Ahogy azt már a korábbi években megszokhattuk, a Titanic idén is számos remek amerikai filmet hozott el a magyar fesztiválközönségnek. Az Egyesült Államokból származó rakománya közt összesen tizenhat művet, vidám koncertfilmet és formabontó kosztümös drámát egyaránt találtunk.
Idén április 15-én – azaz a 2007. április 12. és 22. között zajló 14. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál idején – volt kilencvenöt éve, hogy elsüllyedt a jéghegynek ütközött luxusgőzös, a fesztivál nevét adó Titanic. Ez (és a szintén a mustra tartamára eső péntek tizenharmadika) azonban nem hozott balszerencsét – az amerikai művekre áhítozóknak biztosan nem. Az Egyesült Államok legfrissebb, ám a hagyományos moziforgalmazást jórészt elkerülő filmtermését bemutató Amerika felfedezése szekción kívül – melynek vetítésre kerülő darabjai az Alpha Dog, a Csuklónyiszálók, a Parti party a pokol tornácán, a Quinceañera, a Tizenkettő és a Viva voltak – további kilenc amerikai alkotást is megnézhettünk a különböző blokkok programja közé rejtve: például az Air Guitar Nation – Léggitár, a Basszus, ezt én forgattam!, a hangosHALKhangos – Film a Pixiesről című zenés dokumentumfilmeket vagy a Besorolás alatt, a Kompromisszumos béke és a Kilőve – Hunter S. Thompson végakarata című dokumentumfilmeket. Az igazi meglepetés azonban Antal Nimród első amerikai stúdiófilmje, a fesztiválzáró Elhagyott szoba című horror levetítése volt. A beszámolóban az említettek közül nyolc alkotást fogunk behatóbb vizsgálat alá vonni.
Találkoztam boldog cigányokkal is
A Zene mindegykinek szekcióban vetített Kanyarog az út – Egy cigánykaraván meséi (When the Road Bends: Tales of a Gypsy Caravan, 2006) vidám zenei és műfajkavalkád: egyszerre dokumentumfilm, koncertfilm, portréfilm és road movie, amely választott témájának megfelelően, mindenféle görcs nélkül mutatja be a világ négy országából (Romániából, Macedóniából, Spanyolországból és Indiából) származó öt cigányzenekar hathetes amerikai turnéját, mégis mindennél komolyabban veszi alanyait és tárgyait, és igen nagy tisztelettel közelít a cigányzene különféle válfajaiban alkotó művészekhez, akiket hazájukban, saját környezetükben is meglátogat. Így ismerhetjük meg az indiai Maharaja szitáregyüttest, a macedón cigánykirálynőt, Esma Redzepovát, Antonio El Pipa spanyol flamenco-táncost (illetve az őt kísérő csapatot) és két román cigányzenekart, a Fanfare Ciocarliát és a Taraf de Haidouksot – na meg persze az általuk játszott sodró lendületű, magával ragadó muzsikát. A filmszerető közönség mind a Fanfare Ciocarliát, mind a Taraf de Haidouksot ismerhette már (előbbit Emir Kusturica több filmjéből, utóbbit A síró ember című alkotásból, melynek egyik főszerepét a dokumentumfilmben is megszólaló Johnny Depp alakította), de ugyanilyen nagy élvezetet jelentett figyelni a számunkra eddig ismeretlen zenészeket is, akik a turné során fokozatosan egymásra hangolódtak.
