A mozgóképet megszületése után 2-3 évvel már a világ minden táján ismerte a közönség, és nagyjából két évtized elegendő volt arra, hogy a filmgyártás nagyipari formája kialakuljon. A stúdiók hierarchizált struktúrája minél több film hatékony és gyors előállítását tette lehetővé – nem véletlen, hogy a filmgyártás akkor kialakult munkamódszere lényegében máig fennmaradt.
A legelső években még nem léteztek mozisok – vagy korabeli kifejezéssel élve – mozgókép-mutatványosok, hanem általában maguk a feltalálók vagy megbízottjaik járták a különböző országokat és vetítették saját gépeikkel a maguk készítette filmeket. Jellemző példa a Lumière-család stratégiája: gépeiket nem adták el, hanem operatőröket képeztek ki, és szerte küldték őket a világban, hogy a különböző országokban a helyi érdekességekről filmet készítsenek, amiket azután alkalmazottaik más országokban egzotikus útifilmekként, természeti képekként vetítettek. Az első évekre még a technikák és gépek sokfélesége jellemző: ahány feltaláló, annyiféle felvevő- és vetítőgép, többféle szélességű filmszalag, többféle továbbítási sebesség (kockaszám/másodperc) és perforáció létezett. Néhány évnek el kellett telnie addig, amíg kialakult egy standard technika, amely aztán lehetővé tette, hogy ugyanazon vetítővel lehessen levetíteni a különböző kamerával felvett filmeket.
Ekkor kezdtek elterjedni a mozgókép-mutatványosok, olyan vándorló vásári és cirkuszi mutatványosok, akik szórakoztató műsoruk részeként mozgóképeket is vetítettek. A film ekkor még egy vegyes program részét képezte, a 10-15 rövid filmecskéből összeállított rövid műsor (amely gyakran nem volt hosszabb 10-20 percnél) a többi műsorszám közéillesztve jelent meg, egy attrakció volt a bűvészmutatványok, kuplék, kabaréjelenetek, állatszámok stb. között.
Egy idő után ezeknek a mutatványosoknak egy része már csak filmekkel járta az országot, ekkorra már annyira megnőtt a filmek hossza (10-20 percet is elérhette), hogy néhány filmből össze lehetett állítani egy egy-másfél órányi műsort. A század első éveiben már ezek a vándormozisok juttatták el a filmet a közönséghez, a városokban nagyobb termekben, kávéházakban vetítettek, vidéken pedig pajtákban, kocsmákban, esetleg szabad téren rendeztek mozgóképes előadásokat. Ők már több különböző cég filmjeit mutatták be vegyesen, maguktól a gyártóktól vásároltak meg annyi filmet, ami két-három napi műsor összeállítására volt elegendő, és ha már mindet levetítették (a legnagyobb sikereket megismételve), újabb közönséget keresnek maguknak.
A kor filmgyártását még a kisipari, mondhatnánk: „manufakturális” módszerek jellemezték, egy-egy cég néhány főből állt: volt egy rendező (gyakran még az operatőrrel azonos személy), néhány állandó színész és esetleg egy kellékes-mindenes. Az ilyen kis cég tipikus példája a Méliès-féle „egyszemélyes” vállalat, de a később egész Európát behálózó Pathé cég is így kezdi filmgyártó tevékenységét. Amerikában egy idő után kialakult az a gyakorlat, hogy egyes stábok az országban vándorolva készítették egytekercses rövidfilmjeiket, mindig új helyszíneket, új filmötleteket keresve. A börleszk királya, Mack Sennett is így kezdte pályáját Keystone nevű cégével, három-négy állandó színészével járta a vidéket és improvizálva készített általában 1 db egytekercses rövidfilmet hetente. Ez a kisipari filmgyártás maradt uralkodó nagyjából az 1900-as évek végéig, addig a cégek úgy növelték a gyártott filmek számát, hogy több ilyen stáb dolgozott párhuzamosan.
