet kapunk Amerikáról.
Eddig is készültek hasonló filmek, s ezután is fognak. Maga a tény azonban, hogy fesztiválprogramban versenyez, valamit jelez: egy új narratíva korszakát, egy új, eszköztelen, egyszerű filmkészítését, ami persze eddig is létezett, de most már a mozik sötétjébe is jócskán belopta magát. Handycamet tölts, vigyázz, tűz, reszkess, Hollywood!