2016 a sokszínűség helyett a polaritás, az ellentétek egymásnak feszülése jegyében telt, ami az idei Oscar-jelölt dokumentumfilmek témájában is megmutatkozott.
A 89. Oscar-gála legjobb egészestés dokumentumfilm díjára jelölt alkotásokat összekötő főmotívuma a sors által összeterelt emberek között húzódó feneketlen szakadék. A már címében is erős ellentéteket ütköztető Tűz a tengeren (Fuocoammare) az európaiak és a menekültek életminősége közötti űrt mutatja be, és azt, ahogyan az utóbbi csoport élete kockáztatása árán próbálja áthidalni azt. A 13th, az O.J.: Made in America, valamint az I Am Not Your Negro az Egyesült Államok történelmén végighúzódó faji konfliktusokat tárgyalja egy egyre csak táguló szakadékot vizionálva. De a Life, Animated is egy áthidalási kísérletet prezentál, csak épp a pozitív végkimenetelű fajtából: azt, hogy hogyan sikerült egy családnak a rajzfilmek segítségével újra felvenni a kapcsolatot az autizmus börtönébe zárt gyerekükkel. Kerekebb képet nem is kaphatnánk a világban jelenleg húzódó szakadékokról.
Vízre tüzet
Miután minden évben rendszeresen kiszivárognak az Oscar-jelölt filmek akadémiai tagoknak kiküldött megtekintői és az egyre komolyabb vízjelezés se jelentett megoldást erre a problémára, lassan kezdenek rájönni a forgalmazó cégek, hogy nem érdemes a publikum elől rejtegetni a díjra esélyes műveket. Hála a Blu-ray- és VOD-megjelenéseknek, idén két nappal a díjátadó előtt az összes kategóriában jelölt nagyjátékfilmeknek már 90%-a érhető el jó minőségben moziforgalmazástól függetlenül (Magyarországon nagyvásznon csak a jelöltek 75%-át vetítették, annak is egy részét fesztiválok keretében). Ez különösen fontos olyan kategóriáknál, mint a dokumentumfilm, mivel még a művészmozik repertoárjában is ritkaság számba megy egy-egy egészestés darab. Tavaly az Amy, idén a Tűz a tengeren volt az egyik ilyen kivétel. Jóllehet, az utóbbi nem is olyan meglepő, ugyanis a rendező, Gianfranco Rosi meglehetősen „cinematikus” dokumentumfilmjeiről híres.
Rosi ritkán alkalmazza a műnem népszerű formajegyeit: a feliratokkal fukarul bánik, narrációt nem nagyon alkalmaz, kerüli a beszélőfejes interjúrészleteket, valamint az archív felvételek felhasználását. Vagyis az olasz rendező minden olyan eszközt hanyagol, amelyek egyrészről a film dokumentum jellegét óhajtják hangsúlyozni, másrészről a néző szájába rágják a jelentést, megkímélve attól az intellektuális munkától, ami a képek értelmezésével jár. Rosi tehát a dokumentumfilm szerzői oldalát képviseli, de nemcsak emiatt tűnnek ki alkotásai. Amikor cinematikusként jellemeztem műveit, elsősorban a filmszerű fényképezésre gondoltam: egyrészről az esztétikus és látványos kompozíciókra, másfelől arra, hogy a szereplők – akárcsak egy játékfilmben – ritkán vesznek tudomást a kameráról. Nem véletlen, hogy előző rendezése, a Róma körül (Sacro GRA) máig az egyetlen dokumentumfilm, amely Arany Oroszlánt nyert Velencében, a Tűz a tengeren pedig a berlini Arany Medvét hozta el hasonlóan egyedüliként a fesztivál történelmében: az olasz alkotásait majdhogynem játékfilmként kezelik. Hazája a legjobb idegennyelvű Oscarra is a Tűz a tengerent nevezte, de itt nem, csak a dokumentumfilm kategóriában jutott jelölésig.
A film egy aprócska olasz szigetre kalauzol el minket, Lampedusára, amely a migránskrízis kapcsán vonult be a történelemkönyvekbe: ez az az európai sziget, amely a legközelebb található Líbiához, és ezért az embercsempész hajók egyik legkedveltebb úti célja. Az embertelen körülmények között, csordultig tömött vízi járműveken fuvarozott menekültek nem mindig élik túl az utat. A dehidratáció, a levegőhiány és a hőség is végzetesek lehetnek a hajóbelsőbe passzírozott emberek számára, de a járművek kapacitását többszörösen túllépő tömegeknek köszönhetően nem egyszer komolyabb katasztrófába torkollt az átkelés, amikor elsüllyedt egy hajó. Rosi dokumentumfilmje egyrészt a partőrség és a szigeten felállított menekültközpont munkáját dokumentálja, másrészt a helyiek hétköznapjait, bemutatva hogyan befolyásolják a szigetlakók életét a körülöttük zajló szörnyűségek.
