A magyar nyelvű filmszakirodalom 1983 óta adós a latin-amerikai filmkészítők kaleidoszkópjával. Az egykori Prizma folyóirat csapata régi és új filmszakírókat megszólítva próbálta a majd’ negyven éves lemaradást alig 340 oldalban pótolni. E szinte lehetetlennek tűnő feladat során sikerült a hiátust pótolni, s az általánosan leírható trendekről is képet kaphat a filmrendezőportrék olvasója. Árva Márton szerkesztő sokat akart markolni, s nem folyt ki ujjai között a képlékeny massza.
A többszerzős, csak régiókat összefogó köteteknek több lábon kell állniuk: nemcsak átfogó szemléletűeknek kell lenniük, hanem kellően jó stílusú írásokban kell megfogniuk az olykor széttartó művészi csapásokat. Ráadásul, ha a közölt írásművek színvonala eltérő, ez a misszió még nehezebb. Valljuk be, manapság nehéz eladni olyan nyomtatott könyvet, amely vizuális esztétikáról (és annak történeti vetületeiről) szól, erősen verbális, tudományos igényeknek is meg akar felelni, s olyan műveket elemeznek benne, amelyek nagy részét alig láthatta (legálisan) a hazai közönség. A Kino Latino ezt a színvonalat is hozza. Az ismeretlennek tűnő rendezőkről élvezetes, áttekintő írásokat nyújt át a könyv, amely a felfedezésre is invitál. Remekül ötvöződik a szövegekben a filmesztétikai tudományosság, az ismeretterjesztés és az esszéisztikus stílus több eleme.
A szerzők többségükben az ELTE filmtudományi tanszékének leginkább a második és harmadik nemzedékéhez tartozó jeles filmesztétái. A mostani felhozatal alapján az olvasó egy kicsit arra is reflektálhat, hogy ha figyelemmel kíséri e kritikusok munkásságát, akkor észreveheti az évek alatt felhalmozott szakmai és tudásbéli fejlődést is. Anélkül, hogy bárkit kiemelnék, egyesek írásán látszik, hogy hatalmas utat tettek meg a ködös esztétizálástól a letisztult strukturalista érvelésig. Az, hogy ez vajon ahhoz kötethő-e, hogy jó néhány szerző az évek alatt tanítási, didaktikai gyakorlatra is szert tett, azt nem tudom, de mindenesetre a tudásátadás módjait remekül elsajátították a szerzők.
A könyv tizenöt tanulmányt/alkotót vonultat fel, melyet Árva Márton alapos felvezető, Acsarkodó kutyáktól vándormadarakig szignójú dolgozata előz meg. E szöveg felütésként kijelöli, hogy a válogatás, a tematikák és a mintázatok rendkívül bizonytalanok e régió filmes lenyomataiban. Árva kitér a globális stúdiórendszer és a helyi kezdeményezések lehetőségeire (18-23. o.). Külön figyelmet kap nála a mainstream piac felé húzók, egyetemes értékeket közvetítők köre és a helyi élményvilágot megjelenítő alkotók ellentéte (27. o.). Felvázolja a forgalmazási piacok jónéhány ellentmondását is. Bevezetőjének végén három szemponttal indokolja a portréválogatás elveit: áttekinthető (1), figyelemre érdemes (2) alkotókat kívánt bemutatni, változatos (3) elemzési módokon (31. o.).
A három közül a változatosság szembetűnő, hiszen az ív Alejandrótól Alejandróig tart, vagyis a többszörös Oscar-díjas Iñárritutól (Varga Balázs: Képletek és végletek) a pszichedelikus giccset művészi rangra emelő enigmatikus Jodorowskyig (Teszár Dávid: A miszticizmus anatómiája). Betudható ez a két alkotó túlbeszélt ismertségének is, de nem ez a két szöveg a könyv legeredetibb vonala. Bár mindkét direktor munkásságának „latin-amerikaisága” is megkérdőjelezhető, mégis impozáns keret végpontjait jelentik ők, már csak azért is, mert a portrék inkább a világfilmtől tartanak az esszenciálisan nemzeti mozitémákig. Még akkor is így van, ha a kötetnek valóban vannak olyan pontjai, amikor fel sem tűnik, hogy egy latin-amerikai filmművészettel foglalkozó könyvet olvasunk. Ilyen pontot Nemes Z. Márió Guillermo del Toróról írt (egyébként kitűnő) Sokaságöröm című esszéjében találhatunk. A tárgyalt rendező munkásságában többször (főleg utolsó műveiben) nehezen találni hispán vagy luzitán, de egyáltalán bármilyen latin motívumot (pl. Tűzgyűrű című film: 96–98.o.).
