Az Amazon Prime Video kínálata és az Amazon Studios produkciói pont olyanok, mint a cég webshopja: A-tól Z-ig minden megtalálható, minden igényt igyekszenek kielégíteni.
Az Amazon 2006 óta nyújt online videós tartalomszolgáltatást, 2011-ben már jó pár ezer sorozat és film volt elérhető VOD-formában. Saját gyártású produkcióval 2013 tavaszán jelentkeztek, pár hónappal Netflix februári House of Cards-dobása után, mégpedig két vígjátékkal, az Alpha House-szal és a Betával. Azóta minden évben tízesével gyártják a pilotokat, amelyeknek nagyjából fele végül sorozattá terebélyesedik. Jelenleg az Amazon Prime Video szinte a világ összes országában elérhető.
Az Amazon mintha megtartani látszana a „mindenfélét egy helyen” és a „vásároló legyen elégedett”-politikáját az Amazon Studios esetében is. Nincs valamiféle műfaji irányelv, nem zárnak ki semmilyen fajta célközönséget. Sőt, riválisaikhoz képest nagy hangsúlyt fektetnek a nézők döntésére: a hivatalos felületeikre felkerülő pilotokra leadott közönségszavazatok nagyban hozzájárulnak ahhoz a végső döntéshez, hogy miből lesz évad és miből nem. A profi szakmai közegen kívülről érkező ötletekre is nyitottabbnak látszanak, mint piactársaik. Aki fellép az Amazon Studios weblapjára, az első blikkre is láthatja, hogy mindenekelőtt az alkotni vágyókat szólítja meg: pár kattintással be lehet küldeni sorozat- és filmötleteket. Sőt, még saját forgatókönyvíró-appet is le lehet tölteni a gördülékenység érdekében.
Azzal, hogy az Amazon Studios nem fogalmaz meg koncepciózus brandimázst, hanem kiszervezi a közönségtömeg elé, nem tud olyan formailag és tartalmilag innovatív lenni, mint anno a bevállalós HBO, illetve nem lesz biztos garancia a minőségre, egyediségre az, ha valami az Amazonnál készül. Egyelőre. Majd ha az elkövetkező években még több szereplővel feltelítődik a piac, talán fontosabb lesz a „kik vagyunk, és mit kínálunk”, mint jelenleg. Ez persze nem az jelenti, hogy nem készültek, készülnek és fognak készülni a továbbiakban is kiválóbbnál kiválóbb sorozatok, csak egyszerűen még nem mond semmit az, hogy „Amazon-sorozat”. Lehet, nem is fog.
A saját tartalomra való ráhúzás második évében már komoly szakmai presztízsre tett szert a cég Transparent című dramedyjével, amelynek első szezonja elvitte a legjobb musical és vígjáték kategóriában a Golden Globe-díjat (elsőként az online mozgóképes tartalomszolgáltatók közül), illetve a főszereplő Jeffrey Tambor is megkapta a legjobb férfi főszereplőnek járó trófeát ugyanebben a műfajkategóriában. Jogosan, hiszen a negyedik szezonja előtt álló Transparent képernyőn eddig (addig) nem tapasztalt érzékenységgel képes a transzneműség kvázi tabujához nyúlni. Nem kellett sokat várni arra sem, hogy egy díjátadós paramétereket mellőző, de instant kultsorozatot kapjunk az Amazontól: habár kiadása óta mozgóképért kiáltott Philip K. Dick alternatív történelmmel és párhuzamos valóságokkal operáló sci-fije, Az ember a fellegvárban (The Man in The High Castle), érdemes volt kivárni a 2015-ös első szezont. Témájánál fogva – miszerint a második világháborút nem a szövetségesek nyerik, ezért az Amerikai Egyesült Államok németek és japánok közt felosztott gyarmatbirodalom lesz – bevállalós volt, de megérte a rizikót, egyből sikeres lett, a nézők már az éves pilotszavazáskor a legtöbb vokssal preferálták. Azóta berendelték a harmadik szezont is.