És itt van a film éle: sokkolóak azok a képek, ahol a hatóság emberei úgy húzzák át az eszméletlen embereket a mentőcsónakokra mint egy-egy zsák krumplit, de megrendítőbbek a helyi lakosok szürke életét bemutató képsorok, melyeken nem történik semmi jelentős. A migránskrízis ugyanis az egyszerű európai számára nem több a rádióból jövő háttérzajnál, miként a főzés közben hallgatott kívánságműsor szünetében egy hírbemondó érzelemmentesen ledarálja, ezúttal hány ember vesztette életét a tengeren. Gianfranco Rosi filmje megvádolható ugyan azzal, hogy néha frusztrálóan unalmas, ám pont ez teszi az egészet húsba maró kommentárrá. A Tűz a tengeren bemutatja, hogy a semmi olykor több jelentést hordoz, mint a valami – ugyanakkor az embertelen nyers ábrázolásától sem riad vissza.
Fekete-fehéren
Radikálisan eltérő stílusú Ava DuVernay dokumentumfilmje, a Netflix által forgalmazott 13th. A Selmával már korábban Oscar-jelölésig jutott rendezőnő legújabb műve egy dühös vádirat az Egyesült Államok intézményesült rasszizmusával szemben. A film címe az amerikai alkotmány 13. kiegészítésére utal, mely a polgárháborút követően eltörölte a rabszolgatartást. Bár az alkotmánymódosítás minden egyes amerikai állampolgár szabadságát garantálta, ez alól – teljesen logikusan – kivételt képeztek a bűnözők. DuVernay esszéje azonban úgy érvel, hogy ezt a kikötést joghézagként használva a rabszolgaság sosem szűnt meg, mindössze átalakult, a déli államok gazdasága ugyanis nagyban épített az ingyen munkaerőre, melyet a feketék tömeges bebörtönzésével tarthattak meg a polgárháború után. Márpedig a törvényileg támogatott faji szegregáció idejében nem volt nehéz indokot találni az afroamerikaiak rács mögé dugásához. Az igazán megrendítő azonban, hogy a helyzet az 1960-as évek polgárjogi harcai után se változott, sőt, soha nem volt még ennyi fekete ember megfosztva a szabadságától, mint napjainkban.
Rosival szemben DuVernay minden eszközt bevet, hogy keresztülvigye a tézisét: történészek, jogászok és politikusok érvelnek beszélőfejes snitteken, archív felvételek mutatják be a feketék elnyomását, látványos grafikákon jelennek meg a legfontosabb adatok, valamint agresszív zenehasználat növeli a hatásvadászatot. A rendezőnőt bőven érheti kritika emiatt, de azt el kell ismerni, hogy a 13th mesterien szerkesztett, letaglózó erejű mű. A legfőbb érdeme azonban a tényfeltárás: DuVernay filmje nem egy bravúros összeesküvés-elmélet: tömören, de részletesen vázolja fel az összefüggéseket, melyek nem mindig a rasszizmushoz vezethetők vissza, hanem gyakran politikai és gazdasági tényezőkre. Nem kell politikai elemzőnek lenni ahhoz, hogy észrevegyük ugyanis, hogy az USA igazságszolgáltatásával komoly gondok vannak: míg a Föld népességének mindössze 5%-át teszik ki amerikaiak, a börtönpopuláció 25%-áért felel az Egyesült Államok.
Szintén az igazságszolgáltatás problémáira világít rá Ezra Edelman sátántangói hosszúságú dokumentumfilmje, az O.J.: Made in America. Az ESPN számára gyártott minisorozat úgy kaphatott Oscar-jelölést, hogy a Sundance fesztiválon egészben levetítették, a rendező állítása szerint azonban már az utómunka közben az volt a cél, hogy egy nagy film készüljön és ne külön epizódok (ennek ellenére elég szépen tagolt lett). Az O.J. olyan népszerű tárgyalótermi dokusorozatok nyomdokában jár, mint a Making a Murderer és a The Jinx, melyekből megtanulhattuk, hogy Amerikában a hátrányos helyzetűeket ártatlanul elítélik, míg a gazdag gyilkosokat felmentik. De az O.J. nemcsak egy újabb példa az utóbbira, hanem egy teljesen új tényezőt is bevezet a képletbe: a bőrszínt. Ezra Edelman alkotásának középpontjában az Egyesült Államok leghíresebb gyilkossági tárgyalása áll, O. J. Simpsoné, akit ex-felesége (és egy másik férfi) megölésével vádoltak.
