A második Filmhét erdélyi kötődésű (dokumentum)filmekben sem szűkölködik, a paletta elég széles: a (nagyon) régmúlttól egész a jelenleg is zajló történetekig van itt minden.
Farkas Antal, Lukács Csaba: Párhuzamos múlt
A film a Székelyföldre jellemző „párhuzamos történetírás” problémáját járja körül régészszemmel, két részben. Bár azt talán mindannyian tudjuk „hivatalból”, hogy a román/dákoromán kontinuitást erősítő történelemszemlélet milyen kapcsolatban áll Sergiu Nicolaescu Dákok című filmeposzával, valószínűleg többek számára jelenthet meglepetést, hogy a várakhoz kötődő székely legendák egy része mögött valójában a dák vagy a római múlt öröksége rejtőzik.
Nagy kár, hogy ezt az iszonyú érdekes témát ilyen óvatoskodva közelíti meg a film, még ha bizonyos értelemben kényes is téma a mindkét oldalon létező előítéletek miatt. Annyira hosszan és szerteágazóan időz a régészek különféle kutatási módszereinél, a váradi, csíki és szászföldi leleteknél, hogy a végeredmény egy minden kockájában érdekes, de semmiféle összképet nem alkotó mozaik marad. A narrátor/műsorvezető pedig nemcsak hogy fölösleges – hiszen evidenciák és közhelyek tömegét zúdítja a nézőre –, hanem nevetségességével durván megtöri a régészek megszólalásaiból összeálló gondolatmenetet, ahogy a digitálisan odamontírozott leletek fotói az ártatlan filodendront az egyik interjú hátterében. (bk)
Zsigmond Attila: Székelyföldi betyárok
A Székelyföldi betyárok a szocialista rendszer kezdeti időszakának egy kevésbé ismert jelenségét, három székely fiatal egyedi szembenállását, a „rendszer-ellenes ténykedését” mutatja be. A 2014-es dokumentumfilm nemcsak tényeket közöl, hiteles, és próbál a három székely „betyárral” kortárs hangokat megszólaltatni, a kalandos történetek által izgalmasra, gördülékenyre is sikeredett.
Az ozsdolai Pusztai Ferenc és Dézsi Dénes, valamint a kászonfeltízi Máté György (Jeges) a rendszer kiszolgálói ellen harcoló modern Rózsa Sándorokként próbálták a népet segíteni, az önkényes erdészeket félelemben tartani, az állami boltok termékeit szétosztani a szegények között. Megítélésük összetett, hisz az állam szemében banditák voltak, a háromszéki székelyek szemében hősök, akiknek története már-már helyi legendává nőtte ki magát. Ezt a kettősséget hangsúlyozzák a film alkotói is, de azért az alkotás összességében kap egy szubjektív jelleget, jól kiérezhető a betyárokkal való szimpatizálás. A film a téma egyik kutatójának, Iochom István újságírónak a kutatásaira alapoz: a rendező vele járta végig a megszólaltatott rokonokat, ismerősöket, a különböző ügyekben érintetteket, az oral history módszerével építkezve.
A filmben a vadregényes felső-háromszéki tájról készült színes felvételek fehér-fekete képkockákkal ötvöződnek, s ez esetben mindkét eszköz használata helytálló, megteremtik a zárt székely világ szocializmus-kori hangulatát. A falvak lakói pedig még emlékezetből idézik fel Pusztai, Dézsi és Jeges történetét. A narráció és a megkérdezettek hozzászólásai kellemesen harmonikus egységbe rendeződnek, így szép egésszé kerekedik a történet. (tgi)
Simó Ibolya: Tomi, Ervin és az iskola
Dokumentumfilmben nagy kihívás a rendezőnek, hogy beavatkozás nélkül mutasson be egy valós történetet, úgy, hogy az egy kerek egész érzetét keltse és a néző mindeközben eljusson valahonnan valahová. Simó Ibolya megtalált egy izgalmas élethelyzetet (két gyerek egy elszigetelt tanyavilágban él, ahol az iskolába eljutás egy külön rítus), de nem tudta jól felfűzni egy szálra, nem tudott történetet faragni belőle. A film érzékeny életképekből áll, hol az egyik, hol a másik fiút követjük, megismerjük a családjaikat és az életkörülményeiket. A képek időrendi sorrendben követik egymást, a film ősszel, a tanév kezdetével indul és nyáron, tanév zárással és a ballagással ér véget – ezen belül nincsenek szorosabb logikai vagy képi kapcsolatok.