Habár a fentebb említett két sorozat van leginkább az Amazon kirakatában, a másodvonalban is találunk megnézésre érdemeseket. Aki a Netflix Stranger Thingse apropóján örömmel ült fel a 80-as évekbe tolató, Spielberg és King vezette nosztalgiavonatra, de nem csak kertvárosi sci-fiből kér, annak az Amazon-vágányon ott a John Hughes vezette szerelvény. Mintha az ő rendezése lenne a Red Oaks, egy coming-of-age vígjáték egy átlagos srácról, aki az érettségi és az egyetemista élet közötti átmeneti időszakban tengődik: teniszklubban oktatja a gazdagokat, két szerelem között vacillál, közben nem igazán tudja, mit is tartogat a jövő.
Habár a sötét/tragikus múlttal rendelkező, cinikus detektíveket felvonultató sorozatok minden kliséjét felhalmozza a Bosch, mégis kellemes szórakozást tud nyújtani, az első szezonja mindenképp, a másodikra már rá lehet unni. Hasonlóan többször látott sztori a Goliath is: „kisember a velejéig romlott cég ellen”-történet a tárgyalóteremben, mégis életet tudtak lehelni bele Billy Bob Thorntonnal – így gondolták a Golden Globe díjosztogatói is, akiktől a legjobb drámai TV-sorozatban nyújtott alakításért járó díjat kapta. Habár sokak szerint a Mozart in the Jungle zenés limonádéja is megér egy misét, modoros szirupossága igazából elég ízléstelenné és felejthetővé teszi. Ezt viszont a méltatlanul keveset reklámozott Z: The Beginning of Everything kompenzálja, egy kosztümös sorozat, amelyben F. Scott Fitzgerald feleségének, Zeldának a nézőpontjából látjuk azt a mámoros életet, amelynek tapasztalatai végül A nagy Gatsby-ben lecsapódtak.
Televíziós veteránokat és nagy neveket is sikerült a holdudvarba csábítania az Amazonnak. Kiváló szórakozás a Sneaky Pete, amelyen a tévés veteránproducer, David Shore (Doktor House) és a Breaking Bad sztárja, Bryan Cranston munkálkodik, utóbbi természetesen mellékszereplőként is. A sztori egyből bepörög: a címszereplő egy frissen szabaduló szélhámos, aki ellopja a cellatársa személyazonosságát, és beférkőzik annak családjába.
Az öreg celluloidmotorosok közül most már tényleg csak Tarantino és a Coen-fivérek kell beadják a derekukat a sorozatoknak, mert az Amazonnak már sikerült leszerződnie Woody Allent, aki a Crisis in Six Scenes-t készítette el a cégnek, ami picit csalódás volt azoknak, akik Woody Allen-sorozatot vártak, ugyanis hiába van hat részre tagolva, olyan az egész, mintha a mester leforgatott volna egy nagyjátékfilmjét, majd apró, egyenlő részekre darabolta volna. De sebaj, mert a következő „igazi filmje” is Amazon-logóval készül. A jövő izgalmasabbnak ígérkezik a jelennél, ha filmes arcok televíziós pálfordulásáról, kalandjairól van szó, ugyanis a frissen Oscar-díjas Holdfény (Moonlight) rendezője, Barry Jenkins, az utóbbi években akadémia-kedvenccé vállt David O. Russel (Amerikai botrány / American Hustle), de Nicolas Winding Refn (Neon Demon) is sorozatot fejleszt az Amazonnál.
Habár a Netflix dokumentum-sorozatai harsányabbak és provokatívabbak, olyan produkciók kapcsán mondható ez, mint a Steven Avery-féle gyilkosságokat felgöngyölítő, a Thin Blue Line (A keskeny, kék vonal, 1988) nyomdokaiba lépő Making a Murderer, vagy a mára teljesen átalakult pornóipar kulisszái mögé betekintő Hot Girls Wanted: Turned On. Az Amazonnál ezzel szemben érdekes lehet beletekinteni a The New Yorker Presentsbe, amely a kultikus folyóirat történeteiből kreál fél órás epizódokat, illetve az American Playboy: The Hugh Hefner Storyba, amely az eddigi legrészletesebb dokumentumfilmes lenyomat a legendás figuráról, nem csak a pikantériákra kiélezve, hanem komplexitásában ragadja meg Hefner sokoldalú életét, tevékenységeit, a Playboy korszakalkotó mivoltát és az egészet körbeölelő miliőt.
