Úgy tűnik, David Fincher jelenlegi munkásságát a védjegyeitől való finom eltávolodás jellemzi. Tavaly a Zodiákus után nyomozók életét felforgató képi-és csoportlélektani realizmus lepte meg a bomlott pszichéről regélő ex-videoklipes rajongóit, idén pedig a mágikus realizmus üti ki a nyeregből az eddigi műveit uraló depresszivitást.

A Benjamin Button különös élete két párhuzamos idősíkban játszódik. Az első 2005. augusztusában indul. Egy New Orleans-i kórházban haldoklik egy idős asszony, Daisy, miközben a Katrina-hurrikán lesújt a városra. Lánya, Caroline gondozza őt, és az anyja kérésére egy fényképekkel és jegyzetekkel zsúfolt naplóból olvas fel. Az írót Benjamin Buttonnak hívják. Itt csúszunk át a másik idősíkba, 1918. novemberére. New Orleansban aggastyánbőrben lát napvilágot egy csecsemő. Édesanyja belehal a szülésbe, apja pedig egy öregotthon lépcsőjén hagyja nem kívánt gyermekét. A kisdedre egy színes bőrű pár bukkan rá, és elnevezik őt Benjaminnak.

A film első részét egy összetett perspektívahálózat szervezi, amelyből kirajzolódik a főalak szűkebb pátriájának babonás és istenfélő lakóinak tablója. Queenie és Tizzy, Benjamin nevelőszülei, az öreg nénik és bácsik, valamint az önfeledten játszadozó ifjak visszafelé öregedő hősünkre vetik kíváncsi tekintetüket – akárcsak Caroline a jelenben. Ők a hétköznapi szemszög reprezentánsai. Belőlük sarjad ki a címszereplő nem hétköznapi, csaknem érzékfeletti látásmódja, mellyel hovatartozását és az élet ügyes-bajos dolgait próbálja megérteni. Némi túlzással azt lehet mondani, hogy ez a fejezet Forrest Gumphoz hasonló struktúrával és karakterekkel rendelkezik, a narráló főhőstől a helyszínen át a gyermek és az anya közötti érzelmi kapocsig.

Különös véletlen, hogy a Forrest Gump és a Benjamin Button forgatókönyvírója ugyanaz a személy, ám Eric Roth ezúttal nem ad látványos kereteket hőse éréstörténetéhez. Igaz, az öregotthonban ücsörgő kisfiú vagy a járópróba-jelenet ironikus pillanatok, ám a film legtöbbször tragikomikus a főszereplő életkora és kinézete közötti disszonancia miatt, és aki csetlés-botlások tömkelegére, heves kirobbanásokra számít, csalódni fog. A forgatókönyvíró és a színészek mindent a visszafogottságnak rendelnek alá. Roth irománya, Brad Pitt, Elle Fanning, Taraji P. Henson és mások játéka a pozitív egymáshoz fordulást domborítja ki, így hiába leselkedik végig Benjamin feje felett a végzet, az érzékeny és optimista felhangok jóval erősebbek. A szívmelengető atmoszféráról pedig Claudio Miranda intim barnába és szívderítő fehérbe öltöztetett képei is gondoskodnak.

A második részt egy kedves ismerős váratlan halála nyitja meg. Ekkor gondolkodik el Benjamin igazán a sorsáról, majd úgy dönt, útra kel és belekóstol a szabadság ízébe. Az élmények felvillanyozó ereje szerencsére itt sem tűnik el egészen, a háborús jelenetekben ráadásul eléggé fel is pörögnek az események. A fejezet legemlékezetesebb figurája kétségkívül a jóravaló bolond Mike kapitány, aki sokszor hüledezve vesz tudomást matróza tulajdonságairól, de azért mégis bátorítja őt. Elizabeth Abbott-ot, az Oroszországban időző angol arisztokrata hölgyet viszont roppant haloványan formálja meg Tilda Swinton, és a forgatókönyv sem árnyalja a közte és a Benjamin között kibontakozó románcot.

Innentől körülbelül 25–30 percre leül a film, illetve egy gyengébben digitalizált kolibri formájában a lélek eltávozása kap hatásvadász színezetet. A harmadik fejezet a még fiatal Daisy és az ötvenes arcvonásokat hordozó Ben újraegyesülésének története, ám ez a szál is kifejezetten vontatottan indul, és mikor végre erőre kap egy oda nem illő, a Felforgatókönyv narratíváját öröklő történéssor készít elő egy kulcsjelenetet. Majd megoldódik az idevágó probléma, látjuk a szerelmesek boldog éveinek hol megkapó (közös motorozás és falfestés), hol erőltetettebb (hajókázás a naplementében egy villanásnyi idő alatt felreppenő űrhajóval) metaforáit, hogy aztán gyerekszülés és a kikövetkeztethető végső csavar után Fincher és Roth rálépjenek a Peter Jackson-i fejezetszaporító útra, nem mindig adekvátan.

Öröm az ürömben, hogy Pitt és Blanchett között van olyan erős a játék, hogy ne forduljon középszerűbe a mozi, plusz a kiváló operatőri, zeneszerzői és maszkmesteri munkára is elégedetten lehet csettinteni – ám összességében azt kell írnom, Fincher hetedik alkotása többet ígért annál, mint amit teljesíteni tudott.