A két főszereplő fiú és családjaik nagyon természetesen viselkednek a kamera előtt, az otthoni jelenetek, a hosszú téli esték, az együtt tanulás bemutatása nagyon megkapó. Az összefüggések hiánya miatt azonban nem tudunk közelebb kerülni a szereplőkhöz: a körülményeket megismerjük, a felszínt látjuk, de nem tudunk a mélyére hatolni. A film folyamatosan hullámzik, vannak erős jelenetek, melyeket hosszasan el tudnánk nézni, de ezeket megszakítja a rendező, hogy újabb iskolai vagy otthoni szituációt mutasson be. Képileg is jellemző ez a hullámzás: gyönyörű tájakat látunk, szép arcközeliket, apró részleteket és mozdulatokat, melyeket néhol torz, széteső beállítások váltanak. A zenei aláfestés szépelgő, ugyanakkor fölösleges, mert ez egy olyan dokumentumfilm, ahol a természet hangjai és a csend erősen kifejezőek – ezt a zene megszünteti. (ba)
Maksay Ágnes: Az újjászületett Farkas utcai templom
A kolozsvári műemlék, a középkori eredetű, Farkas utcai templom felújítási, restaurálási, illetve műemlékvédelmi munkálatait középpontba állító riportfilm a művészettörténész-szakmának és a nagyközönségnek egyaránt igyekszik újat, izgalmasat mondani, mutatni, a felújítás állványzatok, paravánok mögött megbújó folyamatába enged betekintést. A riport folyamán a különböző műhelyekben zajló, más-más anyagokkal történő munkálatok sejlenek fel egy-két percre, a pályázati irodától az orgonarestaurátor munkáján át a világítás rendszerének megtervezéséig követhetjük végig a folyamatot, igaz épp csak ízelítőt kapva. Szakértő és laikus számára is izgalmas lehet, hogy a stáb kamerájával olyan helyekre jutott el, mint például a padlástér, így a templom boltozatát felülről is láthatjuk, az orgona sípjait meg egész közelről.
Építészmérnök, művészettörténész, ács és restaurátorok szólalnak meg a filmben, a felvillantott tevékenységekről szólnak pár szóban. A laikus számára érdekes lehet, hogy hány különböző területre specializálódott szakértő szükséges egy ilyen munkálathoz: a kő-, üveg- és faelemekkel külön restaurátorok foglalkoznak. Nem tudjuk meg a művészettörténeti kutatás legújabb eredményeit, nem mesélnek az összes nehézségről, amivel a felújítás során szembesültek, de a villanások már felkelthetik a néző figyelmét egy alaposabb utánajárásra – és persze egy látogatásra a már újra használatban lévő templomba.
Tulajdonképpen egy filmes riportot látunk, melynek során a riporternővel járjuk végig a műemlék-helyreállítás helyszíneit, a restaurátor-műhelyeket, s rövid interjúi által ismerjük meg a munkálatokat. A látottakat és hallottakat narrátori megjegyzések igyekeznek kerek egésszé formálni, egységbe szervezni. (tgi)
Lukács Csaba, Marossy Géza: Két székely
Boston. Énlaka. Az elsőre mindenki rá tud bökni a térképen, a másodikról még az Udvarhelytől kicsit távolabbi székelyek sem tudják pontosan, hogy hol van. Az elsőben lakik Barabási-Albert László, aki a hálózatelmélet magyar popsztárja és apostola, világhírű fizikus. A másodikban lakik Kolumbán Gábor, aki sokáig RMDSZ-színekben politizált Hargita megyében, de megcsömörölt a politikától és visszavonult bivalyt tenyészteni. Az első a tudomány fellegvára, a másodikban a falura kiköltözött gazda még villanyt sem vezetett be újonnan felújított házába. Persze, a hatalmas kontraszt nem lenne érdekes, ha a két embernek nem lenne köze egymáshoz.
De ez már spoiler lenne. A lényeg az, hogy a Két székely – ahogy a címe is mutatja – egy dupla portréfilm két érdekes személyiségről, s eközben valamicskét megtudunk az őket körülvevő világról is. Elég keveset, sajnos, mert leginkább a két beszélőt látjuk, de azért a vágóképeken keresztül beszűrődik valami a két, egymástól teljesen eltérő habitusból és ökoszisztémából. A legizgalmasabb viszont az, hogy mit gondol ez a két ember az egyén siker(esség)éről és a boldogságról. Még tovább is néztük volna a filmet, hátha kicsivel többet filozofálgatnak, és több okosságmorzsát hullajtanak el, de így is egy kellemes ötven perc ez. (jbn)