Ekkoriban a mozisok még nem kölcsönözték, hanem megvásárolták a kópiákat, és azért is kényszerültek vándorolni, mert nem rendelkeztek annyi tőkével, hogy rendszeresen cseréljék filmjeiket. Ezért társultak aztán többen, és hoztak létre filmkölcsönző cégeket, amelyek megvásárolták a kópiákat és a vételi ár egytizedéért kölcsönözték azokat a mozgókép-mutatványosoknak, akik így már rendszeresen tudtak műsort váltani. Az 1910-es évek második felében a legtöbb országban megjelentek az ilyen mozistársulások vagy nagy tőkéjű emberek által megalakított kölcsönzőcégek, vagyis a mai filmforgalmazók elődei. Ez tette lehetővé az állandó vetítőhelyek létrejöttét, először csak kávéházakban, majd a külön erre a célra kialakított mozikban. Amerikában 1905-ben indult a „nickel odeon láz”, amikor egy leleményes mutatványos kialakított egy olyan helyiséget, ahol egy nickel (azaz 5 cent) belépőért már folyamatosan csak filmeket vetített. Ezt az első mozit nevezte el Nickel Odeonnak, egyszerre utalva az új szórakozás olcsó árára és „luxus”-színvonalára. A vállalkozás olyan sikeresnek és nyereségesnek bizonyult, hogy példáját követve futótűzszerűen terjedtek el a mozik, Amerikában különösen nagy közönséget vonzott a film, mivel a szegény, különböző országokból érkező, angolul nem tudó bevándorlók számára szinte ez volt az egyetlen szórakozási forma, amit megértettek, és meg is tudtak fizetni.
A nickel odeon láz következtében ugrásszerűen megnőtt a filmek iránti igény, ezt az amerikai gyártók jó ideig nem is tudták kielégíteni, ezért sok forgalmazó Európából behozott filmekkel egészítette ki kínálatát. A legtöbb cég az 1900-as évek végén már több önálló forgatócsoporttal rendelkezett, ezeknek egy része az év egyre nagyobb részét töltötte Amerika nyugati partjainál, elsősorban azért mert a keleti parton a nagyvárosok közelében csak az év egy részében lehetett forgatni, míg errefelé az év sokkal több napján van forgatásra alkalmas, napfényes idő (ne felejtsük el, hogy ekkor még természetes fénynél készítették a filmeket). Kaliforniában és a keleti part más részein a változatos tájak (hegyvidék, síkság, tengerpart) szintén kedveznek a filmkészítésnek, ez a vidék lett a tipikus amerikai műfaj, a western szülőhelye. A Selig cég volt az első, amely állandó gyártórészleget hozott létre a nyugati parton, a többiek sorban követték példáját, és mivel ezen a vidéken a telkek is olcsóak, voltak és a munkaerő sem volt drága, a különböző filmgyártócégek sorban létesítettek ott stúdiót. Így született meg Los Angeles egyik külvárosában, Hollywoodban a világ filmiparának későbbi központja.
A többtekercses filmek és a sztárok megjelenése
Az 1910-es évek első felében az egytekercseseket lassan felváltották előbb a kéttekercses, majd a három- és négytekercsesek, és a tízes évek közepére kialakult a máig is jellemző egy-másfél-két órás filmhossz. Ilyenek voltak az olaszok népszerű történelmi filmjei, a Quo Vadis? (1912), a Trója pusztulása (1912) és a Cabiria (1914), amelyhez hasonlóakat Griffith készített Amerikában, 1915-ben az Amerika hőskorát és következő évben a Türelemetlenséget.
Ilyen komoly hosszúságú játékfilmeket azonban már nem lehetett az addig megszokott, kisipari módszerekkel készíteni. A filmgyártásban differenciálódtak a tevékenységek, az egyes munkafázisokat pontosan felosztották, és kialakultak a ma is jellemző főbb munkakörök: forgatókönyvíró, producer, rendező, operatőr, díszlettervező, jelmeztervező, színész, technikai stáb, labor stb., és külön részleg fogalakozott ezentúl a filmek reklámjával és terjesztésével. A legnagyobb előrelépést a pontos, részletesen kidolgozott forgatókönyv bevezetése jelentette: a korábbi improvizálás vagy többé-kevésbé megírt forgatókönyvek helyett most már minden jelenetet pontosan megírtak – ez biztosította a stáb minden tagja számára, hogy előre felkészüljön a forgatásra, így gyorsabban készüljenek el az egyes jelenetek. A részletes forgatókönyv tette lehetővé azt is, hogy az egyes jeleneteket már ne sorrendben egymás után, hanem helyszínek, díszletek vagy különleges kellékek stb. alapján csoportosítva forgassák le, rengeteg időt és pénzt takarítva meg ilyen módon.
