A történet egyszerű, talán mert ezen a tájon semmi sem bonyolult.
Az ír származású fenegyerek, Martin McDonagh, mint talán ismeretes, először nem mint filmes, hanem mint színpadi szerző tette le a névjegyét az asztalra: darabjait magyar nyelvterületen is sűrűn játsszák. Filmes karrierje testvére, a szintén író John Michael McDonagh forgatókönyvei melletti bábáskodás után, saját forgatókönyveiből készült filmjeinek rendezőjeként, majd producereként ért be csak igazán. Eddigi legnépszerűbb filmjének, az Erőszakiknak (In Bruges) ő a forgatókönyvírója és rendezője: a film az imádatunk mellett meghozta számára a Bafta-díjat és az Oscar-jelölést. A 2017-es Három óriásplakát Ebbing határában nemrégiben négy Golden Globe-díjat is megkaparintott (legjobb forgatókönyv, legjobb dráma, plusz két fontos színészi alakítás), és felkerült a plakátjára Velence, Toronto, London, San Sebastian és San Diego filmfesztiváljainak trófeája is. Hamarosan azt is meglátjuk, az Oscar mit tartogat neki.
A film kezdő képsorairól rájöhetünk, hogy az Egyesült Államoknak olyan vidékén autózunk, ahol filozofikus elmélyültséggel merenghetünk azon, mi is az idő. No, persze ez véletlenül sem jelenti azt, hogy bárki is ilyesmin törné a fejét a környéken. Mi több, ha a fenti autót egy Frances McDormand által megszemélyesített karakter vezeti ráérős beletörődéssel, akkor pavlovi ösztönökkel villantjuk elő a színésznő hasonló hangulatú filmes debütációit, azaz nem számítunk semmi jóra.
Egy másik karakteres szereplő a filmben a rendőrparancsnok. Woody Harrelson már többször is meggyőzően hozott hasonló figurát. Beszéde „autentikusan” déli államokbeli, és viselkedése is szépen hozzásimul a periférián kérődző társadalmi közeget irányító vadkandúr szerepéhez. De a lassú folyású film előrehaladtával a mindenkori befogadó iparkodik visszavonni elmarasztaló ítéletét, hiszen az otthoni belső térből kinyílik a kép a kisvárosi horizontra: a többi szereplő szemrevételezése után pedig egy szó fogalmazódik meg a befogadóban: a visszamaradottság. A déli emberek ezen közegében jócskán találkozunk rasszizmussal, homofóbiával, szexizmussal és persze sejtünk némi belterjességet is.
A többi szereplő bemutatásánál a film ugyanezzel játszik: kialakít bennünk egy sztereotip képet a szereplőről, hogy aztán megcáfolja azt, összegabalyítva könnyelműen kialakított értékítéleteiket. Így legalább annyira magunkon szórakozunk, mint a borzongató részeket is elővezető cselekményen. Ugyanis a kezdeti beletörődöttségből lányának megbecstelenítése és brutális meggyilkolása zökkenti ki a lárvaarcúvá szikárodott főhősnőt, Mildred Hayes-t (Frances McDormand). A történet egyszerű, talán mert ezen a tájon semmi sem bonyolult. Mildred kibérel a városba vezető poros és elhagyott út mellett, a gyilkosság színhelyének közelében három óriás-hirdetőtáblát, amelyekre a lánya ügyében folytatott – inkább abbahagyott – nyomozást felélesztendő, a rendőröket piszkáló feliratokat plakátoltat ki. Ez ebben a közegben szinte kimeríti a becsületsértés fogalmát. Hiszen egy nő, elhagyván szokásos családi tűzhelyét, nem csak hogy arra vetemedik, hogy beleugasson a férfiak dolgába, hanem még pofátlanul a hatalmasokat is káromolja. Erre ugrik rá a helyi média, azaz a kisvárosi tanya-tévé háromfős stábja, így általuk, azaz híradásaik pletyka-szerű terjedésével is mérgezi a város hierarchikus hatalmi struktúráját Mildred.
Ez persze nem csak a helyiek nemtetszésének nyújt táptalajt, hanem némileg a rendőrfőnököt is aggasztja, akinek volna éppen elég baja, ha más nem, az, hogy halálosan beteg. Az álmos kisvárosi környezet felbolydulása közben végignézhetjük egy minden sztereotípiánkat szorgosan visszaigazoló fiatal rendőr jellemfejlődését, és Mildred eddigi életébe is bepillantást nyerhetünk néhány utalás és képi visszaemlékezés formájában. Találkozhatunk asszonyverő ex-férjével, visszaemlékezhetünk felhőtlennek nem igazán mondható kapcsolatára tinédzser lányával, vagy fiával való egymásrautaltságukat is tetten érhetjük. Láthatjuk, ahogy a nő egy alibi-ügy miatt érdek-randizik a környék kisnövésű autónepperével, akit mellékesen (ha máshonnan nem, legalább a Trónok harcából ismert) Peter Dinklage alakít. Mindezek a jelenetek tragikomikumba és abszurdba tartó humorral vannak feltöltve: a szereplők komolyságukban lesznek nevetségessé, de sosem önmagukban, hanem mindig a helyzetnek köszönhető esendőségek következtében.
Míg a McDormand által alakított Mildred Hayes végig a szimpátiánkat élvezi, azért azt észre kell vennünk, hogy ő is ezen kaszálókon nevelkedett satrafa, akinek az emberi jogok frontján talán inkább a lövészárokban kushadva kellene meghúznia magát. Hiszen hittétele szerint minden hímnemű újszülött DNS-ét lajtsromba kéne venni egy óriási vérbankban, és ha bármi okát vélné, simán bevezettetné a nemi alapú halálbüntetést. Persze nyilvánvaló, hogy a fájdalom tudatszűkítő hatása mondatja vele ki eme szavakat, de a rendező legalább ezzel is érzékelteti, hogy nehéz itt eldönteni, hogy ki is az igazi falu bolondja.
Végül, a szálak lassú összeérlelése után, megint egy kocsiban találjuk a főhőst, egy közben társául szegődött, szétégett arcú rendőrrel, és csak a motor lassú dörmögése hallatszik, míg a kerekek lassan falják az aszfalt csíkjait. Így lesz mindkettejüknek idejük, hogy elmerengjenek azon, milyen morális értékek folytán cselekszik majd meg, amire készülnek. Ha megcselekszik egyáltalán.