A horvát származású Goran Dukic amerikai (független) filmje, a Csuklónyiszálók (Wristcutters: A Love Story, 2006) szintén road movie – de szigorúan a fikciós fajtából. Hazájában ugyan a film kavart némi botrányt (az Amerikai Öngyilkosságot Megelőző Alapítvány tiltakozott ellene), a mű azonban valójában minden ízében bájos és könnyed darab, amelytől mi sem áll távolabb, mint a botránykeltés vagy az öngyilkosság kigúnyolása, neadjisten propagálása; pozitív végkicsengésével inkább kifejezetten életigenlő – ahogy arra az eredeti címében szereplő Love Story alcím is utal. Egy fiatal fiú – miután ereit felvágva sikeres öngyilkosságot hajtott végre – az öngyilkosok túlvilágán találja magát, ahol hamarosan megtudja, hogy egykori barátnője is eldobta magától életét, ezért hát két különc útitárssal (egy néhai orosz rockzenésszel és egy állandóan elégedetlenkedő szépséggel) elindul, hogy megkeresse a lányt. Habár a film a közepére-végére veszít kezdeti lendületéből, mégis kifejezetten szimpatikus elsőfilmes bemutatkozás, amely realizmus és szürrealizmus ügyes vegyítésének már-már balkáni hangulatával Kusturica munkái mellett Liev Schreiber Ukrajnában játszódó Minden vilángol című munkáját is eszünkbe juttathatja.
Lányarcok tükörben
Karen Moncrieff alkotása, A halott lány (The Dead Girl, 2006) a Különleges bemutatók nevű blokkban került levetítésre. A film egyetlen bűnesetet jár körül, egy sorozatgyilkos áldozatának, egy elhagyatott réten talált halott lánynak állít emléket – öt különböző szemszögből elmesélve a történteket, pontosabban annak előzményeit és következményeit (hiszen az alkotó gondosan ügyel arra, hogy – habár a megtalált holttest igen naturalista módon ábrázoltatik – magát a véres tettet ne mutassa). Az idegen, A húg, A feleség, Az anya, A halott lány – Moncrieff műve öt különálló epizódra tagolódik, mégsem szkeccsfilm. A cselekmény nem kronologikus rendben tárul elénk, A halott lány mégsem időbontásos film. Dramaturgiájának szerkezete inkább mozaikszerűnek nevezhető: az öt rész, egy-egy erős női karakterrel (akiket olyan színésznők formálnak meg, mint Toni Collette, Rose Byrne, Mary Beth Hurt, Marcia Gay Harden és Brittany Murphy) a középpontban egyetlen kirakós öt darabkája, melyből a végén összeáll A halott lány szívszorító, tragikus meséje. A sorozatgyilkosos tematika ellenére ezzel a drasztikus, a cselekményt feldaraboló megoldással a rendező-forgatókönyvíró a thrillerekben megfigyelhető minden izgalomtól megszabadította filmjét – és egészen új, másmilyen feszültséggel ruházta fel. A suspense és a sokk helyett az ábrázolt hősök pontosan, aprólékosan, finoman és ráérősen kibontott emberi érzelmeit élhetjük át, így válik Moncrieff drámája csodálatos, felkavaró alkotássá.
Szintén a Különleges bemutatók közt mutatták be a Titanicon a Marie Antoinette (Marie Antoinette, 2006) című Sofia Coppola-filmet, melyben az Öngyilkos szüzek és az Elveszett jelentés rendezője rajzol rendhagyó portrét a máig ambivalens megítélés alá eső francia királynéről. Habár a film semmivel sem szolgált rá a a cannes-i premierjén rázáporozó füttyre és fújolásra, közel sem hibátlan alkotás. Érdekes módon éppen az vált hátrányává, ami egyben az előnye is. „Szabaduljunk meg a kosztümös filmeket terhelő kliséktől, ne legyenek korabeli zenék, korhű szóvirágok, mesterkélt távolságtartás!” – körülbelül ezek lehettek a rendezőnő jelszavai. Maradtak tehát maguk a kosztümök (melyek valóban szemkápráztatóak – el is nyerték a legjobb jelmezeknek járó Oscar-díjat). Csakhogy a kosztümös filmekben megszokott eszközök nélküli kosztümös film kicsit olyan, mint a fából vaskarika – ennek köszönhetően pedig a Marie Antoinette-nek szinte semmi atmoszférája nincs. Legtöbb jelenete egyszerűen olyan, mintha régi, díszes ruhába öltöztetett fiatalok (élükön a címszerepet alakító Kirsten Dunsttal) bolondoznának benne. Ez azonban nem is állhat olyan távol az alkotói célkitűzéstől, hiszen a rendező jól érzékelhetően a mai fiatalokhoz akarta közelebb hozni a bonbont majszoló, fodrászhoz járó, trendi cipők közt válogató királynét. Coppola értelmezésében Marie Antoinette egy szegény, elesett tinilány, akinek egyszerre kell megküzdenie a túl fiatalon uralkodóvá válás kihívásaival és a rideg etikettel. A Marie Antoinette érdekes kísérlet, de a rendezőnő korábbi munkáihoz képest súlytalan alkotás.
