A csillagok közé való vágyakozás valószínűleg egyidős az emberi faj öntudatra ébredésével és ez az archaikus kíváncsiság, amivel talán több tízezer éve bámuljuk az eget, alapvetően befolyásolta gondolkodásmódunkat és kultúránkat. Maga az idea azonban nagyon sokáig elsősorban a mitikus-vallási életben öltött testet, ami pedig azt is jelentette, hogy az ártatlan bámészkodás és sóvárgás mellett egyszerre félni is elkezdtünk az ismeretlen és végtelen feketeségtől.
Ugyan már az emberiség egyik legrégebbi írott dokumentumában, a Gilgames-eposzban is megjelenik a fantasztikum, a de facto tudományos-fantasztikus irodalom előfutárának inkább Lukianoszt szokták tartani. Az időszámításunk szerinti 2. században alkotó, elsősorban szatirikus prózát író görög volt ugyanis talán az első, aki műveiről igyekezett lehámozni a vallásos burkot. Ráadásul azt is nyíltan hirdette, hogy amit ír, soha nem történt meg, azaz talán Lukianosz volt az első, aki bevallottan fikciót írt. A fantasztikus űrcsatákat és idegen lények invázióját leíró Igaz történeteket szinte csak egy kis ugrás választja el Georges Méliès 1902-ben elkészült Utazás a Holdba című úttörő munkájától, ami a hetedik művészetbe is beemelte a sci-fit.
Fuss!
Jó hetvenöt évvel később Dan O’Bannon forgatókönyvíró házalni kezdett a Ronald Shusett-tel közösen írt történetének, az Aliennek a forgatókönyvével, amelyet végül a 20th Century Fox vett a szárnyai alá. A döntésben nagy szerepe volt a pár évvel korábban bemutatott Csillagok háborújának is, mivel a stúdiók addig nem voltak meggyőződve róla, hogy egy teljesen az űrben játszódó film érdekelné a nézőket. Az Alien/A nyolcadik utas: a Halál végül saját jogán is sikeres lett, jóllehet a bemutatót kezdetben elég langyos reakció követte mind a kritikusok, mind pedig a közönség részéről. Egy átlagos sci-fi azonban nem véletlenül válik olyan klasszikussá, amit bő negyven év alatt sem lehet nemhogy túlszárnyalni, de még nagyon megközelíteni se.
Az 1979-ben bemutatott Alien (és az egész sorozat) elképesztő sikerét hajlamosak vagyunk elsősorban H.R. Gigernek tulajdonítani és kétségtelen, hogy a svájci művész által megteremtett rémálomba illő, de valahogy mégis szexi dizájnnak kulcsszerepe van a mai napig népszerű franchise életében. A sorozat első filmjét jellemző precíz kompozíció és egyensúly nélkül azonban még egy ilyen zsigerekig hatoló szörny is csak one-trick-pony lenne. Az első játékfilmjét épphogy dobozoló Ridley Scott azonban olyan feszített és pontosan kiszámolt tempót adott a filmnek, hogy az bőven túlnyúlik a sci-fi műfajon. A fiatal brit direktor annyira magabiztosan darabolta fel és rakta össze újra a horror-suspense műfaji elemeit, hogy az alapvetően tudományos-fantasztikus történetben majdhogynem a puszta körítés szintjére redukálódnak a sci-fi elemek. Scott egy űrhajós horror helyett olyan egyedi atmoszférájú művet teremtett, ami szinte már nem is illik a zsánerhez. Giger tervei és O’Bannon karakterei mellett a film zenéje, a világosítás, de még a fény- és hangeffektek is mind aprólékosan megkomponáltak. Az Alien a főcím betűtípusától a Nostromo utolsó pittyenéséig gyönyörűen összeillesztett és szinte tökéletesen kiszámított alkotás.