A tizenöt szerző alapvetően két elemzési módozatot választott: vagy kronologikus fejlődésben, vagy pedig a motívumok rendszerezésével igyekeznek feltárni az œuvre-ket. Ködös esszékkel hál’ istennek nem találkozunk. E két „stílus” láthatóan lehetőséget is ad egyes tematikák felvázolásához. Főleg a neokolonialista ívhez igazodik a transznacionális kultúrexport kritikáját megjelenítő Kránicz Bence Olcsó vér című írása, aki Julio Hernández Cordón portréjával egy, az erőszakot parabolákban megjelenítő rendezőt mutat be (106-113. o.). Hasonló a szerkesztő, Árva Márton Mesék az árnyoldalról című, Ciro Guerráról szóló munkája, ami a különböző kultúrák párbeszédének terápiás jellegére helyezi a hangsúlyt (141. o.), fókuszba állítva a latin-amerikai diktatúrák tömeggyilkosságait és erőszakhullámát. Itt veszi fel a fonalat Margitházi Beja és Máté Bori Trauma és mágia szövege Claude Llosáról, aki nemcsak az előbbi politikai erőszak traumájának spirituális feldolgozását nyújtja, hanem ezt összeköti a női emancipáció szabadságeszméjével is (163. o.). Innen némileg változik a kötet nézőpontja is.
Anna Muylaert brazil rendezőnő művészetének bemutatásával a kolonialista szemszög kiegészül a nemi és főleg a női szerepek identitásformációval, a társadalmi beidegződések megváltozásával. Kóbori Sarolta és (újra) Árva Márton Ezerarcú anyák című elemzésén ugyan érződik a szerzőváltás pontja, de mégis letisztultan vezetik el az olvasót az előbb említett kiindulástól a „család” intézményének megkérdőjelezéséig. Ezek keveréke csúcsosodik ki Vincze Teréz Lucrecia Martelről készített Kritikai érzékek és Máté Bori Lucía Puenzóról írt Képlékeny testek című szövegeiben. Ezek az írások szinte egymásba karoló esszék a nőiség hatalmáról, a dél-amerikai modernizmus két egyéniségéről, valamint a látható és láthatatlan ábrázolásának formalizmusáról. Mindkét írás közös metszete a hang, a nyelv és a tonalitásról szóló művészi eszközök elemzése. A két rendezőnő alkotásaiban már nemcsak a társadalmak, a nemi szerepek, de a személyiségek is feloldódnak. Ha úgy tetszik, a könyv egyik vezérfonala ez, amely tart a spirituális oly’ jellemző latin rítusától a szubjektív univerzalizmusig. Ebben a régió filmjeinek társadalmi érzékenysége, természetszeretete és szimbolista világa egyaránt reprezentálódik. A kötet legérdekesebb csapásvonala ez.
Bár a többi elemzés is színvonalas és intenzív, kevésbé ír le hasonló ívet. A filmpiaci és zsánerproblémák állnak Huber Zoltán Fernando Meirelles életművét bemutató, Az építész című, meglehetősen elnéző (186.) esszéjében. Benke Attila José Padilha földszagú, s gazdag repertoárral rendelkező thrillerrendező palettáját vázolja fel, Bűnüldöző kamerával című munkájában. A kötet repertoárjának nagyobb része kevés alkotással rendelkező filmeseket sorakoztat fel, Padilha az egyik kivétel. Benke okos írásban bontja ki a brazil rendező életművét, kitér nemcsak a direktor igazságkereső krédójára (213. o.), de még egy dokumentumfilm-elméleti kitérőre is van ideje (215. o.). Látva a rendező Robotzsaru (2014) remake-jét (értsd: remek-e?), inkább arról bizonyosodhatunk meg, hogy Benke írása értékesebb is, mint akiről szól.