Anna Biller rendező-forgatókönyvíró-főszereplő is újabb lány- (vagy talán inkább női) arcot jelenít meg Viva (Viva, 2006) című zenés paródiájában. A film kicsit fárasztó és hosszúra nyúlt két órájában az a leginkább figyelemre méltó, hogy szinte a tökéletességig élethűen rekonstruál egy már letűnt, de kétségtelenül nagyhatású kort és műfajt. Az alkotó nemcsak a hetvenes évek elejének csiricsáré, geometrikus mintázatú használati tárgyait és ruháit használja kreatívan a szexuális forradalomnak és a korabeli szexploitation-filmeknek emléket állító munkájában, de még a színészek testalkata is hűen tükrözi az akkori kornak megfelelő szépségideált (hófehér bőr, némi súlyfelesleg és szinte semmi izom a nőkön, hatalmas barkó és parókaszerű frizura a férfiakon). Ezenkívül a feltűnően – tehát nyilván direkt – rossz színészi játék is a hetvenes évekbeli soft szexfilmeket idézi meg (ehhez jön a cicit-popsit mutogató, lényegében funkciótlan jelenetek sora). Mindezt figyelembe véve a film egyértelműen formailag érdekesebb, mint tartalmilag (cselekménye is szándékosan együgyű) – az eddig felsoroltakon kívül egyik további bravúrja például az a jelenet, amikor a főhősnő egyik szexuális aktusakor a lélegzés ritmusának megfelelően a kamera felváltva élesít rá hol a ziháló nő arcára, hol az előtérben látható tál almára. A Viva nagy kérdése azonban az marad, hogy a tűpontos rekonstrukción és az egyszerű utánzáson túllépve sikerül-e valami tartalmat és aktuális mondanivalót is csempésznie a színpompás képek és fárasztó viccek mögé. Sajnos nem biztos, hogy erre igen a válasz...
Az ifjúság édes madara
Michael Cuesta Tizenkettője (Twelve and Holding, 2005) már címével utal arra, hogy szemben a gyerek- és tinifilmek tömkelegével a filmvásznon eddig igencsak elhanyagolt korosztály, a kiskamaszok tipikus és atipikus problémáit dolgozza fel. Három tizenkét éves főhőse Jacob (aki egy virgonc ikertestvérrel és arcának bal felén hatalmas májfolttal rendelkezik), az egész családjával együtt abnormálisan elhízott Leonard és Malee, a félig fehér, félig távol-keleti kislány, aki ébredező női(es)ségét egy kedves és vonzó (nem fiúra, hanem) felnőtt férfira zúdítja rá. Cselekményének a kegyetlenséget, a groteszket, a morbiditást és a humort sem nélkülöző fordulataival (lásd gyilkosság, halálos baleset, kényszerfogyókúra, fogva tartás, ötletesen megcsavart szexuális zaklatás stb.) Cuesta műve egyszerre megdöbbent, felráz, elborzaszt és mélységesen meghat. Kis hősei zsenge életkorukon túlmutatóan intelligens, koravén módon, felnőttként ismerik fel nemcsak saját, de családjuk és társaik problémáit is, megoldásaik viszont sajnos nem mindig megfelelőek – Jacob, Leonard és Malee az együttérző néző szemében mégis nagybetűs Hősökké válnak. Hozzáállásával és stílusával a mű némileg a tavalyi Titanic Fesztiválon vetített – és a Filmtett 2006. júniusi számában a 13. Titanic amerikai filmjeiről szóló beszámolóban részletesebben is elemzett – Titokzatos bőr című Gregg Araki-munkát idézte: az alkotó főhőseihez fűződő viszonyulásában ugyanaz a feltétlen szeretet és gyengédség tükröződött a Tizenkettőben is, mint amit egy éve már a melegfilmes párhuzamos fiúsorsokat követő alkotásában is megfigyelhettünk.