Ezt a látszólag tökéletes egyensúlyt azonban nem minden esetben a rendezői szándék vagy a túlvilági formák elementáris hatása teremtették meg. Minden horror fontos alkotóeleme a tér, ahol a történet zajlik, ami ebben az esetben a Nostromo vontatóhajó. Annak, hogy a megjelenő tereket a történet előrehaladtával egyre szűkebbnek érezzük, egészen prózai okai is voltak. Olcsóbb volt ugyanis majdnem teljesen felépíteni az űrhajó szobáit és folyosóit, mint minden külön helyiségnek új helyet biztosítani a stúdióban. A színészeknek ezért gyakran kellett fel-alá járkálniuk a „hajóban” a jelenetek forgatása között, aminek nem kevés szerepe lehetett abban, hogy a film nyomasztó légkörét a színészek is jobban átélték.
Ugyan Giger volt a felelős a xenomorph lény, valamint minden idegen környezet (vagyis a space-jockey és a lezuhant űrhajó) dizájnjáért is, az önmaga által biomechanikusnak nevezett stílus azért működik igazán, mert tökéletes ellentétben áll a Nostromo lehasznált, indusztriális kinézetével és magával a legénységgel is. O’Bannon szereplői egyáltalán nem hősök, hanem egyszerű melósok – a szereposztásnak hála pedig úgy is néznek ki, mint az egyszerű melósok. A közös jeleneteket nézve sokkal inkább egy gyár kantinjában érezzük magunkat, mint egy űrhajó fedélzetén. A film „emberi” oldalát tervező Roger Christian rengeteg, korábban már felhasznált alkotóelemet és anyagot gyűjtött össze a Nostromo felépítéséhez, ami a maga nemében legalább olyan tökéletes, mint Giger tervei. Scott a rendezés során gondosan ügyelt arra is, hogy ne nagyon mutassa meg a legénységet tizedelő xenomorphot, miközben kibontakozik a történet. Persze darabokat – karmokat, fogakat – látunk belőle bőven, de a lény kinézetéről, erejéről és pláne a szándékáról csak sejtéseink vannak. Gyakorlatilag a film legvégéig nem látjuk teljes alakjában, ami még félelmetesebbé, szinte túlvilágivá teszi. Scott nem véletlenül ódzkodik a szörny kifejezést használni a teremtményre, hiszen Giger lénye sokkal több rétegű és fenyegetőbb, mint egy átlagos horrorfilm egydimenziós szörnye.
Ridley Scott után a folytatások királya, James Cameron vezényelte le a következő filmet (Aliens/A bolygó neve: Halál), aki gyakorlatilag teljesen megfordította az Alien téziseit. Egyetlen idegen lény helyett ugyanis az új fejezet egy egész kaptárnyit varrt Ripley-ék nyakába. Már maga a címválasztás is beszédes: a folytatás-ízű Alien 2 helyett az Aliens ugyanis már eleve azt sugallja, hogy egy új, teljesen más típusú film következik, mint a ’79-es. Muszáj azonban megemlíteni, hogy az Alien folytatását eredetileg egyáltalán nem ebben az irányban képzelték el. Már készen álltak az Alien 2 történetvázlatai, amikor a Giler–Hill producerduó mégis Cameron forgatókönyve mellett döntött. A folytatásról szóló első skiccek azonban az Alienben látottak előzményeiről szóltak, melynek egy részét Scott később fel is használta a Prometheushoz.
Annak érdekében, hogy az „új” folytatás az eredeti filmtől hangsúlyosan elhatárolódjon, ám azzal mégse szakítson teljesen, Cameron jócskán visszavett az előző történetet uraló klausztrofóbiából és inkább a félelem egy másik, talán kicsit kevésbé szofisztikált típusára koncentrált. Aprólékosan kidolgozott, művészien komponált horror helyett az Aliens egy vérbeli, tökös akciófilm, rengeteg vérrel és erőszakkal. Ez persze távolról sem jelenti, hogy ez a megközelítés egyből rosszabb is lenne, inkább arról van szó, hogy Cameron a rettegés másfajta interpretációját választotta. Míg az előző film központjában a legénységet egyesével levadászó lény volt, az Aliensben ilyen szempontból nincs kiemelt ellenfél. Az első rész óta kolonizált kisbolygóra érkező osztag ugyanis tudtukon kívül is a komplett faj ellen indul harcba. Ez a határozott váltás elsőre sokkal személytelenebbnek tűnik az első rész szinte intim atmoszférájához képest. Cameron azonban nemcsak az akciófilm műfajából, hanem az Alien-univerzumból is felkészült, ezért a folytatás még Scott filmjének viszonylatában is működik.