A többtekercses filmek elterjedésével megjelentek az első sztárok. Míg korábban a filmszínészek nevüket eltitkoló színházi vagy ismeretlen amatőr színészek voltak, addig mostanra a közönség már felismerte az egyes cégek állandó színészeit, és érdeklődött irántuk, amit a gyártók ki is használtak. Népszerű színészeikkel reklámozták a filmeket, képeik megjelentek a plakátokon, a nevükkel csalogatták be a közönséget és sztárjaik jelen voltak a fontosabb eseményeken, nagyobb bemutatókon. Amerikában 1911-ben látott napvilágot az első rajongómagazin, amely már kifejezetten a közönség ilyen irányú érdeklődését kívánta kielégíteni.
A 10-es évek végén, 20-as évek elején születtek meg az első valóban nagyipari módszerekkel dolgozó filmvállalatok, amelyekre az volt jellemző, hogy integrálták a filmipar három területét: egyaránt foglalkoznak filmgyártással, forgalmazással és moziláncokat üzemeltettek. Általában úgy jöttek létre, hogy egy sikeres mozitulajdonos egyre több mozit működtetett, amelyeknek ellátására aztán alakított egy filmkölcsönző céget, és amikor már az egész ország területén voltak mozijai és kölcsönzői, akkor érdemes volt egy filmgyártó részleget alapítania, vásárolnia, vagy egy gyártóval egyesülnie, hiszen csak saját mozijai és kölcsönzői ellátásából komoly nyereségre tehetett szert. Így jöttek létre azok az amerikai filmvállalatok, amelyek aztán hosszú évtizedekig uralták a piacot, és amelyek közül több még ma is létezik: a Metro-Goldwyn-Mayer, a Paramount, a Universal, a Columbia és a Warner Bros. E cégek érdekessége az, hogy soknak az élén kelet-európai bevándorlók álltak, így például a Paramount örökös elnöke a szőrmekereskedőből mozitulajdonossá vált Cukor Adolf volt, még a Fox élén a szintén magyar származású Friedman Vilmos állt. Ez a nagyipari összefonódás elsősorban Amerikában volt jellemző, Európában kevés országban jutott el ilyen szintre az ipar fejlődése, talán ez is egyik oka volt annak, hogy az amerikai filmgyártók egy idő után az európai piacokat is elárasztották, mivel így a mozizásból nyert hasznot közvetlenül visszaforgatták a filmgyártásba, és sokkal nagyobb filmipar alakulhatott ki.
Az így létrejött cégek alakították ki elsőnek azokat a stúdiókat, amelyek hosszú évekig a hollywoodi filmgyártás alapkövei voltak: általában egy tehetséges vezetőproducer irányításával működtek az egyes részlegek, nemcsak a forgatás egyes résztvevőit sorolták csoportokba, hanem külön részleg foglalkozott a forgatókönyvekkel, a technikai felszerelésekkel, a stúdió saját díszlet-, jelmez- és kelléktárral rendelkezett – mindezek az átszervezések azt szolgálták, hogy a munka gyorsabb, hatékonyabb és ezáltal olcsóbb legyen. A stúdiók életét nagyfokú hierarchizáltság jellemezte, mindenkinek megvolt a pontos munkaköre, és ebben a rendszerben a rendező éppúgy csak egy alkalmazott volt, akit kirendeltek egy-egy produkcióhoz, mint a segédoperatőr vagy a kellékes. Ez a struktúra tette azonban lehetővé nagyszámú film minél hatékonyabb módszerekkel való előállítását, nem véletlen, hogy az amerikai stúdiók hosszú évtizedekig működtek ilyen formában, és hogy a filmgyártás akkor kialakult munkamódszere lényegében máig fennmaradt.
