Amy Berg Joplin-portréja egy tökéletesen hagyományos dokumentumfilm, aminél viszont alaposabbat is nehéz elképzelni.
Fő hátránya, hogy teljesen szokványos doku-biopic, ami bölcsőtől koporsóig fedi le alanya életét. Tele van beszélő fejes interjúval, életrajzi triviával meg anekdotával. Sőt, az érdekességek közül sem minden releváns, például még azt is megtudjuk, hogyan ismerkedtek meg Joplin szülei, ezt ráadásul nem is ők, hanem Janis húga, Laura meséli el, aki nyilván ezt is csak hallomásból tudhatta. A film stílusa így ma már kissé túlhaladott, az utóbbi évek két legsikeresebb doku-portréja ugyanis egyaránt mutatott valami újat. A Cobain: Montage of Heck nem is annyira az alanyáról szól, hanem a rendező, Brett Morgen kreatív stilizációjáról és a Nirvana-frontember művészetének inspiráló hatásáról, az immár Oscar-díjas Amy – Az Amy Winehouse-sztori direktora, Asif Kapadia pedig azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy már-már oknyomozó újságíróként kutatta az énekesnő tragikus halálának okait, és mert rossz fényt vetni arra az emberre, aki áldását adta arra, hogy ő rendezze a filmet: Winehouse apjára, Mitchre, aki láthatóan kizsákmányolta lányát.
Ezzel szemben ez a megkésett Joplin-film főleg hiánypótlásként releváns, és Berg ezen a téren is túlkompenzál kissé. Winehouse-ról bárkinek lehetnek friss emlékei, talán még Cobainről is, az 1970-ben elhunyt Joplinról viszont bajosan, egy alapos dokumentumfilm által közvetített információtömeg tehát jó eséllyel javarészt újdonságként éri a nagyközönséget. Berg túl sokat markol, a sok infó elnyomja ezt a 103 perces, és a kelleténél minimum negyedórával hosszabb filmet. A dramaturgiailag alá nem támasztott trivia-áradat éppúgy elzsibbasztja a nézőt, mint egy Transformers-film félórás zúzása.
Rosszabb pillanataiban a moziélmény egy Wikipédia-lap olvasásának szintjén van, azaz pont olyan ez a film, amilyet Aaron Sorkin semmiképp nem akart készíteni, amikor megírta három felvonásos kamaradrámáját, a Steve Jobsot. (És hogy mennyire kifizetődő a konvencionális stílus, azt Danny Boyle rendezésének financiális buktája is bizonyítja.) Manapság a legjobb doksik játékfilmes dramaturgiával mesélnek, példához nem is kell messzire menni, itt van nekünk a Drifter vagy a tititá. Dramaturgia híján ezt a filmet már az elején el lehet unni.
És mégis, Berg mindezek ellenére korrekt munkát végzett. Ambiciózus volt, még ha nem is formailag, hanem tartalmilag. Már a flash forward nyitányban bizonyítja, hogy megtalálta alanya történetének lényegét: egy interjúrészlettel kezd, melyben Joplin arról beszél, hogyan közvetíti és teremti újra érzelmeit a zenéjével, utána pedig egy levélben vall arról, hogy szerinte minden ambíció szeretethiányból fakad. Joplin a film tanúsága szerint meglepően tudatosan viszonyult művészetéhez, Berg pedig jó érzékkel választotta ki ars poeticának is beillő megnyilvánulásait.
Joplin arról is beszél, hogy utálja az ülő közönséget, mert ha mindenki táncol, akkor interakciót, visszajelzést érez. Alighanem mindennél jobban vágyott minél több ember szeretetére és megbecsülésére. Sosem akart egyedül lenni, helyette a középpontba vágyott, de népszerűsége illúzió volt, csak jobban elidegenítette környezetétől. A koncertek utáni felfokozott tudatállapotban általában egyedül maradt, ezért nyúlt az alkoholhoz és a drogokhoz. „25 000 emberrel szeretkezem a színpadon, de egyedül megyek haza” – szól a híres idézet. A munkája, a művészete volt számára a legerősebb drog. Mindent beleadott a fellépéseibe és roppantul energikus volt, és talán a sztárságával járó nyomás is ártott neki, nem csoda, hogy hamar önpusztítóvá vált.
Ez a film univerzális sztárművész-portré is, de itt mindez Joplin személyiségéből és a kor miliőjéből ered. A film jólelkű, extrovertált, különc nőként festi le Joplint, akit épp ezért rengeteg csalódás ért. Texasba született a KKK-val is szimpatizáló Port Arthurba, de már gyerekként integráció-párti volt, ami miatt kiközösítették az iskolában. Konzervatív vidékre született, és nem felelt meg az ott elvárt nőképnek, például az egyetemen megszavazták a legcsúnyább férfi hallgatónak. Nagy empátiával fogadta mások szenvedését, ezért is vált fiatalon jó blues-énekessé. Női rocksztárként megelőzte a korát, és talán az sem véletlen, hogy mostanáig kellett várnunk az első jó Joplin-biopicre.
Berg különválasztotta Joplin két, örök konfliktusban álló énjét, a rebellis sztárt és a sebzett, vívódó, gyarló magánembert, és inkább az utóbbi érdekelte, na meg hogy alanyának személyisége hogyan szűrődött át művészetébe. A film szerint Joplin dalai személyesek voltak, még ha részletekbe nem is bocsátkozik a rendező. De már csak azért is jól tette, hogy intim mélyportrét készített, mert ehhez exkluzív források álltak a rendelkezésére: levelek, feljegyzések, sosem látott archív felvételek, interjúalanynak pedig Joplin testvérei, ismerősei, barátai, szeretői és zenésztársai. Berg tisztelettel és a megértés igényével dolgozta fel alanya életét, például nem annak tragikus halálára hegyezte ki a filmet, és a Joplin hatását méltató kortárs sztárokat is csak a stáblista alatt futtatja le.