Cameron jó érzékkel lép túl a korábban olyan tökéletesen működő, azonban túl sokszor azért nem bevethető klausztrofób alaphelyzeten, de az alapvető elzártságot azért megtartja: a „kaptár” elől menekülő szereplők egyre kisebb helyeken barikádozzák el magukat. Ráadásul mintha még Giger dizájnjának háttérbe szorulása is csak jót tenne a filmnek. Jóllehet az elszabadult faj szép lassan belakja a terraformáló bázist, a központ indusztriális jellege sokkal nagyobb hangsúlyt kapott az idegen-dizájnnál. A történetből adódóan a xenomorphot is többet látjuk, mint korábban, ám az ettől mégsem válik kevésbé félelmetessé vagy rejtélyessé. Nemcsak darabszámra kapunk többet a lényekből, de egyre többet tudunk meg a vadászstílusukról, intelligenciájukról és akár a faj szerkezeti felépítéséről is. Ezzel kicsit elveszni is látszik az a távolság és alapvető másság is, ami Scott filmjét elvitte – és ez a sorozat későbbi részeinél még nagyon fog fájni.
Rejtőzz el!
Talán minden franchise és műfaj történetében van egy törés, ami után csak nagyon lassan állnak vissza a dolgok régi fényükbe – ha visszaállnak egyáltalán. A Giger ikonikus lénye köré felépített sorozat esetében ez a harmadik filmnél érkezett el. A ’90-es évekre az Alien-franchise ugyanis olyan hatalmasra duzzadt, hogy gyakorlatilag összeroppant saját súlya alatt. A két elkészült film mellett regények, képregények, egyéb kanonikus és nem kanonikus interpretációk és történetek tömkelege után csak úgy dőlt a bevétel a 20th Century Fox kasszájába. Az elképesztő anyagi siker márpedig mindig azonnali folytatást követel Hollywoodban.
A népszerűség azonban egyre táguló piacot is jelentett, ami alapvetően meghatározta a Giler–Hill páros hozzáállását a folytatást illetően. Mire Vincent Ward személyében megtalálták a megfelelő embert a történet következő szakaszához, a produkció körül már rég szóltak a vészjelzők a rengeteg változtatás miatt. Az új-zélandi rendező nem is szívesen írt alá, de a Fox annyira ragaszkodott hozzá, hogy írhatott egy teljesen új forgatókönyvet. A végül bedőlt filmet a romantikus sci-fi rajongók azóta is minden idők egyik legjobb el nem készült tudományos-fantasztikus remekműveként emlegetik. Wardnak ugyanis elege lett, hogy a filmjébe állandóan beleszólnak és a forgatókönyvet otthagyva lelépett a filmtől.
Így került a képbe a reklám- és kliprendező David Fincher, aki tovább darabolja Ward forgatókönyvét. A távolról sem ideális körülmények között lassan testet öltő film hamar visszatért a sorozat egyik legfontosabb eleméhez, az egyetlen túlélő (sole survivor) toposzához. Ez az emberiség kultúrtörténetében óriási szerepet játszó elem alapvető jelentőséggel bír az Alien-univerzumban is, ami valamilyen formában mindig visszatér. Cameron ugyan pozitív befejezéssel zárta le a második részt, de az is csak annyira volt elég, hogy Ward már az első oldalon megszabaduljon Ripley társaitól. Valószínűleg ezért érezzük azt, hogy az összes film közül az Alien3/A végső megoldás: Halál kifejezetten reménytelen, nihilista hangokat üt meg. A Ward–Fincher történetben ugyanis nincs legénység vagy ártatlan telepes kolónia, akiket meg kell menteni, pusztán egy csapat életfogytig elítélt gyilkos és nemi erőszaktevő, ezért mondhatjuk, hogy az Alien3 a legelejétől fogva a kiúttalanság és reményvesztettség filmje.