Varró Attila Menekülő emberek című, Pablo Traperóról szóló kronologikus portréja kisrealista közegben elemzi a társadalmi feszültségeket. Varró sem spórolja meg a tartalmához kapcsolódó formát: általános eligazítást kapunk tőle az argentin bűnügyi filmzsáner helyzetéről (271-272. o.). S e vázlatból jut el az olvasó Trapero magányos hőseihez, akik újra és újra kiugrásra készülnek, de helyzetük sikertelenségre ítéli a tragikus figurákat (286. o.). A könyv ezen fejezetei – Jankovics Márton Alfonso Cuarónról készített, Nyughatatlan tekintet című művével (59-80. o.) együtt – elég széttartóak, főleg a populáris stilisztikára koncentrálnak.
A már jellemzett Cordón- és Guerra-portrék egy harmadik csapáshoz is tartozhatnak, amely – az eddig jellemzések mellett – a történelmi miliőt boncolgatja. A „hollywoodi” filmesekről szóló írások kivételével kevés szöveg foglalkozik a történelmi szállal, mégis az említett két alkotó mellett még Lénárt András Pavel Giroud kubai és Puskás Lilla Pablo Larraín chilei rendezőről írott munkájában került jelentősen előtérbe ez a tematika. Lénárt András Múlt és jelen találkozása című esszéjének (117–134. o.) középpontjában egy olyan rendező áll, aki nemcsak generációs összeütközéseket, de a homoszexuálisok kitaszítottságát is ábrázolja. A szöveg írója a történelem és film kapcsolatának kutatójaként ismert, mély elemzések és tanulmányok szerzője. Mostani írása azonban messze elmarad tudása megszokott színvonalától. Sokkal jobban ragadja meg az emlékezés motívumát Puskás Lilla, a Megszállottak megszállottja című cikkében (289–306. o.), aki főleg a Pinochet-diktatúra ontológiájából indult ki, hogy aztán a mániákus önmitológiát kiépítő hősök világába (Jackie Kennedy, Neruda) vezesse át olvasóját. Vajon az ismert történelmi szereplők közül hányan érdemlik meg a valós ismertséget? A történelem mennyiben imitáció? Izgalmas kérdéseket vett fel e szöveg is.
E pár sor is meggyőzheti az érdeklődőket, az Árva Márton által szerkesztett (és sok helyen jegyzett) kötet nem mindennapi filmtörténeti utazásra hívja olvasóját. Valóban sokszor úgy hathat, mint pszichedelikus borítója. Ne ijedjen meg senki attól sem, ha nem ismeri ezeket a filmes trendeket. A szerzők szépen felépítve, átgondolt bevezetéssel adják közre írásaikat, mankót adva ezzel az olvasónak. Formailag sem csordul túl a könyv, sőt. A dolgozatok nincsenek illusztrálva, az elmaradhatatlan kísérő filmográfiák mellett pár kép díszíti az írásokat – s az internet világában ez már nem is lehet probléma. A korrektúra is példaértékű, egy-két betűvastagítás kivételével letisztult és pontos.
A Prizma folyóirat csapata 5 éve búcsúzott el a nyomtatott formától. A tetszhalott állapotból időnként a Kino Latinóhoz hasonló könyvformával támadnak fel, amely sajnos még csak a harmadik a sorban. Kiadványaikat a csapat kitartása, elhivatottsága mellett az igényes munka teszi fontossá, témájuk miatt pedig hiánypótlóvá. A laikustól a szakemberig minden filmkedvelő számára nívós munka ez. Kár, hogy mindig sokat kell várni a következőre…
Árva Márton (szerk.): Kino Latino – Latin-amerikai filmrendezőportrék. Tudással a Jövőért Alapítvány, 2020.
