A Filmtett most induló rövid sorozata a hetedik művészet százegynéhány éves történetét tekinti át, az úttörőkön, az első elbeszélőkön, a filmes avantgárdon, a burleszken, az orosz montázs-iskolán, a hollywoodi stúdiórendszer kiépülésén, a hangosfilm aranykorán, a francia lírai realizmuson, az olasz neorealizmuson, az angol free cinemán át az európai, filmnyelvet újító új hullámokig, Új-Hollywood megjelenéséig, a kilencvenes évek mozijának portréjáig.
A mozgókép alig idősebb egy emberöltőnél. Az egyetlen művészet, amelynek születése, kialakulása nem vész a múlt mélységes mély kútjába: a szemünk előtt zajlott. Még élnek emberek, akik egyidősek a filmmel, nyomon követhették a genezisét, majd azt, ahogyan alakult, változott az időben, egészen a mai formájáig. Páratlan tapasztalata ez a kultúrának: most először vehettük szemügyre egy művészet születését, kifejlődését, a folyamatot, amint – mintegy modellálva a többi művészetek sok évezredes históriáját – a kezdeti játékokból, tudományos próbálkozásokból, mágikus leképezésekből felnőtt művészetté érett.
Bő öt éve, 1995. december 28.-án ünnepelte a világ a mozi százéves születésnapját. A leírások szerint kerek száz esztendeje e napon tartották a Lumiére-fivérek a párizsi Boulevard des Capucines-on lévő Grand Café Indiai Szalonjában az első mozielőadást. A Grand Café ma is áll a Kapucinusok Sugárútján, alsó szintjén található a Salon des Indiennes, két ikerterme ma Auguste és Louis Lumiére nevét viseli.
Valójában a filmnek, a mozinak nincs születésnapja. Hosszú folyamat eredménye volt a mozgókép megjelenése, sokan munkálkodtak a kifejlesztésén szerte a világon. A film két szülője a mozgás és a fény; mindkettő régóta foglalkoztatja az embereket. Már a legelső ismert ábrázolásokon találkozunk azzal a törekvéssel, hogy megelevenedjen a kép, megmozduljon a szobor, életre keljen a mozdulat. Az antik diszkoszvető szobra több mozgást sűrít egyetlen kimerevített pillanatba, ettől érezzük olyan dinamikusnak, mintha a sportoló valóban elhajítaná a diszkoszt. Fra Angelico sorozata a keresztre feszítésről képről képre követi a Golgotára vezető út stációit, mintha diafilmet látnánk. Történetet ábrázol, csak épp nem a képek sora vonul el a szemünk előtt, hanem mi lépünk tovább, a mozdulatlan képek sorát követve. A mozgás életre keltésének (animálásának) vágyából fakadnak azok a gyerek-(és felnőtt-)játékok, melyek fázisrajzok gyors pergetésével idézik elő a mozgás képzetét: az iskolai füzet sarkára rajzolt képek pergetésétől az olyan bonyolult optikai játékokig, mint a különböző forgó kerekek, melyeknek a feltalálóik különböző neveket adtak: fenakitoszkóp, praxinoszkóp, sztroboszkóp, kinetoszkóp, zootróp stb.
Ugyanígy évezredes a múltjuk a fényjátékoknak, árnyképeknek, melyek nagy szerepet játszottak az ősi mágiákban; egyes kutatók szerint már ötezer évvel ezelőtt megjelentek a jávai barlangfalakon, mások az antik görög misztériumjátékokig vezetik őket vissza. Hasonló árnyképeket ír le Platón híres barlang-hasonlatában, mely szerint az emberek a falra vetődő árnyékok képében szemlélik a világot.
E két eredő találkozási pontja a XIX. század második felétől a fotográfia volt, amit Edgar Morin találóan nevezett a film “Keresztelő Szent Jánosának”. A fotográfia olyan állókép, melynek anyaga a camera obscura ősi módszerével rögzített fény. Amikor lehetőség nyílt a pillanatfelvételre (az első fotók még órákig készültek), fázisrajzok helyett fénnyel átvilágítható, azaz kivetíthető fotók léphettek a fázisrajzok helyébe. Már jó tíz-tizenöt évvel a mozi születésnapja előtt fűztek össze pillanatfölvételeket, létrehozva egy-két másodperces mozgóképeket, melyeket többnyire lelassítva, ismételve vetítettek. Marey, Demény, Muybridge mozgó fotósorozataival nem művészi alkotást kívánt létrehozni, még csak nem is jövedelmező spektákulumot, mint később Edison, Skladanovsky és Lumiére-ék; érdeklődése merőben tudományos volt. Az első néhány másodperces mozgóképek tudományos ősfilmek: azért készültek, hogy a szakemberek tanulmányozhassák a madarak röpülését, a virágok nyílását, a mozgássérült emberek járását, az állatok viselkedését. Nem kávézókban, vásárokon vetítették őket, mint később Lumiére-ék filmjeit, hanem érdeklődő tudósok zárt köre előtt. Aligha véletlen, hogy a film az egyetlen művészet, amelyet tudósok találtak föl: Amerikában a fölfedező-zseni Edison, Németországban Max Skladanovsky, Franciaországban a vegyigyáros-kémikus Lumiére-ék. Louis Lumiére azt írta, kezdetben meg voltak győződve arról, hogy találmányukat elsősorban a tudományos munkában használják majd, s csak mellékesen a szórakoztatóiparban (hogy ez lesz a hetedik művészet, arról nem is álmodtak).