Az Alien-saga harmadik felvonásának talán legnagyobb hibája, hogy feltétlen bizalmat vár el a nézőktől, miközben a dramaturgia ok-okozati kapcsolatrendszerét mellékesnek tartja. A korábbi vezérvonalat követve Fincher is ott kezdi a történetet, ahol az előző rész véget ért: Ripley-ék mentőkabinja egy elektromos hiba következtében egy elnéptelenedett börtönbolygóra zuhan, ahol kiderül, hogy nem Ripley az egyetlen túlélője a gépnek. A történet helyszínéül szolgáló börtönbolygó üresen kongó komplexumainak dizájnja egyszerre fájóan világi, mégis mélyen szakrális, de mindenképpen lenyűgöző. Azzal, hogy a Ward–Fincher könyv ebbe a környezetbe helyezte a filmet, egyúttal olyan moralitást is belevitt az Alien-univezumba, aminek előtte nem sok nyoma volt. Ezért az idegen lény pusztítása szinte másodlagossá válik az erkölcsi megváltás mellett, egészen más irányba is terelve ezzel a franchise-t.
Fincher ugyan visszatér az „egyszörnyes”, zárt alapálláshoz, de közben Ripley is időzített bombaként funkcionál, a film pedig ezt a két fronton folytatott harcot már nem bírja el. A forgatókönyv hiányosságai mellett ráadásul a filmtechnika is meglehetősen gagyi. Hiába a fantasztikus hangulatú díszletek, a speciális effektek rettenetesek, a hangkeverés szörnyű, a vágás pedig legtöbbször ütemtelen. A xenomorph látószögéből bemutatott jelenetek azonban mégis képesek új dimenziót adni a lénynek, amiről eddig nem tudtuk, hogyan lát – ha lát egyáltalán. A korábbi filmekben látottakkal szemben azonban az Alien3 szörnye értelmetlenül gyilkol, megfosztva ezzel a lényt a valódi mélységtől. Vagyis végül pontosan azzá válik, amit Scott és Cameron olyan mesterien elkerült: egy szörnnyé. Mivel Ward eredeti forgatókönyvének központjában nem mélyen vallásos rabok, hanem szerzetesek voltak, a filmbe a morális aspektus mellett belekerült egy jó adag keresztény szimbolika is. Jóllehet a világ végén istent kereső elítéltek koncepciója nem elképzelhetetlen, de az ökörből megszülető xenomorph (Assembly cut) vagy Ripley teátrális önfeláldozása túlságosan is elhúzza a történetet.
Akármilyen gyenge film is lett az Alien3, mivel lekerekítette Ripley történetét, elidegeníthetetlen helye van a kánonban. A franchise soron következő, negyedik részének (Alien: Resurrection/Alien 4.: Feltámad a halál) viszont sikerült teljesen lerombolnia az Alien-univerzum fundamentumának maradékát is, a B-filmek alá süllyesztve az egykor egyedülálló széria nimbuszát. A Joss Whedon által jegyzett forgatókönyvnek talán egyetlen pozitívumot lehet tulajdonítani: hogy eredetileg egyáltalán nem ilyen lett volna. Whedon ugyanis tiszteletben akarta tartani a Ward–Fincher-történet lezárását és Ripley helyett az LV-426 eseményeit túlélő (?) Newt klónja köré szervezte volna a történetet.
