A Star Trek – Mindenen túl szórakoztató kalandmozi, mely folytatja a J.J. Abrams által lefektetett útirányt, de próbál a régi rajongók felé is nyitni, több-kevesebb sikerrel.
Abrams és csapata 2009-ben héraklészi méretű feladattal találták szembe magukat: egy legendás, de tetszhalott franchise-ból (mely a többség tudatában úgy él, mint a pattanásos informatikushallgatók kedvenc űrsorozata) kellett a plázaközönség és az ifjabb nemzedék által is fogyasztható trendi moziélményt varázsolniuk. Az eredmény egy lendületes, nagyon is kortárs blockbuster lett, mely jelentős sikert aratott és visszahozta a Star Trek-brandet a köztudatba (illetve beültette az iPhone-generáció köztudatába is), ellenben – és ez a rajongók jelentős hányadában ellenszenvet keltett – nagyjából annyi köze volt az idén ötven éves széria hangulatához és gondolatiságához, mint Hitchcocknak a zsírégető aerobikhoz. A folytatás (Sötétségben – Star Trek) méginkább megosztotta a népet: az 1982-es Khan haragja gyenge újrázása és egy poszt-9/11 paranoia-akcióthriller keverékének tűnő filmről sütött, hogy készítői nem igazán tudták, mit is akarnak kezdeni az általuk újjáteremtett univerzummal.
Az épp egy másik messzi-messzi galaxis ügyeit egyengető Abrams igazolt távollétével a Halálos iramban-szériáról ismert Justin Lin kapott lehetőséget rá, hogy beülhessen a soron következő, immár harmadik reboot-Trek mozi rendezői székébe, az alkotók célja pedig egyértelmű volt: egyrészt a kitaposott út követése és egy harmadik, látványban és akcióban erős sikerfilm készítése, másrészt viszont az előző film hibáinak orvoslása és visszatérés a „Star Trek-feelinghez”. A Mindenen túl alkotói már láthatóan hajlandóak voltak megnézni néhány epizódot a klasszikus sorozatból, és legalább valamelyest kapizsgálják, mitől működött anno a Star Trek formula.
Ebben jelentős szerepe van például a karakterek közti dinamikának, mely miatt úgy érezzük, egyfajta különös család, egy valódi közösség néz szembe az ismeretlennel, melyben mindenkinek megvan a saját helye és viszonya a többiekhez. A színészeken érezhető, hogy immár rutinosan, bejáratottan öltik magukra figuráikat, az írók pedig végre rájöttek arra, hogy a legendás Enterprise-csapat bevált jellemein és nem érdemes változtatni. Kirk (Chris Pine) végre nem egy hormontúltengéses lázadó kamasz, hanem valóban Csillagflotta-kapitány, Spock (Zachary Quinto) és McCoy doktor (Karl Urban) a sorozatból jól ismert kedélyes csipkelődéssel boldogítják egymást, továbbá Scotty (a forgatókönyvet is társjegyző Simon Pegg) és Chekov (Anton Yelchin) sem elsősorban humorforrásként vannak már jelen. A hangulat is kezd helyenként emlékeztetni arra, hogy melyik univerzumban is járunk, kevésbé érezzük úgy, mintha a Star Wars sokadik utánzatát néznénk.
Ellenben a sztori szinte faék egyszerűségű, láthatóan senki sem akart nagyobb kockázatot vállalni, helyette egy sablonos, bármely nyári blockbusterbe behelyettesíthető szüzsét kapunk, melyben néhány megpróbáltatást követően a jók legyőzik a gonoszt és megmentik az épp aktuális világot a pusztulástól. A nagyjából egy százhúsz perces sorozatepizódra hajazó cselekményben az Enterprise az aktuális „planet-of-the-week” és „aliens-of-the-week” tengelyen manőverezik, melyek aztán minden bizonnyal teljesen elfelejtődnek a következő kaland kezdetére. A Power Rangers-főgonoszokra emlékeztető latexmaszk (ebben legalább visszanyúlnak a készítők a „hagyományokhoz”…) mögött szinte felismerhetetlen Idris Elba immár a sokadik azon remek színészek sorában, akiknek tehetségét egy teljesen érdektelen, egydimenziós rosszfiú megformálására vesztegetik el jelen franchise-ban. A Sofia Boutella által játszott „tökös csaj”, Jaylah szintén kimerül pár felszínes karakterelemben (de ő legalább nem vetkőzik minden ok nélkül alsóneműre, mint a Sötétségben szöszke doktornője).
A sci-fi-elemekre sem fektetnek túl nagy hangsúlyt a készítők, inkább maradnak az űroperák biztos területén, habár pozitívum, hogy ezúttal kimaradnak az olyan orbitális baromságok, mint a bolygóról bolygóra transzportálás vagy Khan holtakat feltámasztó „varázserejű” vére. Az előző rész borúsabb hangvétele után ezúttal igyekeznek könnyedebbre venni a figurát és folyamatosan humort is adagolni a játékidő során, mely ezúttal szerencsére jóval visszafogottabb és kevésbé dedós, mint a 2009-es film esetében volt. A látvány ezúttal is remek, különösen a hatalmas űrbéli giga-ökokomplexum, a Yorktown bázis (valószínűleg csak a legfanatikusabb rajongók tudják, hogy még anno a sorozat tervezésekor Yorktown volt az Enterprise eredeti neve) megvalósítása, illetve a Kirk és a főgonosz közti szokásos filmvégi verekedős leszámolás jelenete, mely ezúttal zérógravitációs környezetben játszódik (Kubrick óta tudjuk, hogy pisilni sem egyszerű a súlytalanság állapotában, nemhogy közelharcot vívni valakivel).
Összességében tehát élvezhető kis nyári akció-kaland limonádé Justin Lin filmje, mely nyomokban Star Trek-et is tartalmaz, annyira azonban mégsem erőlteti a nagy elődhöz való visszanyúlást, hogy a plázaszékekbe süppedő nézők nyugalmát megzavarja. Végigizgulható, szerethető (a rebootolt részek eddigi legjobbja), de a jövő heti szuperhősfilm idejére már el is felejtjük, hogy miről szólt.