Természetesen a saját gyártású sorozatok mellett az Amazon előnye, hogy felületén eljutnak egyéb gyártók termékei is a világ minden részére, tehát megvan (illetve meglenne) az esélye, hogy egy másik, akár csak belföldi szórású televízió produkciója is szinte minden országban megtekinthető legyen. Jelenleg a Starz American Gods című sorozata körül a legnagyobb a hype, amelyet az Amazon terjeszt világszerte. Az ideális az lenne, ha sikerülne az Amerikai Egyesült Államokon kívül elkészült nemzeti produkciókat is globálisan népszerűsíteni, vagy még több koprodukcióban gondolkodni. Persze naiv álom, hogy majd hemzsegni fognak a Lilyhammerek (Netflix) és a The Young Pope-ok (HBO), és valószínűleg skandináv krimit sem fognak tömegesen nézni, mindenkinek a saját nyelvére generált felirattal. De legalább a britektől lehet csórni, elvégre ott is angolul beszélnek. Így látható a BBC és az Amazon Studios közösen létrehozott Fleabagje, amely a kiváló brit komika, Phoebe Mary Waller-Bridge szerzői minisorozata.
Legutóbb, május 12-én az I Love Dick című sorozat debütált, amelyet ugyanaz a Jill Soloway rántott elő Woody Allen köpönyegéből, aki a Transparentet vitte sikerre az Amazon berkeiben. Szorongó, ideges értelmiségiek, kiégett házasság, megcsalás, pszeudointellektualizálás, hallgatni nem igazán tudó főszereplők képezik a Woody Allen-feelinget, azzal a csavarral, hogy ezesetben egy női karakter emlékeztet leginkább a neurotikus mester típusfigurájára. Név szerint Chris, aki egy középkorú, indie filmrendezőnő, és épp nagy dobása lenne a Velencei Filmfesztiválon, de utolsó pillanatban elutasítják filmjét, így ahelyett, hogy oda utazna, unalmas, szürke férjével tart a Texas állambeli Marfa nevű kisvárosba. A meghívás egy ottani Dick nevű, cowboykalapos kultúraszervezőtől érkezik. A Kevin Bacon alakította „értelmiségi Marlboro Man” pedig szexuálisan és szellemileg is felpezsdíti Christ, aki izgalmában (fiktív) leveleket kezd írni neki, amelyben szó van a szextől a női szerepeken át a szerelemig sok mindenről. Nagy öröm látni közben azt, ahogy a női főszerepet alakító, mérsékelten színvonalas tévésorozatok (Crossing Jordan) és hollywoodi filmek (A lökött tesó / Our Idiot Brother, Rossz anyák / Bad Moms stb.) után Kathryn Hahn végre teret kapott hosszasan kibontakoztatni drámai és vígjátéki tehetségét egyaránt (a szintén Jill Soloway rendezte Délután is jó / Afternoon Delight c. film után), immáron kisebb képernyőn is.
Legutóbb márciusban lehetett friss pilot-epizódokat látni az Amazontól. Ezekből vagy lesz sorozat, vagy nem, de ismét színes a társaság: van bolygókolonizációs sci-fi (Oasis); a 2010-es Supert eszünkbe juttató, bájosan együgyű, önjelölt szuperhőst felvonultató sztori (The Legend of Master Legend); még egy 80-as évekbe kalandozó, ezúttal stoner comedy (Budding Prospects); vagy még visszább, az 50-es évekbe nosztalgiázó történet egy mintafeleségről, aki sikeresen megpróbálkozik a stand up-karierrel (The Marvelous Mrs. Maisel). A legérdekesebb a The New V.I.P.'s pilotja, ugyanis ez lesz (?) az első felnőtt rajzfilmje az Amazonnak, megszólítva a South Park/Family Guy utáni generációt, akik most éppen BoJack Horsemant, Rick and Morty-t, netán Mr. Pickles-t néznek.
