Idén töltötte 50. életévét Walt Disney bájos szereplője, sokak kedvenc mesehőse, Csipkerózsika, jövőben pedig szintén félszáz éves lesz Hamupipőke. A két idősödő úrhölgy és rajzfilmes megalkotóik tiszteletére a Filmtett tanulmánysorozatot indít, melynek első darabja a klasszikus Disney-filmek stílustörténetét tekinti át.
Walt Elias Disney nem csupán egy birodalmat épített fel az egerével, hanem „megírta” az animációtörténet első fejezeteit is, és nem egérrel, hanem színes ceruzával rajzolt, illetve rajzoltatott karaktereivel, történeteivel. Az 1937-es Hófehérke és a hét törpe című egészestés animációja (kis túlzással) akkora jelentőséggel bír, mint D.W. Griffith Egy nemzet születése című háromórás drámája. Griffith a 110 000 dolláros költségvetésű filmjével bizonyította a „szuperprodukciók” létjogosultságát a némafilmkorszakban. Disney alig 20 évvel később bebizonyította azt, hogy a „szuperprodukciók” korában van létjogosultsága az egészestés animációs filmeknek is.
A Disney Stúdió olyan új hangnemű és technikájú filmekkel lépett be az akkor már népes filmgyáros-közösségbe, amelyek nemcsak a gyerekek, hanem a felnőttek igényeit is kielégítették. A hatás elérésében nagy szerepet játszott a látvány és a történetmesélés mikéntje is. A hagyományos, lineáris narrációs elemek és az újszerűnek számító animációs technika sikeres ötvözésével a Disney Stúdió létrehozott néhány olyan rajzfilmet, amelyeket a műfaj megteremtőiként tart számon a történelem, és amelyek aprólékos kidolgozottságuk, művészi színvonaluk miatt igazi klasszikusokká nemesedtek a lassan egy évszázada épülő, folyamatosan teremtődő és újrateremtődő, hagyományőrző, de mindig megújuló animációs filmvilágban.
A kígyózó farkinca és a kezdetek: Mickey
A 20. század elején az európai és amerikai polgári kultúrában felnövő gyerekek nagyjából ugyanolyan narratív motívumokat asszimiláltak, ugyanis akkoriban kezdett – az erős iparosodás miatt – uniformizálódni, „globalizálódni” a Nyugat. Így háttérbe szorultak a népmesék által hordozott helyi jellegzetességek, és helyükre „bevonultak” az első, tömegtermeléssel előállított gyerekkönyv-sorozatok által meghonosított narratív elemek. Az amerikai rajzfilmgyártás ki tudta használni ezt a kulturális egységesülési tendenciát, és így már a kezdeteitől el tudta juttatni üzenetét az Atlanti-óceántól keletre is, természetesen főleg az angolszász kultúrájú országokba.
Az univerzum „alapító tagja”, Mickey Mouse talán világunk legismertebb brandjei közé tartozik. 1928-as indulása után – a köréje épített kultusz sikeres menedzseléséből kifolyólag – hamar világhírűvé emelkedett. Mickey, akinek maga Disney kölcsönözte a hangját, az amerikai kozmopolita, a nyughatatlan világutazó és a titkosügynök sztereotip figurái között ingadozott, így nem olyan mítosz épült köréje, mint amilyen a nyugati neonarratív kultúra alapítótörténeteit feldolgozó Disney-márkájú filmekre. (Lásd később.) Emiatt sem ő, sem a melléje rendelt butácska kutya (Plútó), sem Mickey „neje” (Minnie), sem a híres-hírhedt tengerészkacsa (Donald) meg unokaöccsei nem váltak meghatározó „egyéniségekké”, nem nyertek olyan aurát, mint Bambi vagy az Oroszlánkirály. Inkább amolyan „passpartout”-jellegűek, határozott jellem és határozott funkció nélkül. „Franchise”-zá alakult történetfüzérük egymással lazán összefüggő epizódokból tevődik össze, amelyeket gyakran csak a különböző „bőrökbe” bújt Mickey-klubtagok kötnek össze. Az animációs technika fejlődését is jól nyomon követhetjük ezen a Disney-életművön átívelő sorozaton, de sajnos sem vizuális, sem pedig drámai szempontból nem olyan kidolgozott és koherens szériával állunk szemben, mint a klasszikus meséket feldolgozó, egész estés rajzfilmek.
