A Volt egyszer egy Venice minden képkockájából dühítő unalommal agyontaglózó langyos érdektelenség árad.
Ha egy sebész olyan munkát végezne, mint amilyent a Volt egyszer egy Venice féktelenül lángoló szeméthegyét összetákoló Cullen testvérek végeztek forgatókönyvírás és rendezés címszó alatt, a páciens kíméletlen kínok között múlna ki. Ha pedig a hollywoodi stúdiófejesek inkább ezt a sebészt toszták volna a film rendezői székébe, az feltehetően élvezhetőbb lett volna. Azért, mert így elviselhetetlen. Aki végignézte, az hazudik. Aki élvezte akár egyetlen nanoszekundumát is ennek az orbitális méretű mozgóképes dögkútnak, annak bizonyára tökmindegy, mert feltehetően amúgy is napi szinten nyom el csikkeket a saját alkarján.
Ez a film egy fizikai anomália. Látni simán lehet, ahogy egymás után jönnek jelenetek, képek, meg Bruce Willis, meg Los Angeles, meg szörfzene, de mindezt nézni – ahogy az ember filmet néz – képtelenség. Persze – gondolnák egyesek – nagyon könnyű egy akkora kupac szart gyalázni, mint amekkorát a Két kopper című, szintén halva született 2010-es intellektuális rémálom írói vászonra fektettek, de ez nem igaz.
Nehéz ugyanis bármit is kezdeni ezzel a filmmel. Nehéz felfogni történés nélküli történéseit és nehéz úgy megírni jelen sorokat, hogy ne csak a szánalommal vegyes búbánat és keserűség üssön át a szövegen. De most már mindegy. Szóval, ennek a nyomorultságnak harmincöt (35) idegbekarmoló percig még csak cselekménye sincs. Mikor meg már van neki olyanja, az se izgat senkit, se a dramaturgot, se Cullenéket, se a nézőt. Oké, lehet, hogy a nézőt egy kicsit zavarja.
A példátlanul lassan felbukkanó, majd pedig alig mutatkozó történet ennyi: a Willis által önfeledten, ugyanakkor fáradtan megformált zsaruból lett magánhekus vissza akarja szerezni kiskutyáját, akit szamoai gengszterek loptak el tőle. Az, hogy a kutya miért fontos, szintén nehezen megfogható, mivel a film harmadáig alig látni az amúgy tündéri ebet. Képtelenség így, érzelmileg megalapozott motiváció nélkül szurkolni a Willis-figurának. John Wick már rég szétlőtte volna a rosszarcokat, a Volt egyszer egy Venice hőse azonban csak sodródik, sorra találkozik új szereplők tucatjaival, akik új történetszálakat hoznak magukkal, melyeket Cullenék vagy elfelejtenek kibontani vagy elfelejtenek beindítani vagy elfelejtenek lezárni. Közben meg a sok szemérmetlen elfelejtés láttán a néző is nagyon elfelejtené, hogy mégis milyen istenverte rohadt egy élete van, ha az odáig vezetett, hogy valamilyen oknál fogva jegyet váltott erre a filmre.
A Volt egyszer egy Venice egy optikai illúzió: olyan, mintha peregne, de csak áll, a néző meg csak ül, és először azt hiszi, hogy ez valami suta főhajtás lehet a legkevésbé logikus cselekményvezetésű film noirok felé, vagy esetleg egy Pynchon-hommage, vagy majd lesz egy király csattanó, ki tudja. Kell háromnegyed óra ahhoz, hogy leessen, Cullenék inkább Shane Black remekműveit szeretnék megerőszakolni, ehhez viszont nem elég kemény a pöcsük és nem elég éles az eszük.
Bizonyos szögből nézve lenyűgöző, hogy ennek a gyermekbénult filmcsökevénynek az égegyadta világon nincsen semmiféle struktúrája, semmiféle tagolása, ebből kifolyólag pedig semmiféle tempója sincs. Hiába mond bárki bármilyen jópofa dolgot, hiába történik valami félig-meddig látványos bármi (Michael Bay operatőre amúgy nem erőlteti meg magát), Cullenék képesek olyan elképesztően tanulatlan, felszínes, sokkolóan amatőr módon rendezni, vágni és szerkeszteni, hogy minden képkockájukból árad egyfajta dühítő unalommal agyontaglózó langyos érdektelenség.
Egy pillanatra sem lesz érdekes semmi, pedig lehetne, de csak a színészek miatt. Willis mellett itt van a mindig remek Thomas Middleditch (akiről egy darabig véletlenül azt lehet hinni, hogy ő a főhős), az unottan is szórakoztató John Goodman, a színészi kvalitásainak határaival becsülendően tisztában lévő Jason Momoa, a megbízható Wood Harris, Kal Penn, Famke Janssen és Adam Goldberg. Felbukkanásuk örömteli, de ahogy megszólalnak, egyértelművé válik, hogy azt se tudják, hogy mit és kinek és miért mondanak. Színészvezetésnek nyoma sincs, dramaturgiai zsákutcába terelt, kidolgozatlan, eldobható, feláldozható alakok töltik meg Cullenék filmjét. A testvérek ráadásul abba a szégyenteljes hibába is beleesnek, hogy a vagánynak szánt politikai inkorrektség jegyében olyan idejétmúlt, tahó szerepekkel és szövegekkel verik szájba a remek színészkompánia tagjait, melyek jobb esetben csak bántó sztereotípiának tűnnek, rosszabb esetben viszont akár rasszistának és antiszemitának is nevezhetők.
Egy szó, mint száz, egyetlen egy értékelhető momentuma sincs ennek a filmnek, de legalább nem is kell végignézni ahhoz, hogy ezt meg lehessen állapítani. Ha pozitívumot akarunk keresni Cullenék retardált művében, akkor az ez.
