Kritika | David O. Russell: American Hustle / Amerikai botrány Kritika | David O. Russell: American Hustle / Amerikai botrány

Szélhámosok tündöklése és... tündöklése

David O. Russell: American Hustle / Amerikai botrány

ÉRTÉKELD A FILMET!
Amerikai botrány
David O. Russell
2013

A Filmtett szerint: 9 10 1

9

A látogatók szerint: 0

0

Szerinted?

0

„Valami ebből tényleg megtörtént” – ezzel a nyilvánvalóan fricskának szánt felirattal kezdődik az Amerikai botrány, és ez jól tükrözi a film rendezőjének viszonyát a történetmondás és a valóság/valószerűség viszonyához. David O. Russell újra összehozta a Napos oldal hőseit, csak most más felállásban.

Ó, azok a hetvenes évek! Azok a ruhák, azok a frizurák, azok az autók és azok a zenék! Nincs mit csodálkozni azon, hogy az amerikai filmakadémia ítészeinek szívét máris meghódította az illető évtizedet megidéző szélhámosfilm, elvégre a mélyen tisztelt akadémikusok ifjúkorának emlékeit hozhatta vissza. De akárhogyan is történt, az Amerikai botrányban lefestett világ meglehetősen hitelesre és élethűre sikeredett – és ezt mindössze azért érdemes külön kiemelni, mert a miliőnek itt nem pusztán dekoratív szerepe van, sőt megkockáztatom, hogy a film nem csak a „történeti hűség” kedvéért játszódik a hetvenes évtizedben (meg hát láttuk, milyen sokra tartja rendezőnk a történeti hűséget). A történet maga egyébként – úgy értem, a történet magva – roppant egyszerű, csak rendkívül attraktívan van tálalva: az attraktivitás pedig a lényege Russell filmjének (és ennek megteremtésében van szerepe a megidézett korszaknak).

Adott egy hétpróbás szélhámos (Christian Bale), aki társnője és szeretője (Amy Adams) segítségével hiszékeny emberek átejtésével keresi kenyerét, mígnem egy szemfüles FBI-ügynök (Bradley Cooper) csapdát állít nekik, és szabadulásukért cserébe azt kéri, hogy segítsenek korrupt politikusok és üzletemberek lebuktatásában. A szálak a maffiáig vezetnek, és hőseinknek valahogyan túl kell élniük a játszmát, lehetőleg úgy, hogy végül ők álljanak a dolgok kellemesebbik végén. Ebből aztán óriási kalamajka keveredik, előkerül a szélhámos Rosenfeld kissé közönséges, de alapvetően szerethető felesége (Jennifer Lawrence), bejön a képbe egy filantróp, de eléggé könnyelmű politikus (Jeremy Renner), sőt a hidegvérű főmaffiózó szerepében Robert De Niro is megjelenik, mintegy önidézetként. A néző egy idő után elvész a cselekményvezetés fordulatai között, amelyek mind-mind azt a célt szolgálják, hogy a fentebb vázolt, viszonylag egyszerű alapsztori keretein belül parádés szituációk megteremtésére adjanak alkalmat, és hagyják kibontakozni a főbb karaktereket.

A jelenetek gyakorta kilépnek az elbeszélés szabta mederből, és az önértékű (szándékosan nem azt írtam, hogy öncélú) attrakció forrásaivá válnak. Ennek eszköze a zene felhasználási módja is, és most nem arra gondolok, hogy a film hemzseg a jobbnál jobb slágerektől, hanem arra, ahogyan a soundtrack „összeér” a narratívával, vagyis kissé tudálékos megfogalmazásban: elmosódik a diegetikus és nem diegetikus zenehasználat közti határ, és ez ad egy plusz – ironikus és komikus – felhangot a cselekménynek. (Ennek legszebb példája, amikor a szélhámosfeleség Rosalyn a képen kívül felhangzó Paul McCartney-dal, a Live and Let Die taktusaira takarít, miután épp életveszélybe sodorta férjeurát.) Russell állítólag – hollywoodi mércével legalábbis – sokat bízott színészei improvizációs készségére, és nagyon jól tette, mert mindannyian valósággal lubickolnak szerepeikben: az ezúttal pocakos, álhajat viselő átváltozóművész, Bale; a megszállott ál-bonvivánt alakító Cooper; a habókos feleség szerepében sziporkázó Jennifer Lawrence; meg a köldökig dekoltált Amy Adams, aki pályafutása legszexibb alakítását nyújtja.

Az alakítás – sőt alakoskodás – kulcsszó: itt senki sem az, aminek látszik, de nem a lynch-i, súlyos értelemben, hanem a maga életének pitiáner kulisszái között. A külsőségek mögé rejtőző Rosenfeld eleve mások átveréséből él, partnernője az angol arisztokrata hölgy imázsával téveszti meg áldozatait, a sármos latin ficsúrt játszó FBI-ügynökről kiderül, hogy menyasszonya van és anyjával él. Ez tanulságnak kicsit sovány lenne, ha az alakváltozások és megtévesztések láncolatában nem merülne fel a kérdés, hogy mi is az „igazi arc” valójában, és a látszat(ok) leírásával mennyire vagyunk képesek megragadni a dolgok lényegét – a féligazság ugyanis gyakorta rosszabb, mint a hazugság. DiMaso, a szövetségi ügynök igazságtevő megszállottsága lebuktat ugyan egy korrupciógyanús és a maffiával haverkodó, de alapvetően jóhiszemű polgármestert meg néhány „kis halnak” számító kongresszusi képviselőt, de ezzel csak árt az ügynek: a valódi rosszfiúk megússzák a botrányt.

A végén persze mindenki elnyeri méltó büntetését vagy jutalmát, persze csak mérsékelten, hogy ne feküdje meg túlságosan a néző gyomrát, de kielégítse az igazságérzetét is – ahogy illik is egy olyan filmhez, amely nem éppen az év mozija, de rendkívül szórakoztató, jól felépített örömjáték. A tanulság pedig? Talán ennyi: Élni és halni hagyni – és ez bőven elég a boldogsághoz.

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?
Amerikai botrány

Amerikai botrány

Színes bűnügyi, filmdráma, 138 perc, 2013

Rendező:
Szereplők: , , , , , , , , Teljes filmadatlap

A Filmtett szerint:

9

A látogatók szerint:

0

Szerinted?

0

Friss film és sorozat

Szavazó

Melyik zenész életéből néznél biopicet?

Szavazó

Melyik zenész életéből néznél biopicet?

Friss film és sorozat