Az Aladdinhoz hasonló gegsorozatból összetevődő Mickey-„klub” története ennek ellenére világsikert aratott, számtalan képregény, animációs epizód és reklámjáték ihletője a jellegzetes dizájnú, szögletek, éles vonalak nélkül megrajzolt, bárgyúságuk ellenére is jópofa figuracsapat.
Theater Mode. Tragédiák és nevetés
Alább kitérünk néhány olyan, egész estés animációs film stiláris jellegzetességére, melyeknek történetét a Disney Stúdió munkássága tette világszerte ismertté – és fordítva: amelyek így, ezen ismertségüknek, illetve sajátos stílusuknak köszönhetően, a műfaj igazi klasszikusaivá váltak.
Ilyen értelemben tehát azokat a Disney-animációkat tekintjük klasszikus alkotásoknak, amelyek beépültek a mindenkori köztudatba, és kultúrát (vagy ha úgy tetszik szubkultúrát) teremtettek maguknak. Ezek a produkciók legtöbbször egy-egy mitikus történet „modern” újraírásai (ld. pl. Hófehérke és a hét törpe, Pinokkió, Bambi stb.), amelyek ötvözik a népmesék motívumkincseit a népi kultúrába beépült műmesei elemekkel. Hasonlót olvashatunk ki a The Animator című folyóirat 1941. márciusi számában megjelent „kiáltványból” is, melyben a Disney Stúdió rebellis fiataljai a mester szemlélete elleni lázadásuknak adtak hangot, mondván, hogy a legtöbb alkotásuk olyasmire épít, ami a múltban már bevált (holott „progresszív rajzfilmszemléleten” alapuló újításokra lenne szükség). A mester újított: olyan animációkat emelt fel a vágóasztalról, melyek már tartalmaznak utalásokat a kapitalizálódott civilizáció kulturális sajátosságaira is, ami elősegítette azt, hogy a közönség „magára ismerjen”, hogy már kulturálisan feldolgozott, saját létszemléletével kompatibilis interpretációs alapokat találjon ezekben az alkotásokban.
A rajzfilmek „előzményeiben” – a képregényekben, a diafilmeken – már megfigyelhető a kép és a szöveg primitív összefonódása, az így teremtett valóság azonban csak a néző képzeletében kel életre. Disney-ék klasszikus alkotásaiban azonban már nem a befogadó képzelete mozgatja a világot, hanem egy olyan technika, amely „elrejtőzik” a szereplők természetes mozgása, viselkedése mögött, nem hívja fel magára a figyelmet, ám szubtilisen, „retro” módon idézi a képregényeket.
A klasszikus Disney-éra – értelmezésünk szerint – a digitális médiumba átültetett hiper-narráció megjelenésével ért véget, mely az oralitást teljes egészében átfordította vizualitásba. (Ez a korszak a Játékháború megjelenésével rajtolt.) A predigitális, klasszikus érában még létezett egyfajta kölcsönös meghatározottság a Disney-animációk és a kulturális tudat között, hisz azok a nézők, akik a 20. század második felében a stúdió első rajzolt filmjeit látták, mesekultúrájukat animációval asszociálták. A komputergeneráció azonban már teljesen belenőtt a vizuális narratívákba, a látvány és a mesemondás közötti egyensúly hangsúlyosan a megjelenítés felé tolódik. Az 1937-es Hófehérke és a hét törpében klasszikus mesélési móddal találkozunk (lineáris történet, egyértelműen kategorizálható szereplők, patetikus hangnem), melyben a megjelenítés technikája – bármennyire is újszerűnek számított a korban – nem kapott központi szerepet, nem ment a cselekmény rovására. Ezzel ellentétben a 1995-ben készült, első számítógéppel generált egészestés animáció, a Játékháború esetében az új technika már nem vonul háttérbe, nem rejtőzik el, mint a klasszikus animáció, nem simul egybe az alkotással, hanem erőteljesen megmutatja magát, erőteljesen felhívja a figyelmet önnön tökéletességére – elsősorban a figurák stilizáltsága, a mimika, egyes mozdulatok „túljátszása” révén. Ez a vállalt stilizáltság sokszor elcsúszik a karikírozás felé (főleg a negatív szereplők esetében), és legtöbbször ironikus utalásaival megtöri a történetek linearitását.
