A Holnapolisz az a gyerek a tantárgyversenyen vagy az év végi vizsgán, akinek tanárként nincs szívünk nagyon rossz jegyet adni, mert egész évben bukdácsolt ugyan szegény, de most az egyszer látszik, hogy apait-anyait beleadott, és nagyon készült… messze nem elég ez a boldogsághoz, de a belefektetett jóindulat miatt még mi szégyellnénk megbuktatni.

Ötletében, üzenetében és a megfogalmazott kérdések tekintetében minimum annyira jó lehetne, mint mondjuk az Interstellar vagy a Wall-E, megvalósításában viszont annyira illeszkedik az utóbbi években gagyiból birodalmat építő Disney arculatához, hogy megnézése után másfél nappal már erős fejfájást okozhat, ha fel próbálnánk idézni belőle valami említésre méltót.

Pedig nagyon jól, erősen önreflexív csavarral kezdődik: Frank Walker (George Clooney) és Casey Newton (Britt Robertson, egyelőre képen kívül) direkt hozzánk, a nézőknek üzen – a jelenből? A jövőből? Üzenetük megfogalmazása miatt hajba kapva erős iróniával utalnak azokra a médiadiskurzusokra is, amelyek szerint különböző környezeti vagy technológiai válságok idejekorán elhozhatják az apokalipszist a Földre. Egy nem sokat teketóriázó vágás után teljesen máshol találjuk magunkat (Casey talál egy kitűzőt, aminek segítségével „dimenziót” tud váltani és ideiglenesen a mágikus, címbéli városban találja magát), és amíg erőlködnünk kell, hogy összerakjuk a narratívát, addig izgalmas is marad a film – sajnos ez nem több 20 percnél. Nehéz is lenne továbbmesélni ún. spoilerezés nélkül, habár a spoiler elég erős szó egy, a szüzsé előrehaladtával egyre és egyre több ismerős elemet felsorakoztató film történetetének leírásakor. Mindenesetre ők kell megmentsék a világot. Valamitől. A lényeg az (és itt tudna jó lenni a film, ha akarna), hogy a bolygóhalál nem egy feltétlenül sorsszerű valami kéne legyen, de jóslatként bizony önbeteljesítő, pont azért, mert annyit mantrázzuk, hogy belefásulunk az üzenetébe. Nem utópisztikus film tehát, hanem inkább anti-disztópikus: a különbség az optimizmus jellegében és a jövő paradoxális alakíthatóságában lenne, ha a végére nem fáradna ki teljesen az egész egy Gene Roddenberryt is megszégyenítő naivitásparádéban.

A minden korosztálynak való megfelelési kényszer és az ezzel járó bevételtöbblet-hajhászás nagyjából kiheréli hát a filmet, rendesen végigvitt médiakritika helyett egy megmagyarázatlan eredetű apokalipszis-probabilitásmérőt és világvége-visszaszámlálót kapunk, a filmbéli Tomorrowland (természetesen Disneylandre utaló) futurisztikus megavárosa pedig egy belakatlan makett marad, ahol mindössze a családbarát stúdió CGI-alosztálya tudja megcsillogtatni a tehetségét és munkabírását, a szemimessianisztikus kódolású üzenet pedig már első megvillanásakor csak kókadozó buksikat eredményez a kényelmes moziszékekben. Jut azért a szinte két óra alatt idő egy-két viccelődésre is (a Holnapolisz város „polgármesterét”, Nix uralkodót alakító Dr. House Hugh Laurie lábára esik egy oszlop, szétroncsolva azt), meg egy-két üldözésjelent tényleg nagyon látványos (de a világért sem hurcolná meg pöttöm nézőit), s a sok elrejtett, film-, tudomány-, kultúr- és sci-fi-történetre utaló, jól kitalált apróság is tud méretének megfelelő örömöket okozni, a végeredmény viszont egy sekély, szétmálló ifi-sci-fi, egyetlen igazán értékelendő aspektussal: a „gonosszal” (az említett Nix) is egyet lehet érteni, legalábbis a cinikusabbak közülünk.

Izgalmas kérdéseket pedző és abbahagyó, zöldpárti, időnként jól kinéző alkotás ez, ami a jó indulás (és a jóindulat) ellenére hamar elbalguló, korlátolt felelősségű délutáni mesedarabka-füzérré esik szét. Látszik, hogy eleve merchandise-zsibvásárnak és vidámparknak találták ki. Már a jövő sem a régi.