Whedon azonban addig alakítgatta a forgatókönyvet, amíg végül mégis Ripley klónja lett a főszereplő, pedig időközben még David Giler és Walter Hill is észhez tértek és igyekezték elgáncsolni az ötletet. Az alapvetően gyenge és erőltetett sztorin az sem segített, hogy a rendező, Jean-Pierre Jeunet sokkal komolyabb hangot akart megütni a filmmel, mint amit az alapanyag teljesíteni tudott volna. Ennek köszönhetően gyakorlatilag semmi nem működik rendesen: a jelenetek következetlenek, a párbeszédek röhejesek, a karakterek pedig egydimenziósak és többnyire fölöslegesek is. Ezek közül is a legfájóbb, hogy Ripley karaktere Jeunet filmjéig folyamatosan és következetesen alakult, ahogy lépésről lépésre vesztette el a reményt a xenomorph faj és a Weyland-Yutani vállalat elleni harcban. Whedon forgatókönyve ehhez képest egy teljesen másik, mélységek nélküli karaktert tár elénk, aki abszolút idegen és értelmezhetetlen a rajongók számára.
Az önmaga paródiájává váló film sajnos nem kíméli magát Giger lényét sem: az univerzum egyik legtökéletesebb gyilkológépe Jeunet-nél egy fogva tartott és idomításra váró háziállattá redukálódik, amelyet némi fagyos vízpára is képes visszavonulásra késztetni. De a szörny és a franchise tönkretétele az Újszülöttben teljesedik be, ami egyenesen a svájci művész dizájnjának megerőszakolása. Hiába a minden eddiginél profibb vizuális megvalósítás, a hírhedt xenomorph már csak egy háttérdíszlet, egy rossz vicc. Szörnyű belegondolni, hogy ez a minden titokzatosságtól és túlvilági jellegtől megfosztott báb ugyanaz a kísérteties teremtmény Giger Necronom IV című festményéről, ami annak idején O’Bannonékat annyira lenyűgözte. Az immáron teljesen lebutított sorozatnak talán az alternatív befejezés adja meg a kegyelemdöfést, a történetet az űrből a Földre áthelyező extra jelenet azonban hál' istennek csak a rendezői változatban látható. Jeunet és Whedon abban a pár percben nem csak az Alien-univerzum egyik legfontosabb élét, vagyis a világűr egyszerre végtelen és mégis nyomasztó formáját veszik el, de egy olyan folytatást vetítenek előre, ami csak a legrosszabb Paul W.S. Anderson-os rémálmainkban jöjjön elő.
Imádkozz!
Ezek után nem meglepő, hogy olyan felindulás követte azt a pletykát, hogy a District 9 című filmmel befutó (majd az Elysiummal és a Chappie-vel gyorsan megbukó) Neil Blomkamp új Alien-filmen dolgozik. A sorban ötödik projekt azonban nem folytatása lett volna Jeunet filmjének, hanem egy Bobby Ewing-os csavarral semmissé tette volna Fincher és a francia direktor műveit. Ez mondjuk elég rosszul hangzik, de nem lett volna különösebben nehéz elfogadni, hiszen a széria utolsó két filmje annyira különbözik a korábbiaktól, hogy sok rajongó biztosan inkább a Sulacón a hibernációból felriadó Ripley-t választotta volna Whedon Újszülöttje helyett. A dél-afrikai rendező szintén az LV-426-on történt katasztrófa túlélőinek történetét szerette volna továbbvinni, a film pedig valószínűleg a felnőtt Newtról szólt volna, nem pedig Ripley-ről.
Mindebből azonban nem lett semmi, mivel a franchise-hoz időközben visszatért Scott inkább gyorsan forgatott egy előzményt a ’79-es eredeti filmhez. Ráadásul a brit rendező azóta is feltűnően igyekszik bagatellizálni Blomkamp projektjét, az Alien: Covenant után meg aztán pláne nem úgy tűnik, hogy valaha mozikba kerül majd az a film, amit valójában minden rajongó látni szeretne.