Fiatalok a főszereplői – bár nem ennyire – a Quinceañera (Quinceañera, 2006) című filmnek, a Richard Glatzer–Wash Westmoreland rendezőpáros alkotásának is, amely ugyancsak címében hordozza a megjeleníteni kívánt életkort. A ’quinceañera’ spanyol kifejezés ugyanis egy speciális latin-amerikai szokást jelent, melynek során – egy ünnepélyes szertartást követő hatalmas mulatság és eszem-iszom közepette – azt ünneplik, hogy a kislány tizenöt évessé, azaz felnőtt nővé válik. Ez a jellegzetes családi ünnep ad keretes szerkezetet a műnek (a film egy quinceañerával kezdődik és egy másikkal végződik), melyben a tizennégy és fél éves Magdalena és unokabátyja, a meleg Carlos életének néhány sorsfordító hónapját követhetjük nyomon. A lány anélkül esik teherbe barátjától, hogy nemi kapcsolatot létesítettek volna (ám mindezt természetesen gyanakvó családja nem hiszi el), néhány évvel idősebb unokatestvére pedig viszonyt kezd annak a férfinak a szeretőjével, akitől ő és idős nagybátjya lakást bérel – ami további bonyodalmakhoz vezet, de a Quinceañerából nem hiányozhatnak a csendes családi tragédiák sem. Habár a film a 2006-os Sundance Fesztivál közönségdíját és nagydíját is elnyerte, mindezt a kétségkívül izgalmas eseménysort sikerül olyan laposan és érdektelenül előadnia, hogy még értékes érzékeny pillanatai is nehezen felismerhetővé válnak, így a mű megmarad a Los Angelesben élő latin-amerikai közösség életébe bepillantást engedő kuriózumnak.
És egy kakukktojás
Nick Cassavetes Alpha Dogja (Alpha Dog, 2006) volt a Titanicon bemutatott amerikai alkotások között az egyetlen bűnügyi film (amennyiben megegyezhetünk abban, hogy a dramaturgiailag felszabdalt A halott lány különleges szerkezetével sokkal inkább antithriller, mint thriller). Az Életem szerelme és a Szerelmünk lapjai rendezőjének megtörtént eseten alapuló, valóságdrámával keresztezett krimije a mélyén egyszerű drogbandafilm, melyet azonban az alkotó túl sok eszközzel próbált megbolondítani, és sokkal érdekesebbé tenni, mint amilyen valójában. Hát mit is mondhatnánk? Sajnos nem sikerült neki. Az Alpha Dog Jesse James Hollywood, az FBI legkeresettebb bűnözőinek listáján szereplő legfiatalabb gonosztevő sztoriját dolgozza fel, ám Cassavetes nem tudott élni azzal a különleges lehetőséggel, hogy egyrészt a valóságos bűntény szinte a forgatással egy időben alakult (a film munkálatai 2004-ben kezdődtek, a bűnözőt pedig 2005. elején fogták el), másrészt hogy az ügyészségi hivatal engedélyével bepillantást nyerhetett az ügy aktáiba. A helyi kiskirály és piti kábszerkereskedő Hollywood (a filmben Johnny Truelove néven) társaival 2000-ben rabolt el egy tinédzsert, hogy személyével zsarolja ki a fiú bátyjának drogtartozását. A százszor látott, szabvány sztorit és elhasznált kellékeit az sem tudja elfedni, hogy az alkotó nagy kedvvel (ám teljesen funkciótlanul) használ osztott képmezőt és áldokumentumfilmes betéteket. A tucat tinikrimit sajnos még az egyik emberrablót megformáló Justin Timberlake és az áldozatot játszó Anton Yelchin remek alakítása sem képes megmenteni.
