A tengerentúli filmgyárban az utóbbi pár évben mondhatni divattá vált a (világ)háborús szerelmi történetek (értsd: háborús szörnyűségek háromszög alapú love story-val fűszerezve), illetve az életrajzok vászonra vetítése. E kettő különleges elegye John Maybury legfrissebb opusza, A szerelem határai.

A mozgóképes művészéletrajzok témájában referenciával rendelkező Maybury – ő a felelős Francis Bacon és férfi szeretője közötti idill filmes ábrázolásáért, az Ördögi szerelemért – ez alkalommal a modern kori brit irodalom emblematikus figuráját, Dylan Thomast választotta mozijának tárgyául. A költő életének egyetlen epizódjára koncentráló (szerelmi háromszög-)história elméletileg életrajzi film (kellett volna legyen); ennek ellenére azonban – bár a(z egyik) főszerepben a walesi poétát alakító Matthew Rhyst látjuk – a film mégis inkább gyermekkori szerelmére, Vera Philipsre, illetve annak szerelm(i élet)ére fókuszál. A kezdetek természetesen az írózseniről szólnak, aki az alkoholirtás mellett BBC-s propagandafilmek elkészítésébe is besegít, már ami azok betűs részeit illeti (egy kocsma előtt meg is kapja érte a „jutalmát”, egy dühös matróztól). Londonban találkozik kamaszkori szerelmével, Vera Philipsszel, aki sanzonénekesként keresi kenyerét. A találkozás mindkettejükben felidézi a folyóparti szeretkezést, ám váratlanul megjelenik Caitlin, a szabadszellemű feleség, aki kezdetben ellenséget lát az énekesnőben, de később barátság alakul ki közöttük. Caitlin és Dylan tivornyái közben Vera körül egy William Killick nevű kapitány legyeskedik, aki végül elnyeri az áhított nő kezét. Persze, mint már vártuk, Killicket Görögországba vezénylik, a szerelmes trió pedig Nyugat-Walesbe megy. Caitlin kurválkodik, Dylan latorkodik, Vera próbál az erkölcsösség határain belül lavírozni, ám egy unalmas délutánon megismétlődik az a sokat emlegetett vízparti jelenet, kissé giccsesen épp a fürdőszobában/fürdőkádban.

A szerelmi háromszög egy időzített bomba – ezt a romantikus filmek nagy többsége már megtanította nekünk. Jelen filmben akkor indul el a „visszaszámlálás”, amikor megjelenik a költészet őshazájából/szülőföldjéről hazatérő háborús hős, aki láthatóan be van kattanva a hadszíntéren megtapasztalt borzalmaktól – újabb made in America-klisé. Azt gyanítja, hogy felesége, míg ő távol volt, összefeküdt Thomasszal, mi több, a gyerek is tőle van. Gyanúja tettekben is megnyilvánul; egy este delirium tremens-állapotban ki akarja nyírni a költőt, családostól, barátostól. Az irodalomtörténeti kézikönyvekből jól tudjuk, hogy Wales híressége nem így végezte, ezért nem is izgulunk különösebben; sokkal inkább aggaszt a bírósági tárgyalóteremben elhangzó döntés, melyről már jó előre tudjuk, hogy az egész film végkicsengését megváltoztathatja. Ami persze happy end, s ennek legjobban a filmre elcipelt férfinépség örül, hisz nem kell hazafelé hallgatni a barátnő szipogását.

A film története sajnos nélkülözi Dylan Thomas életének az igazi bemutatását; annak, aki ebben a filmben hallott róla először, annyi marad meg róla, amennyi a rossz magaviseletű gyereknek az Ady-, Eminescu-, stb. életrajzokból: „Egyfolytába’ csajozott, s amikó’ megrészegedett, verseket írt.” Nem hinném, hogy Dylan Thomas csak így élte volna meg a második világháborút. Érdekes, és egyben szomorú is, hogy Maybury ilyen leegyszerűsítő, pszeudo-szimbolizáló történetet tálal elénk, hogy nem fektet hangsúlyt arra, hogy komplex személyiségként mutassa be költőnket, hogy valamit érzékeltessen abból, ami effektíve „költői” a költőben, hogy mi a fájó a tragikusnak bemutatott történetekben. Ezzel ellentétben a rendező nagyon jól kidomborítja a háborús időszak civiljeinek, és katonáinak lelkiállapotát, a szeretetigényt, és azt, hogy a háborús borzalmak hogyan írják fölül a gyengédséget.

Az egyszerű, felejthető történet ellenére megragadó az a mód, ahogyan vászonra vetül. Festői képeket látunk, melyeket a művészfilmeken edzett nézők egy idő után szenzációhajhásznak, giccsesnek tekintenek, de a plázából szabadult nézők esztétikai érzékét talán ezek is fejlesztik (például a fronton szenvedő szétroncsolt karú katonát ábrázoló snittek vs. Vera vajúdása). Az ilyesmihez talán a közel sem közlékeny Ryan közlegény esete szoktatta hozzá a nagyközönséget.

Nem éppen a legszívderítőbb dolog szemlélni, hogy kitűnő történet-magokból miképpen kovácsolnak az amerikai sémára dolgozó britek is „all in one”-típusú sémákat, és – talán ennek betudhatóan – hogy miképpen épül le a mindenkori néző narratíva-befogadási képessége. Ámde a kritikus befolyása csak ritkán érvényesül (lásd a Ratatouille vendéglőjének esetét Ego „ételkritikussal”), és én is tudatában vagyok annak, hogy kiáltó szavam nem ér el Ninive (pardon: Hollywood) városáig, de remélem, hogy legalább a lokális szférában kifejti a hatását, és eléri azt, hogy kedves jövendőbeli nézők, háthogymondjam… fenntartásokkal üljenek be a klisés szex- és ágyúdörejes jelenetek szemlélésére.