Tom Ford megelégedhetett volna azzal, hogy izgalmasan összefűzzön két történetet – egy válásét az újgazdag művészvilágból, és egy bűntettét a nem városinak való vidékről –, de ő az amerikai társadalmat szétszabdaló árkokról is mondani akart valamit. Jól tette.
Tom Ford divattervező. Texasban nőtt fel, New Yorkban jött rá, hogy meleg, Európában pedig újra divatossá tette a Gucci márkát. Ma már nincs hollywoodi sztár, aki ne akarná az ő ruháit hordani. Még James Bond is Ford-öltönyben menti a világot, amióta Daniel Craig kölcsönzi gyűrött ábrázatát a 007-es ügynöknek.
Minderről – divattervezés, Texas, művészvilág – nem azért érdemes szót ejteni, hogy jobban megértsük a rendező stílusát, és azt a szemérmetlen hévet, amellyel mindent – képet, ruhát, érzelmeket – esztétizál, hanem hogy érezzük a személyes tétet a történet mögött. Ford nemcsak játszik a zsánerekkel, hanem magáról és az őt feszítő ellentétekről akar szólni, hiszen ahogy romantikus íróhősével kimondatja, végső soron minden művész magáról beszél.
Innen tehát a kontraszt, a texasi vadvilágé és a Los Angeles-i divaté, csillogásé. Susan (Amy Adams) galériatulajdonos, akinek házassága mellett a művészete is vakvágányon fut. Úgy érzi, cinizmusa nem megfelelő táptalaj az alkotáshoz, férje pedig, aki New Yorkba jár üzleti és szerelmi ügyeit intézni, nem jó élettárs. Ebbe az ürességbe csönget be a postás, és hoz csomagot a volt férjtől, Edwardtól (Jake Gyllenhaal). Regényt rejt a doboz, címe Éjszakai ragadozók. Egy család története, akik éjszaka autóznak át a sivatagos texasi vidéken, mígnem három erőszakos hobó leszorítja őket az útról – hogy ezután jön, azt minden pesszimista könnyedén kitalálhatja, aki látott már egy Bosszúvágyat vagy A texasi láncfűrészes mészárlás után készült redneck-filmet (és csak keveset fog tévedni).
Párhuzamosan bomlik ki a két szál, a nőé és a regényé, és egy harmadik is jár mellé: Susan és Edward házasságának története. Azon ritka pillanatok egyike az, amikor fejet szokás hajtani a vágók (itt: Joan Sobel) elhallgatott munkája előtt, és megemlíteni, milyen feszes a ritmus, mégis milyen könnyű tájékozódni a történetben, pedig három sík – plusz valóság és fikció – között kell eligazodnunk. Dicsérni persze a színészeket is lehet, akik bár nem az európai iskolát tanulták, kifinomult arcjátékkal kommunikálnak, és nüanszokkal jelzik, melyik énjüket nézzük éppen; és a maszkmestereket, akik Donnie Darkósra fiatalították Jake Gyllenhaalt. És ott van még a zsánerkeverési akció, a 2in1 kupon, amit a moziban egy szívsajdító melodrámára (előkép: Douglas Sirk) és egy szikár, inas bosszúthrillerre (példakép: Joel és Ethan Coen) válthatunk be, bár ha a mélyére nézünk, mindkettő bosszúfilm, csak az egyik lelki, a másik meg véres.
De Tom Ford filmje nem ettől, a példás ritmustól, az Oscarnak tetsző alakításoktól, és a könnyfacsarás + pulzusemelés fejbeszálló koktéljától lesz érdekes, legjobb pillanataiban pedig egyenesen bravúros, hanem attól, ahogy ezeket a szálakat, embereket és világokat egymásra tükrözteti, egymásra írja. Magában véve mindegyik ponyvaszármazék, az élhetetlenül gazdag és szomorú galériatulajtól a városba tartó írópalántán át a békés polgárokat vegzáló tahókig (tán csak a tüdőbeteg seriff nem, akit Michael Shannon játszik úgy, mintha Tommy Lee Jones nem filozofáló, hanem cinikus zsaru lett volna a Nem vénnek való vidékben) – egymás mellé rakva viszont hűségről, szerelemről, és az amerikai társadalomról is mondanak valamit.
