Antal Nimród neve összeforrt a Kontrollal. Rendezőjének egy csapásra tömegsikert hozott, s ez a siker egészen Hollywood kapujáig röpítette Antalt, teljesen másfajta pályára állítva – legalábbis időlegesen – az Amerikában született, a mesterség fortélyait is ott elsajátító fiatal filmest.
Ilyen értelemben az Elhagyott szoba, Antal formálisan második nagyjátékfilmje tulajdonképpen debütfilm – a tengerentúli közönség és szakma számára. Az álomgyári stúdiórendszer világának a meghódítására adatott „nagy lehetőség” rendezőnk esetében úgy történt (valószínűleg ennek ez a rendje), hogy odadobtak elé egy ezerszer lerágott csontot: tessék, kezdjél vele valamit. A vállalkozást ennek fényében, a hollywoodi műfajfilmes koordinátarendszeren belül kell értékelni; és némi honfitársi elégtétellel kell megállapítanunk, hogy a végeredmény egyáltalán nem sikerült rosszul.
Már annak, aki szereti az olyanszerű filmeket, amelyekben egy éppen válságidőszakot élő házaspár (gyermekük halála után válni készülnek) eltéved a nagy amerikai éjszakában, és eljut egy sivár, kihalt helyre, ahol mindenféle borzalmakat kell átélnie. Amy (Kate Beckinsale) és David Fox (Luke Wilson) autója lerobban, és hosszas huzavona után kénytelenek megszállni az Isten háta mögötti, meglehetősen gyanús portással rendelkező Pinewood motelben. Akinek erről a toposzról rögtön Hitchcock mester Psychójának Bates-motelje ugrik be, az nem téved, és nem is nagyon fog csalódni a későbbiekben. De az sem áll távol a valóságtól, aki A texasi láncfűrészesre emlékeztető szociohorrort gyanítana, s amikor hőseink rájönnek, hogy a lepusztult „nászutas-lakosztályban” hagyott VHS-kazettákon valódi mészárlásokat látnak, amiket történetesen épp abban a szobában követtek el, amelyben ők nyugovóra készülnek térni, az utalási tartomány kiszélesedik a Tézis- vagy 8mm-szerű, snufftémát feldolgozó munkák felé. Aztán megjelennek a félelmetes maszkokat viselő gyilkosok...
Látható tehát: a forgatókönyv alapján Antal Nimród számára nem nyílt túl nagy tér az eredetieskedésre – a feladatot azonban roppant korrekt módon oldotta meg. A környezetrajz és a karakterábrázolás kiváló, s a kötelező klisék ellenére – az átélt borzalmak újra egymás karjaiba kergetik az elhidegült házastársakat, akik könnyek közt vallanak szerelmet egymásnak, miközben vérszomjas, álarcos mészárosok vadásznak rájuk néhány méteres körzetben – az Elhagyott szoba valóban drámai, klausztrofób produkcióra sikeredett. Mégpedig azért, mert a rendező elég határozottan választott a két felmerülő lehetőség közül: a kaszabolós horror vagy a feszültségteremtő thriller felé tolja el a film szüzséjét. Nagyon helyesen az utóbbit választotta. Törekvése tetten érhető a cselekménybonyolításban (a játékidő több mint egyharmada a történet világának, atmoszférájának bevezetésével telik), az akciójelenetek visszafogottságában (az erőszakot többnyire indirekt módon látjuk, vérengzés alig van) vagy a lélektani kidolgozás igényességében. Ily módon a film a legjobb hitchcocki tradíció felől közelíthető meg, a suspense-thrillereknek a zsigeri erőszakigény kiaknázását mellőző, jóval elegánsabb vonulatába illeszkedik.
Két kérdés merülhet föl még bennünk. Egyrészt, hogy két, eltérő stílusú „elsőfilm” után milyen filmes regiszterek irányába mozdul ezután Antal Nimród. Másrészt, hogy meddig lehet még ijesztgetni a nézőt a letűnt VHS-korszak rozzant tartalomhordozóival.