Amit várni érdemes, és biztos jön, az a The Tick nevű sitcom rebootja, amely megpróbálkozott az 1990-es és a 2000-es években is műsoron maradni, de nem sikerült neki. Benne újabb önjelölt szuperhős: egy könyvelő, aki kék kullancsjelmezében próbálja kezelésbe venni a gonoszokat. Egy másik (szuper)hős is érkezik Jean Claude Van Damme személyében, aki a Jean-Claude Van Johnson címűben (A JCVD után ismét) saját maga alteregóját fogja alakítani: egy kiégett harcművészt, akinek beépített ügynökként kell megállnia a helyét. Előbbi sorozat augusztusban, utóbbi szeptemberben rajtol. Rizikós vállalkozásnak tűnik, de érdemes megemlíteni, hogy a Channel 4-al közösen (a The Man in the High Castle rajongóit is becsatornázva) Philip K. Dick műveiből tízrészes antológia-sorozatot terveznek, a Blade Runner-hez szolgáló műnek, a Do Androids Dream of Electric Sheep?-nek a címére rímeltetve, Electric Dreams címen, amelyből talán már idén láthatunk valamicskét.
Ki gondolta volna, hogy pár évvel ezelőtt, hogy az Amazon vagy a Netflix neve felvetődik a világ legrangosabb filmfesztiváljainak és díjátadóinak kontextusában? Erre ott tartunk, hogy a két gyártó azon versenyez, hogy melyik szerez be rangosabb elismerést. A Netflix mutatta be először az idei Sundance Filmfesztivál fődíjasát, az I Don't Feel at Home in This World Anymore-t, az Amazon az Oscaron is (jól) szerepelt a A régi várossal (Manchester by The Sea). A Netflix pedig Cannes falait döngeti, két filmmel is: Noah Baumbach (Frances Ha) a The Meyerowitz Stories-ával, és Bong Joon Ho (Snowpiercer) Okjájával. A napokban felmerülő cannes-i probléma jól illusztrálja, hogy mennyire gyorsan megváltozni látszik a mozgóképkultúra. Fel kell tenni a kérdést, hogy mi minősül „igazi filmnek”? A cannes-i filmfesztivál döntéséből kiindulva, teljes jogú film-e az, ami csak képernyőn elérhető? Kimegy-e divatból az a kifejezés, hogy „mozifilm”? Mást fog-e jelenteni a „tévéfilm”? – egy filmtípus, amelynek díjátadókon külön szobrocskája van? A válaszokat nagyban formálja a Netfilx- és Amazon-jelenség. Ez már nem a Charley nénje (1986) és a Hallmark Channel világa, annyi biztos.
Úgy néz ki, hogy az Amazon nem mondd le a számára presztízsnöveléssel járó moziforgalmazásról. Nem is érné meg neki Cannes-al összeveszni, mivel Jarmusch Patersonja (és Gimme Danger!-e) után jövőre újból számíthat a fesztiválon való részvételre, ugyanis olyan art-house nevek projektjeit fogják támogatni, mint Jorgosz Lanthimosz (A homár) vagy Leos Carax (Holy Motors), de a sort lehetne folytatni Richard Linklaterrel (Sráckor / Boyhood), Todd Haynes-szel (Carol), de a hollywoodi terepről is sikerült behálózni olyanokat, mint Kevin Macdonald (Az utolsó skót király / The Last King of Scotland) vagy Doug Liman (A holnap határa / Edge of Tomorrow).
Filmes és tévés pályakezdők, félprofik, profik és legendák olvasztótégelye tehát az Amazon, ahol jó kezekben érzi projektjét egy elsőfilmes, egy Woody Allen, egy Jim Jarmusch, és egy blockbuster-rendező is egyaránt. Ráadásul a világ kétszáz országában, több millió ember egy felületen találkozhat ezekkel a teljesen más alkotói világokkal. Eddig örvendünk ennek, kérdés, hogy majd merre billen a mérleg, mert még nagyon kísérletezős zónában érezhetjük magunkat. Talán pár év múlva jobban artikulálja célját, profilját, brandjét az Amazon. De vajon kell-e, nem-e jobb így, sokszínűen, amolyan bazárosan? - a kérdés nyitott.