Hófehérke strumfjaitól a röpdöső ormányosig – hagyomány a hetedik hatványon
Az első egészestés Disney-rajzfilm, a Hófehérke és a hét törpe Walt Disneynek Európa, illetve az európai kultúra iránti ragaszkodását jelzi, hisz amint a címe is mutatja, az öreg kontinens egy klasszikus meséjét adaptálta. Az európai (főként angolszász) történetek iránti vonzódás a stúdió későbbi nagyjátékfilmjein is megmutatkozik, sajátos stílust kölcsönözve az amerikai születésű produkcióknak, melyeken ugyan érződnek szecessziós, expresszionista, kubista vonások, mégis úgy lettek megkomponálva, hogy a magaskultúrából részt nem vállaló átlagember számára is élvezhetőek legyenek. A Hófehérke és a hét törpe sikere után Walt Disney és csapata egy, 2,6 millió dollár összköltségvetésű filmet álmodott a vászonra.
A nyugati kultúra egyik alaptörténeteként számon tartott, népi motívumokat felvonultató mesét a nyugati kultúrkörben már szintén kanonizált szöveg vászonra vitele követte. A Carlo Collodi nagysikerű gyerekregényéből animált Pinokkiónak nem titkolt feladata a törpés mestermű überelése volt. A fabábus sztorinak azonban nem sikerült lenyomnia az első egészestést, tulajdonképpen az az által teremtett stílus folytatásaként határozható meg. Collodi csintalan, ellenszenves, szánalomra méltó karakterét Disneyék szinte teljes egészében átrajzolták, olyan figurát teremtve, aki jószívű, szerethető, akivel pillanatok alatt lehet azonosulni, akárcsak a segítőkész törpékkel vagy a mostoha által elűzött Hófehérkével. A produkció Leigh Harline és Ned Washington szerzett zenéjét 1941-ben Oscar-díjjal jutalmazták, ami útjára indított azt a főcímdal-áradatot, mely évtizedek során a klasszikus Disney-produkciók egyik legmeghatározóbb stiláris elemévé vált. Hasonló tendenciát követnek a Dumbó (1941) és a Bambi (1942) című alkotások is, melyek szintén angolszász kultúrkörből származnak. Ezen filmek narrációjának a stílusa így kevert: az amerikai „interfész”, európai háttérsztorival, európai életérzéssel, gondolkodással és értékrenddel van elegyítve. Érdekes tendencia egyébként, hogy az amerikai sikerfilmek főleg európai sikersztorikra alapoztak, európai szerzők történeteit dolgozták át. Amerika tájait, populáris kultúrájának a motívumait gyerekfilmekben, fantasy-filmekben talán az Óz, a nagy varázsló (1939) című film jeleníti meg először.
Az 1951-es Alice Csodaországban folytatja az európai motívumok felhasználását; a szürrealizmushoz közeli hangulat, ahhoz, hogy az eredeti történetet, hogy illeszkedjék a Disney-stúdió eddig feldolgozott történetei közé, és a gyerekközönség számára is érthető legyen, nagyon „megszelídítették”. De ugyanígy járt a Péter Pán (1953), a Csipkerózsika (1959), A dzsungel könyve (1967) és folytathatnánk a sort.
