„Valami ebből tényleg megtörtént” – ezzel a nyilvánvalóan fricskának szánt felirattal kezdődik az Amerikai botrány, és ez jól tükrözi a film rendezőjének viszonyát a történetmondás és a valóság/valószerűség viszonyához. David O. Russell újra összehozta a Napos oldal hőseit, csak most más felállásban.
Ó, azok a hetvenes évek! Azok a ruhák, azok a frizurák, azok az autók és azok a zenék! Nincs mit csodálkozni azon, hogy az amerikai filmakadémia ítészeinek szívét máris meghódította az illető évtizedet megidéző szélhámosfilm, elvégre a mélyen tisztelt akadémikusok ifjúkorának emlékeit hozhatta vissza. De akárhogyan is történt, az Amerikai botrányban lefestett világ meglehetősen hitelesre és élethűre sikeredett – és ezt mindössze azért érdemes külön kiemelni, mert a miliőnek itt nem pusztán dekoratív szerepe van, sőt megkockáztatom, hogy a film nem csak a „történeti hűség” kedvéért játszódik a hetvenes évtizedben (meg hát láttuk, milyen sokra tartja rendezőnk a történeti hűséget). A történet maga egyébként – úgy értem, a történet magva – roppant egyszerű, csak rendkívül attraktívan van tálalva: az attraktivitás pedig a lényege Russell filmjének (és ennek megteremtésében van szerepe a megidézett korszaknak).
Adott egy hétpróbás szélhámos (Christian Bale), aki társnője és szeretője (Amy Adams) segítségével hiszékeny emberek átejtésével keresi kenyerét, mígnem egy szemfüles FBI-ügynök (Bradley Cooper) csapdát állít nekik, és szabadulásukért cserébe azt kéri, hogy segítsenek korrupt politikusok és üzletemberek lebuktatásában. A szálak a maffiáig vezetnek, és hőseinknek valahogyan túl kell élniük a játszmát, lehetőleg úgy, hogy végül ők álljanak a dolgok kellemesebbik végén. Ebből aztán óriási kalamajka keveredik, előkerül a szélhámos Rosenfeld kissé közönséges, de alapvetően szerethető felesége (Jennifer Lawrence), bejön a képbe egy filantróp, de eléggé könnyelmű politikus (Jeremy Renner), sőt a hidegvérű főmaffiózó szerepében Robert De Niro is megjelenik, mintegy önidézetként. A néző egy idő után elvész a cselekményvezetés fordulatai között, amelyek mind-mind azt a célt szolgálják, hogy a fentebb vázolt, viszonylag egyszerű alapsztori keretein belül parádés szituációk megteremtésére adjanak alkalmat, és hagyják kibontakozni a főbb karaktereket.
A jelenetek gyakorta kilépnek az elbeszélés szabta mederből, és az önértékű (szándékosan nem azt írtam, hogy öncélú) attrakció forrásaivá válnak. Ennek eszköze a zene felhasználási módja is, és most nem arra gondolok, hogy a film hemzseg a jobbnál jobb slágerektől, hanem arra, ahogyan a soundtrack „összeér” a narratívával, vagyis kissé tudálékos megfogalmazásban: elmosódik a diegetikus és nem diegetikus zenehasználat közti határ, és ez ad egy plusz – ironikus és komikus – felhangot a cselekménynek. (Ennek legszebb példája, amikor a szélhámosfeleség Rosalyn a képen kívül felhangzó Paul McCartney-dal, a Live and Let Die taktusaira takarít, miután épp életveszélybe sodorta férjeurát.) Russell állítólag – hollywoodi mércével legalábbis – sokat bízott színészei improvizációs készségére, és nagyon jól tette, mert mindannyian valósággal lubickolnak szerepeikben: az ezúttal pocakos, álhajat viselő átváltozóművész, Bale; a megszállott ál-bonvivánt alakító Cooper; a habókos feleség szerepében sziporkázó Jennifer Lawrence; meg a köldökig dekoltált Amy Adams, aki pályafutása legszexibb alakítását nyújtja.
Az alakítás – sőt alakoskodás – kulcsszó: itt senki sem az, aminek látszik, de nem a lynch-i, súlyos értelemben, hanem a maga életének pitiáner kulisszái között. A külsőségek mögé rejtőző Rosenfeld eleve mások átveréséből él, partnernője az angol arisztokrata hölgy imázsával téveszti meg áldozatait, a sármos latin ficsúrt játszó FBI-ügynökről kiderül, hogy menyasszonya van és anyjával él. Ez tanulságnak kicsit sovány lenne, ha az alakváltozások és megtévesztések láncolatában nem merülne fel a kérdés, hogy mi is az „igazi arc” valójában, és a látszat(ok) leírásával mennyire vagyunk képesek megragadni a dolgok lényegét – a féligazság ugyanis gyakorta rosszabb, mint a hazugság. DiMaso, a szövetségi ügynök igazságtevő megszállottsága lebuktat ugyan egy korrupciógyanús és a maffiával haverkodó, de alapvetően jóhiszemű polgármestert meg néhány „kis halnak” számító kongresszusi képviselőt, de ezzel csak árt az ügynek: a valódi rosszfiúk megússzák a botrányt.
A végén persze mindenki elnyeri méltó büntetését vagy jutalmát, persze csak mérsékelten, hogy ne feküdje meg túlságosan a néző gyomrát, de kielégítse az igazságérzetét is – ahogy illik is egy olyan filmhez, amely nem éppen az év mozija, de rendkívül szórakoztató, jól felépített örömjáték. A tanulság pedig? Talán ennyi: Élni és halni hagyni – és ez bőven elég a boldogsághoz.
