Az örökérvényű, transzcendens, démoni szépséget, és ezzel egyidejűleg a halálra ítélt, kiteljesedésre képtelen szerelmet hivatott bemutatni Mircea Eliade 1936-ban írt regénye, a Domnișoara Christina, mely szerzőjéhez méltón folklórral, okkultizmussal és történelemmel telített. Alexandru Maftei a fantasztikus regényből megrendezte ugyan az „első román horrort”, azonban a remek irodalmi alap és a szinte 1,2 millió eurós költségvetés csupán egy csillogó-villogó, esztétikailag pontra tett, de mélységtől és jó forgatókönyvtől mentes filmre futotta.

Nem kétséges, hogy Maftei közönségsikerre törekszik. Erre szolgál bizonyítékul ezelőtti filmje, a Bună! Ce faci? (Szia! Mi újság?) romantikus komédia, ahogyan az a tény is, hogy ezúttal Eliade regénye alapján írt forgatókönyvet. Az is biztos, hogy nem a minimalista rendezők közt sorakozik fel, ami egyébként nem lenne baj, hisz nem árt, ha az ember felszusszanhat két román újhullámos film között. A Domnișoara Christina vászonra vitt változatának jól áll a következetesség, mellyel a korszellemet, és ugyanakkor a sajátos történetet hitelesíti, első látásra kicsit túlesztétizált, de megbocsátunk neki, hiszen a film elejétől azt kapjuk, amire vártunk: az Eliade prózáiból ismert festői, bájos, kicsit idealista, kicsit naiv világot, mely írásban is annyira részletes és annyira pontos, hogy él. Rögtön felbukkan a tipikusan eliadéi főhős, a fiatal bukaresti festő, Egor Pașchievici (Tudor Istodor), akinek szelíd, szikrázó jelenléte megerősíti azt, hogy az alkotók hűek maradtak az eredeti történethez. Ez azonban kevésnek bizonyult.

Egor az a még romlatlan, idealista, értelmiségi férfikarakter, melyet már ismerünk Eliade írásaiból. Sanda Moscu kisasszonnyal (Ioana Anastasia Anton) elutaznak a Moscu család vidéki birtokára, ahol egy ideig zavartalanul mélyülhet el kettőjük szerelme. Az óriási, kastélyszerű házban lakik Sanda édesanyja (Maia Morgenstern) és húga, Simina (Ioana Sandu), valamint a család vendége, Nazarie professzor (Ovidiu Ghinita). A fogadtatás nem egyértelműen meleg: Moscu asszony folyamatosan zaklatottnak tűnik, Simina egy bizonyos Christina kisasszonyról szóló történetekről és álmokról beszél, Nazarie professzor valamitől fél, Sanda meg Egor figyelmét próbálja minderről elterelni, ami ideiglenesen sikerül is. Simina hátborzongató álmait, melyekben, mint kiderül, halott nagynényje, Christina kisasszony (Dumitrescu Anastasia) jelenik meg, Egor a gyermeki fantáziának tulajdonítja, a professzor vészjósló attitűdjét paranojának hiszi. A környéken az a hír járja, hogy Christina kisasszony beteges, szadista rituálék közepette kínozta alattvalóit, ezért az 1907-es parasztfelkelések alkalmából kivégezték, azonban szelleme kísérti még a Moscu-birtokot és a környező falvakat. A házban valamiféle furcsa imádat és rajongás övezi a halott nagynénit, akinek magával ragadó szépségéről Egor is megbizonyosodhat, amikor megmutatják neki a Christináról készült életnagyságú festményt. Ezt követően neki is megjelenik álmában Christina, és a valóság határai elmosódnak, összefolynak a transzcendens másvilágéval.

A regényben leírt történet kétségkívül jó alapanyag filmre, a választott műfaj pedig merész, de akár jó is lehetne. Eliade történetei hemzsegnek a spiritualizmustól, érzelmi telítettségtől, a Domnișoara Christinában pedig rengeteg az álomjelenet, a realitás is álomszerűvé válik, így rendkívül filmszerű, vászonra kívánkozó. Talán ez az oka annak, hogy a film végén a néző hiányérzettel marad. A film biztonsági hálója az irodalmi alap, valamint az a tény, hogy az alkotók nem változtattak az eredeti történeten. Sokan Maia Morgenstern miatt nézik meg, akinek az egyébként jó alakítása fuldoklik a rossz forgatókönyvben. Nem éreztem azt, hogy Maftei bármit is hozzátett volna egy olyan műhöz, ami ebben a formában csak regényként működik igazán jól. Magabiztosan kezelt egy olyan történetet, melynek lehetőségeit és potenciálját nem igazán aknázta ki filmes kifejezőeszközökkel.

A film (egyébként feltűnően nagy) költségvetése látszólag az utómunkára ment el, mellyel a nagyon mesterkélt, nagyon sterilnek ható álomvilágot próbálták megteremteni. Arról nem is beszélve, hogy horrorműfajra adaptálták a regényt, figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy annak megírása óta több mint 70 év telt el, és a műfaj eddigi vívmányai óhatatlanul meghatározzák a jelenlegi követelményeit és elbírálását. Az egyedüli egyértelműen „horror-faktor” a Jon Wygens által komponált filmzene, melynek váratlan csúcspontjainál a néző felkapná a fejét, a vásznon azonban csak szépen világított, kisminkelt „szellemeket” lát.