Az O.J. úgy indul, mint a legtöbb ESPN dokumentumfilm: archív felvételek mutatják be egy legendás sportoló karrierét, miközben korabeli atléták és elemzők beszélnek az illető nagyságáról. A furcsaságok ott kezdődnek, hogy Simpson amerikaifutball-pályafutásának felskiccelését rendre megszakítják az LAPD (a Los Angeles-i rendőrség) régre visszanyúló rasszizmusát bemutató epizódok, mintha két különböző dokumentumfilm tekercsei keveredtek volna össze. Edelman sokáig nem próbál kapcsolatot teremteni a kettő között, de ahogyan haladunk előre az időben, úgy lesz egyre világosabb, miért olyan elengedhetetlen része ez utóbbi a történetnek. A rendező ugyanis nem elégszik meg azzal, hogy szép kereken összefoglaljon minden információt az utókor számára, amit a média már évtizedekkel korábban feldolgozott, amikor a tárgyalást valóságshow-ként közvetítették. Edelmant legalább annyira foglalkoztatja a „kötelező házi feladat” mellett az amerikai társadalom közepén húzódó faji ellentétek felrajzolása, melyre tökéletes lehetőséget nyújt O. J. esete, a mindenki által szeretett celebé, aki csak akkor vállalt sorsközösséget fekete társaival, amikor rajtuk múlt a szabadulása.
Hogy mekkora volt a jelentősége a bőrszínnek a tárgyaláson, arról nem árulkodik egyetlen adat se jobban, mint ami a filmben is elhangzik: egy hónappal a gyilkosság után a fehérek 63%-a vélte bűnösnek Simpsont, míg a feketék 65%-a ártatlannak – a tárgyalás utánra, amikor már minden részletre fény derült, ez a két szám 77-re és 72-re nőtt, magyarán még távolabb kerültek egymástól a felek. Edelman tehát nem öncélúan csinál faji kérdést az egészből, még a védelem tagjai is büszkén beszélnek a kamerának arról, hogyan játszották be a „rassz-kártyát”. Az O.J. legnagyobb érdeme pedig – amellett, hogy alapos portrét nyújt Simpsonról és az Amerikában napjainkban is jelenlévő faji feszültségről –, hogy sikerül megszólaltatnia mindkét oldalt. Ez pedig a tárgyalótermi epizódokban csúcsosodik ki igazán, ahol annak ellenére lerágjuk a körmünket az izgalomtól, hogy tudjuk, mi lesz az ítélet.
Híd Terabithia földjére
Egy teljesen más dokumentumfilm a szintén Sundance-t járt Life, Animated, melyet csakugyan egy afroamerikai rendező jegyez, ám a rassz még csak említés szinten se jelenik meg benne – jóllehet a témája legalább annyira fontos. A történet főhőse, Owen Suskind ugyanolyan kisfiú volt, mint bárki más, három éves korában azonban hirtelen romlani kezdtek a beszéd-, valamint koordinációs képességei. Owent autizmussal diagnosztizálták, egy olyan idegi-fejlődési rendellenességgel, amelyről napjainkban is viszonylag keveset tudunk. A Life, Animated annak a sikertörténete, hogyan sikerült a szülőknek áttörniük az autizmus páncélján Disney-rajzfilmek segítségével, és több év hallgatás után újra kommunikációra bírniuk a kis Owent: a fiú az archetipikus mesék által leegyszerűsítve értelmezi a számára túl ingergazdag világot és ez lesz a kapocs, amelynek segítségével újra beszélni kezd. A film párhuzamosan meséli el a múltat, a megpróbáltatásokat, amelyeken a család keresztülment, miközben a jelenben már felnőtt emberként követhetjük végig Owen önállósodási kísérleteit, miként már jól funkcionáló autistaként próbál kirepülni a családi otthonból.
A Life, Animated nem csak egy felemelő történet, de segít kicsit jobban megérteni az autizmust, amely még mindig rengeteg megválaszolatlan kérdés elé állítja az orvostudományt. A meglehetősen tradicionális stílusú dokumentumfilm mégis azzal emelkedik ki a sorból, hogy a rengeteg rajzfilm-részlet mellett Owen saját, Disney által ihletett meséi is megelevenednek gyönyörű animációs betétek keretében. Egyben azonban az alkotás hibája is valahol itt leledzik: bár érthető, hogy a Walt Disney Company leányvállalata által gyártott Life, Animated miért csak Disney-figurákat szerepeltet, azonban úgy van beállítva, mintha kizárólag a Disney-mesék ereje segített volna Owen autizmusán – noha a DVD-polcán megtalálható mindenféle animációs film. Néha emiatt akár az az érzésünk is támadhat, hogy nem egy lélekemelő történetet látunk az autizmusról, hanem egy mamutvállalat PR-filmjét. Ám bármi is az igazság, a Life, Animated felüdülés a kategória többi filmje után, ugyanis azt üzeni: legyen bármilyen reménytelen a helyzet, a szakadékok áthidalhatók.