Herkópáter? Nem, hanem Herkules és az antikatarzis
A nagy stílustörés 1997-ben, a stúdió 35. egészestésének, a Herkulesnek a megjelenésével következett be. A film vizuális stílusa eltér a korábbi Disney-produkciókétól, de nem csupán a vizualitás üt el, hanem a stílus is, hisz mitologikus és popkulturális utalások keverednek hagyományos Disney-stiláris elemekkel.
Az adaptációk során tehát a legtöbb történetet dramaturgiailag „megszelídítették” , tulajdonképpen egységesítették a többféle motívumokat tartalmazó meséket. A mesélés stílusa így ellaposodott, veszített különlegességéből, ugyanakkor lendületesebbé vált, és „kezelhetőbbé” is. Így lehetett Aladdin keleti ihletésű történetéből – amely tulajdonképpen az egyéniség válságának megrázó allegóriája – drámailag súlytalan gegek és botladozások sorozatának felsorolása, így válhatott Hófehérke vagy Csipkerózsika tragikus történeteiből amolyan antikatartikus sztori, ahol a beleélés teljességét segítendő vizuális elemek tulajdonképpen eltakarták az eredeti történet, az eredeti jellemek végleteit. A túlzott adaptáció így tulajdonképpen kárára vált a meséknek, rontott stílusukon, de narratív struktúrájában nagyon illeszkedett a Hollywood által már közel egy évtizede produkált „happy end”-es streamhez. A gyerekek, akik a 30-as, 40-es években ezeken a „megzabolázott” meséken nőttek fel, a mostani filmgyártók szülei. A mostani Hollywood-stílusú filmgyártók meg szörnyűségesen visszaélnek ezzel a céltalan, antikatartikus mesélésmóddal. Szomorúan gondolunk bele, hogy milyen jól járt volna a mi nemzedékünk akkor, ha nem lebutított, nem elszíntelenített stílusú mesékhez szoktatják hozzá hajdanán az amerikai népet, már zsenge gyerekkorától kezdve...
A hagyaték
A Disney-rajzfilmek sajátos kultúrát teremtettek, tulajdonképpen meghatározták a nyugati világ „gyerekkorát”. Amint láthattuk, a főleg átvett és átgyúrt történetekre építő animációk narrációjukban egységes stílust képviselnek. A vizuális effektek valószerűsége, mimetikussága természetesen egyenes arányban javult a befektetett idővel és pénzzel, és kijelenthetjük, hogy nagyjából ugyanilyen arányban nőtt a belőlük fakadó bevétel mértéke is. A nagy tömegeket megmozgató Disney-jelenség valószínűleg nagyban hozzájárult ahhoz, hogy megváltoztassa a nyugati világszemléletet, illetve ahhoz, hogy már kora gyerekkorukban arra szoktassa a nyugatiakat, hogy vizuális úton szerezzék be a szükséges információkat. És valószínűleg nagyban hozzájárul ahhoz is, hogy világunk multimédiatikussá váljon. A fülbemászó dallamok, a mindig korízléshez igazított vizuális elemek, az okosan vegyített pátosz és irónia a Disney-birodalmat a világ szellemi szuperhatalmai közé emelte.
A rajzfilmek stílusa folyamatosan változott, folyamatosan alkalmazkodott a kor igényeihez, de sajnos, a hollywoodi „tragédiaellenes” hangulat rányomta a bélyegét a filmek értékére. És szerintem nem menthetik magukat azzal, hogy a célközönséghez, vagyis a gyerekekhez alkalmazkodtak. Azzal, hogy a vizuális effektekre helyezték a hangsúlyt, elrontották az eredeti történetek stílusát, és ehhez a stílushoz igazították az eredeti forgatókönyveket is.
A Disney meghatározó jelenség, mert ügyesen ötvözi a több évszázados narratív hagyományt és a posztmodern diskurzust. A stúdió sikere abban rejlik, hogy megtalálta az egyensúlyt a hagyományos, könnyen felismerhető és értelmezhető stíluselemek és a korszerű, és ebből kifolyólag újszerűségükben vonzó motívumrendszerek között.