Mert Ford úgy szerkeszti a filmjét, hogy ezek az ellentétpárok rímeljenek egymásra. Valóság a fikcióra, Texas Los Angelesre, férfi a nőre, kegyetlenség a szerelemre. Hamar egyértelművé válik, hogy Susan a szerelmük thrillerbe ágyazott, metaforikus történetét olvassa Edward könyvében, csak az érzelmi sokkot a fizikai borzalom helyettesíti. A jelenetek közti átkötések is ezt a párhuzamot erősítik, ugyanaz a kép, a szög, a beállítás köti össze őket, csak más világban ébred, figyel a figura. (Ráadásul Edwardot és fiktív alteregóját, Tonyt is Jake Gyllenhaal játssza.) Ford képeket ír képekre, így gyárt metaforákat, már rögtön a nyitójelenetben, amiben öreg, kövér, meztelen csírlíderek táncolnak egy Los Angeles-i kiállításon, de testük térkép lesz, mikor a rendező rávágja a nagyváros felülnézeti képét; és amit a közmegegyezés csúnyának gondol, előbb geometriává, majd művészetté érik.
Az Éjszakai ragadozók is metafora, annak metaforája, hogyan torzítják életünket a különböző fikciók: a neveltetéssel járó és a társadalmi helyzettel öröklött világképek, valamint a művészeti alkotások narratívái. Ahogy Susan anyja mondja, előbb-utóbb a saját anyánkká válunk, a gondolatai berágják magukat a mieink közé, és nem tudjuk onnan kisöpörni őket. Ez történik Susannel is, aki a texasi újgazdag burzsujvilágból próbál kitörni, hogy aztán visszakanyarodjon, oda biztonságra és hagyományos(an) macsó férfira vágyva. Ez pedig elbizonytalanítja Edwardot, akinek története mögött a férfiak legmélyebb félelme munkál: mi van, ha nem látnak férfiasnak? Honnantól lesz az érzékenység férfiatlan, a kedvesség pedig puhányság? Emiatt vág gyomron az a néhány, kimerevített pillanat, amikor az országút szélén a feleségét és lányát menthetné Tony, vagy legalább hősként bukna el, mégsem tesz semmit. Lefagy, mert nem celluloidhős ő, hanem átlagember, aki nem tud erőszakkal válaszolni az erőszakra.
Találkozása a fürdetlen redneckekkel – ahogy a láncdohányos seriff segítségével próbál bosszút állni, és közben magára találni – velőtrázóan izgalmas. Tanulságossá a fináléra érik, mikor Ford egy mondattal felülírja az addigi történetet. Azzal, amivel Ray az erőszakos tettét indokolja: hogy ő csak azt csinálja, amit kinéznek belőle. Egy pszichopata mond olyat, hogy megy és megdug valakit, ha a barátnője félrelépéssel gyanúsítja, de magyarázata metaforikus, hiszen a filmen belüli filmben (vagyis könyvben) hangzik el, és nem az ő abnormális logikájáról, hanem sokkal inkább arról szól, hogyan látják a gazdag városiak a szegény vidékieket, akiket az amerikai mozi Gyilkos túrától a Sziklák szeméig fogatlan, perverz, gyilkos taplónak szokott ábrázolni. Ez a gondolat pedig különösen aktuális most, az elnökválasztás után, hiszen a bizonyítványt magyarázó elemzők is azt mondják, mint Ford, hogy az amerikai társadalmat szétszabdaló árkoknál és osztálykülönbségeknél talán még fontosabb, miként látják egymást a túloldalon állók, mit gondolnak és milyen történeteket mesélnek a másikról.
Interjúkban már kevésbé szofisztikált, de ez mit sem von le a film érdemeiből, amely első rendezésénél, a Colin Firthnek megérdemelt Oscar-jelölést hozó Egy egyedülálló férfinál is rétegzettebb, feszültebb, sőt meghatóbb alkotás. Átcsúszik néha ugyan a giccshatáron, de ezt büszkén vállalja, és közben még pár bravúrt is bemutat: színészt farag például Aaron Taylor-Johnsonból, aki a white trash tuskók kisfőnökét alakítja ésszel és humorral; a fináléban, ebben a múlt megváltoztathatatlanságát és a bosszú ürességét is melankolikusan jelző zárlatban pedig nemcsak az elvárásokat, de pár szívet (nézőét, karakterét) is összetör. A romantikus Ford végül realista tud maradni, így lesz az Éjszakai ragadozókból stílusos remeklés, és az Érkezés mellett most a második legfontosabb filmesemény az amerikai (és persze a magyarországi meg az erdélyi) mozikban.