Nagyjából egy időben tehát többen is föltalálták a mozgófényképet. Edison, akinek nevéhez olyan jelentős találmányok fűződtek, mint a villamosság és a fonográf, oldotta meg a filmszalag továbbításának problémáját: a fogazott celluloidszalaggal. Ám ezúttal nem ő ért célba, hanem a lyoni Lumiére-család: a két felfedező-fiú, Louis és Auguste, háttérben az üzletember apukával, Antoine-nal. Edison ugyanis – a fonográf mintájára – úgy képzelte, hogy mindenkinek lesz otthon egy kis házi vetítőgépe, amolyan nézőkéje, s hetente megveszi az újabb és újabb filmtekercseket, miként a tölcséres fonográfhoz a viaszlemezeket. Lumiére-ék ezzel szemben a nagy képben, a közönség előtti színpadszerű előadásban látták a jövőt – és nekik lett igazuk. Antoine, a papa megérezte, hogy az igazi üzlet nem a celluloidtekercsek eladásában rejlik, hanem a mozijegyek árusításában. Vagyis a mozit találták ők fel, nem a mozgóképet, de még ez utóbbinak sem 1895. december 28.-a a születésnapja. Ugyanannak az évnek a nyarán már tartottak nyilvános vetítéseket a lyoni fotográfus-kongresszuson, még korábban, tavasszal pedig Párizsban, a Boulevard Saint Germain-hez közeli Technika Házában. A Grand Caféban rendezett előadás csak abban különbözött elődeitől, hogy – először a történelemben – jegyeket adtak el rá. Vagyis december 28-án a világ nem a mozi, hanem a mozijegy születésnapját ünnepli, aligha függetlenül attól a ténytől, hogy a film minden művészetnél szorosabb kapcsolatban áll a pénzzel.
Azon a bizonyos 1895. december 28.-i estén alig több mint harminc néző fizetett be az első mozielőadásra. Tíz filmet vetítettek, köztük az újrafűzés miatt rövid szüneteket tartottak. Az első A munkaidő vége volt, mely a lyoni Lumiére-gyár kapuján kitóduló munkásokat mutatta. Látható volt azonkívül – többek között – A kisbaba reggelije, A megöntözött öntöző, képek egy kovácsműhelyről, csúcsforgalom egy mozgalmas lyoni téren, tengerbe ugráló kamaszfiúk, lóra pattanni próbáló ügyetlen katona és egy másik suta baka, amint tigrisugrással próbálkozik. A vonat érkezése, melyet sokan az első filmnek vélnek, nem szerepelt az első Lumiére-vetítés programján. Mégis, okkal lett az a leghíresebb, nem csupán azért, mert a legenda szerint a nézők ijedten felugrottak a feléjük robogó mozdony láttán, hanem azért is, mert ez a rövid mozgókép szinte az összes későbbi plánt (beállítást) tartalmazza: távoli felvétel (nagytotál) a kihalt pályaudvarról, a közelgő szerelvényről, aztán kistotálban a lekászálódó utasok, akik a kamera irányába haladva mennek a kijárat felé, közelednek a lencséhez, előbb szekond plánban, majd premier plánban láthatók, sőt, némelyik nagyközeliben (szuper plánban) szinte belesétál a gépbe. A korabeli nézők, akik megriadtak a közelgő szerelvénytől, ugyanúgy viselkedtek, mint később a mozit még nem látott primitív népek, akik valóságnak nézték a filmet: megijedtek a közeliben megjelenő hatalmas arctól (azt képzelték, nincs teste, csak a levágott fej beszél), nyilakat lőttek ki a vásznon feltűnő negatív szereplőkre. Magatartásuk a gyerekére emlékeztet, aki a színházban hangosan figyelmezteti a hőst, ha a gonosz alakja közeleg… Az első párizsi mozielőadás nézői a tudósítások szerint lelkesen felkiáltottak A kisbaba reggelije vetítésekor: „Remegnek a falevelek!”. Nem a bájos kisgyerek képe ragadta meg őket, hanem a szélfútta leveleké a háttérben. Pontosan érezték: gyereket színházban is lehet látni, de a széltől remegő falevél maga a nyers valóság, ezt csak a mozgókép tudja, ebben rejlik máshoz nem hasonlítható varázsa.
Bár Lumiére-t a dokumentumfilmezés őseként tartják számon, s legtöbb filmje valóban csupán rögzíti a valóság képét, már az első vetítésen három olyan rövid szkeccs volt látható, amelyet megrendeztek: katonák ugrálása nyeregbe, illetve pokrócra, s a világ első burleszkgegje, A megöntözött öntöző. E három esetben a filmes nem pusztán leállította a kamerát, s tekerte a kart, hanem kieszelt egy apró történetet, felkérte néhány ismerősét, hogy játsszák el, talán el is próbálták néhányszor. Vagyis már a mozi első pillanatában megjelentek a játékfilm elemei.
Azon a bizonyos Grand Café-beli első vetítésen a harminchárom néző egyikének ismerjük a nevét: Georges Méliés-nek hívták, ő volt a legnagyobb párizsi cirkusz tulajdonosa. Annyira tetszett neki az új látványosság, hogy nyomban meg akarta venni Lumiére-éktől, ám kikosarazták. Méliés nem adta fel: a filmtörténet következő fejezetének ő lesz a főszereplője.
