Bevallom őszintén, kevés Stere Gulea-filmet láttam életemben. A Várkastély a Kárpátokban (Castelul din Carpați, 1981) című Jules Verne-adaptációra homályosan emlékszem, meg a Moromeții (1988) című Marin Preda-adaptációból is dereng valami.

Legújabb filmjének plakátja egész vidám. Luminița Gheorghiu, a nemzet színésznője (jogos a cím az idei berlini nagydíj után) látható rajta piros fejkendőben és fehér pólóban, rajta a felirat: I LOVE (szó helyett szív) PCR (a Román Kommunista Párt román nevének rövidítése). Azonnal beugrott Wolfgang Becker 2003-as Good Bye, Lenin!-je. Reményeim azonban sajnos füstbe mentek. A Dan Lungu azonos című regényén alapuló 94 perces dolgozat nem humoros, nem ironikus, de mindezek ellentéte sem. Valamiféle szomorú-nosztalgikus hangvétel lehetett a rendező célja, ha jól értem. A film elsősorban mégis ritmustalanságával sokkol. (És amint az oly gyakran lenni szokott, ami ritmustalan, az unalmas.) Pedig a történet rémesen egyszerű.

Călărași-ban játszódik (Dél-Munténia egyik kies városa, a Dunához közel). A film során kiderül, hogy pontosan 2010 júliusában járunk, ugyanis ekkor exhumálták a Ceaușescu házaspárt, a holttestek azonosítása végett. Ja, és dúl a gazdasági válság. Ilyen körülmények között ismerkedünk meg Emiliával (Luminița Gheorghiu), a nyugalomba vonult gyári munkásnővel. Van neki egy ügyeskedő férje, Țucu (a film legkiválóbb alakítását nyújtó Marian Râlea), egy amerikás leánya, Alice (Ana Ularu), egy mindenféle gagyival házaló ügynök húga (Anca Sigartău), és van körülötte mindenféle színes alak, többnyire volt kollégák, jelenleg éjjeliőrök, élelmiszerüzletesek, nyugdíjasok, parasztok, nyugalmazott tanárnők, hajléktalanok, ja, és kínaiak. Megannyi posztkommunista sztereotípia. A konfliktus (a regénytől eltérően) anya és lánya között bontakozik ki. Alice hazaérkezik, de nem egyedül: vőlegénye, a hús-vér amerikai Alan és leendő gyermekük is elkíséri. Ám hamar kiderül: a kapitalizmus sem csupa rózsabimbó. A gyermekek házát elveszi a bank, ha nem fizetnek 15 000 dollárt. Az aggódó anya természetesen mindent megpróbál, de sem társadalmi státusa, sem anyagi lehetőségei nincsenek. Zaciba veri tehát a kommunista rendszer által annak idején kiutalt tömbházlakást. A gyermekek boldogok, megmarad a házuk. A szülők viszont elveszítik a blokkot, és mehetnek vissza falura, ahonnan annak idején elindultak. Ennyi.

És akkor nézzük. Miért kommunista banya Emilia? Aki ismeri a most hatvan fele járó ex-gyári munkás generáció nagy részének mentalitását, annak számára világos. A nő faluról került a városba. Ez volt élete álma. A rendszer adott neki egy tömbházat. Ez volt élete másik álma. A rendszer adott neki munkát is a gyárban. Élete harmadik álma. Idővel mester lett belőle, igaz, be kellett lépnie a kommunista pártba. De miért is ne? A párt csupa jót tett vele. Munkát, kenyeret, biztonságot adott neki. És akkor jött a rendszerváltás. Mi származott belőle? Leállt a gyár. Nyugdíjba kellett vonulnia. Élére kell fordítani a garast. És akkor kiderül, hogy a híres Amerika sem fenékig tejföl, és az utolsó kommunista juttatást, a szeretett tömbházat is fel kell adnia. Dan Lungu regényének főhőse a történet végén alaposan kiábrándul a kommunizmusból. A film, érthetetlen módon, nem ábrázolja ezt a kiábrándultságot. A házaspár nevetve vonul vissza a férj falusi házába, miután az állomáson átadták a zsét az alig tiltakozó lánykának, és a kínai uzsorás elvette tőlük a lakáskulcsokat. Stere Gulea mesternek sikerült teljesen súlytalanná kalapálni a film végét. Melynek egyes következménye a furcsának is nevezhető üzenet: emberek, ugye, hogy jobb volt a kommunizmusban?

A másik nagy probléma a már említett ritmustalanság. Az amúgy elég vékony jelenbeli történetet a főhős, Emilia flashbackes visszaemlékezései, illetve az ezekhez ügyesen illesztett archív feltételek tarkítják. A visszaemlékezéseket azonban, nagyon iskolás módon, valamiféle epilepsziás rohamot megelőző aurára emlékeztető elrévedés vezeti be, amikor Luminița Gheorghiu hosszan néz a semmibe. (Aki látta az idei TIFF-trélerek valamelyikét, pontosan tudja, mire gondolok.) Aztán jön a flashback, mégpedig igazán eredetinek nem mondható, szemcsés fekete-fehérben.

Mindent összevetve: jó film is lehetett volna ebből a történetből. Nem lett az. Mégpedig azért nem, mert senkit sem lep meg. Sehol. Soha. És akkor hiába a jó színészi alakítások, hiába Vivi Drăgan Vasile lenyűgöző operatőri munkája, hiába minden. Unalmas. És kész.