Elveszettnek hitt Disney-filmre bukkantak a Brit Filmintézet (BFI) londoni archívumában: a Sleigh Bells 1928-ban készült, főszereplője Oswald, a szerencsés nyuszi, Mickey egér „prototípusa”.
Az animációs film egészen különleges viszonyt ápol a gravitációval. Még az sem szükségszerű, hogy szilárd talajat helyezzenek a figurák lába alá, s ekként mintha a „semmiben” látnánk őket lebegni; mégsem fognak leesni, mert végső soron nincs is honnan leesniük.1
40 év után ismét bemutatták Walt Disney egyik legrégebbi rajzát, Oswald nyuszit (Oswald the Lucky Rabbit), akit Mickey Egér elődjeként tartanak számon.
Idén töltötte 50. életévét Walt Disney bájos szereplője, sokak kedvenc mesehőse, Csipkerózsika, jövőben pedig szintén félszáz éves lesz Hamupipőke. A két idősödő úrhölgy és rajzfilmes megalkotóik tiszteletére a Filmtett tanulmánysorozatot indít, melynek első darabja a klasszikus Disney-filmek stílustörténetét tekinti át.
Az animációs film hamar maga mögött hagyta a kísérletező korszakot, és az alaptechnikák kidolgozása után megállíthatatlanul tört előre, és szerzett rangot magának, mind a filmművészet műfajain belül, mind azzal egyenértékű művészeti ágként. Egyre-másra jöttek létre a meghatározóbb alkotók köré épített stúdiók és műhelyek, de jelentős mértékben nőtt a független animátorok száma is. Míg Amerikában a Walt Disney teremtette „sztárokra” és egészestés animációs filmekre épülő nagyipari rendszer uralkodott, addig Európát a független, képzőművészek által készített, kísérleti animációs filmek jellemezték.
Az animációs film első hatvan évében még könnyedén meg lehetett különböztetni a különféle rajzfilmstúdiók műveit. Mára minden moziba kerülő amerikai termék uniformizált: a legendás Disney-por vastagon belepte a hollywoodi tájképet.