A negyedik filmtől új Alien-sztori helyett a lényhez visszakanyarodó Scott egy látszólag attól független projekt elindításával folytatta, ami kapcsolódik is az eredeti filmekhez meg nem is. Az emberiség származását kutató intergalaktikus expedíciót elbeszélő történet célja valószínűleg az lett volna, hogy szilárd alapokat teremtsen az egész univerzumhoz, ennek azonban pontosan az ellenkezőjét érte el. A Prometheus bűne nem csak az, hogy buta film, hanem hogy még a nézőket is teljesen hülyére veszi. A forgatókönyvet részben jegyző Damon Lindelof bevett munkamódszere, hogy minél több, teljesen fölösleges és értelmetlen kérdést tegyen fel minél rövidebb idő alatt, amit ezúttal is el kellett szenvednünk.
De nem elég, hogy szinte egyetlen korábban vagy a film nézése közben felmerült kérdésre sem kapunk választ, Scottnak még a Weyland vállalat szerepét is sikerül teljesen kiüresítenie. Ha mást nem is, de az egész szérián átívelő, a valódi gonosz szerepét betöltő cég motivációját illett volna megalapozni, elvégre eddig szinte minden epizódban óriási szerepet játszott. Már az első Alien is utal rá, hogy a Weyland-Yutani óriásvállalat tudott a lény létezéséről, elvégre Ash a 937-es számú különleges rendelkezésnek engedelmeskedve dobta volna oda a hajó legénységét egy xenomorph példányért cserébe. Ehhez képest Peter Weyland és a tervező katartikusnak ígérkező találkozásakor magyarázatok helyett a nagy semmit kaptuk. A mai napig Whedon története az egyetlen, amelyben nem a háttérből irányító óriás, illetve a neki alárendelt beosztottak mozgatják a szálakat – olyannyira nem, hogy már nem is létezik a film cselekményének idején.
Pedig az androidok (leszámítva az értelmezhetetlen szerepű Callt) általában jó támpontot szolgáltatnak a Weyland-Yutani érdekeltségeinek megértéséhez – még ha nem is tükrözik egy az egyben ugyanazt a szándékot. Míg Ash pusztán kiszolgálója a cégnek, amelynek akaratát kérdés nélkül teljesítené, Cameron filmjében látszólag nem az android tölti be a vállalat által mozgatott báb szerepét. Bishop, bár végig a racionalitást képviseli, a cég helyett mégis az esélytelen túlélők mellé áll. Igaz, Bishop pozitív karakterét az Aliens viszonylag optimista befejezése után Fincher újra nyitottá tette azáltal, hogy egy tojást rejtett a Sulaco fedélzetére. Ugyan semmi bizonyíték nincs rá, hogy az addig Ripley-éket segítő android lenne a tettes, a teória nagyon is beleillik a Weyland-Yutani módszereibe. Némiképp ezt támasztja alá Bishop újbóli feltűnése is, aki bár nagyon hangsúlyozza ember mivoltát, ezúttal teljes mellszélességgel a cég érdekei mellett áll. A történetekben eddig feltűnő androidok közül is kitűnik David, aki látszólag önálló akarattal rendelkezik, és az az érzésünk, hogy csak azért szolgálja ki a Weyland Corporation érdekeit, mert saját szándékai is ugyanabba az irányba vezetnek. Viszont ez az új és egyébként valóban izgalmas aspektus némiképp értelmetlenné teszi Ash karakterét és az évtizedekkel később játszódó eredeti film eseményeit.
Mint a kiemelkedő szériákat általában, az Alien-univerzumot is az teszi népszerűvé és minden későbbi hibája ellenére is várakozásunk állandó tárgyává, hogy a visszatérő elemek és témák által felvetett újabb és újabb kérdések (és válaszok) képesek fenntartani a figyelmünket és rajongásunkat. És itt nem feltétlenül Giger lényére kell egyből gondolnunk. Az olyan nagyobb motívumok, mint a sole survivor trópus, a nyomasztó térbeli zártság vagy a Weyland-Yutani vállalat ellen folytatott elkeseredett harc az egész franchise-on átívelnek – még ha nem is kapnak mindig ugyanakkora szerepet az egyes részekben. Ezért az Alien-sorozatot nem pusztán különálló filmek egymásutánjának, hanem valóban önálló és egységes univerzumnak kell tekintenünk.
