Miközben Joss Whedon „csak” társírója volt a filmnek, az őt körülvevő kultusz erősen rányomta, és a jövőben is rányomja majd a bélyegét a The Cabin in the Woodsra (ami a most következő kritikában is meg fog mutatkozni), és ez igencsak nehéz helyzetbe hozza a többi alkotót. Sokan – főleg a keményvonalas Whedon-rajongók – csak rossz ómenek sorozatát látta a produkcióban, de minden geek-fanyalgás ellenére Drew Goddard első saját rendezése kifejezetten szórakoztatóra sikerült.

A The Cabin in the Woods is a mostoha sorsú filmek közé tartozik: jóllehet már 2009-ben leforgatták, hosszas huzavona után (többek között a stúdió és az alkotók vitája a 3D-re való konvertálást illetően, vagy Whedon Bosszúállók körüli elfoglaltságai miatt) az Államokban is csak idén tavasszal mutatták be. Nálunk pedig állítólag szeptember végére várható a DVD-megjelenés. Rögtön az elején szögezzük le, hogy a Ház az erdő mélyénre magyarított film nem egy újabb paródia, de önmagában horrorfilmként sem állna meg a lábán. Kis túlzással azt mondhatjuk, csak annyira tinihorror, mint amennyire Az ember aki ott se volt film noir. Whedonék hálistennek egy percig sem állítják, hogy valami újat találtak volna fel, sőt, a film szinte egy az egyben ugyanazt a tételt mondja fel, mint Wes Craven a Sikolyban. Az eredmény így egy posztmodern műfaji kavalkád, amiben Sam Raimi Gonosz halottjától (Evil Dead) Stephen Kingen át a Hellraiserig így vagy úgy minden, de tényleg minden jelentősebb horrorklasszikus előkerül.

Ennek megfelelően a történet előkészítése igen precíz, akarom mondani közhelyes. Adott egy csapat, a hétvégén bulizni vágyó, gyors vonalakkal felskiccelt egyetemista, akik a campusból kilépve hamar elkezdik érezni, hogy valami nincs rendben. Kicsit a szánkba van rágva minden, de nincs idő karakterelemzésre, majd meglátjuk, miért. Magán a tökéletesen elhagyatott, az erdő közepén lévő faházikón kívül van itt még a szereplők elkerülhetetlen halálára ködös utalásokat tevő pszichopata benzinkutas, élőhalott redneck-család, illetve teljesen indokolatlanul még egy crossmotor is. Ha ez nem lenne elég, a szereplők maguk is meglepődve veszik észre, hogy valamilyen okból kifolyólag tinihorror-archetípusokká kezdenek változni. A szociológia szakos Curt (Chris Hemsworth) lassan agresszív, üres fejű alfahímként, teljesen átlagos barátnője (Kristen Connolly) túlfűtött cédaként, szintén teljesen átlagos lányfőszereplőnk (Anna Hutchison) pedig szűzies kislányként kezd viselkedni, és így tovább.

Hőseink ezenfelül még egy egész pincényi bizarr holmira is bukkannak a házban, és ezzel akaratukon kívül megpecsételik saját sorsukat. Eddig minden tökéletesen rendben van, de a csavar az egészben, hogy miközben fiatal barátaink szépen tervszerűen haladnak a végzetük felé, a háttérben még félelmetesebb és furcsább dolgok történnek, s amikor pedig a két, egymáshoz lassan közelítő szál találkozik, elszabadul a pokol. Szó szerint. Természetesen – mint minden a Whedon-univerzumban – a Ház az erdő mélyén is tele van utalásokkal, idézetekkel, easter-egg-ekkel – nehéz megállni, hogy az ember ne spoilerezzen. A Buffy, a vámpírvadász óta kialakult védjegyek ugyan csak mérsékelten jönnek elő, de amikor mégis, ott a rajongók cinkosan összemosolyoghatnak: félistenüket a Bosszúállók sikere sem darálta be teljesen a hollywoodi gépezetbe. Jóllehet, ez csak félig igaz. Az mindenesetre tény, hogy a filmet a (Whedon- és horror-) rajongók kedvükre ízekre szedhetik, hogy minden kis darabját újra és újra górcső alá vegyék, istenítve, avagy átkozva Joss Whedon nevét.

Az önreflexív műfaji és alműfaji keveredés miatt viszont a tempó valamelyest egyenetlenné válik. A film első kétharmada megy a maga normális horrorfilmes menetrendjében, majd az utolsó félórára minden elképesztően felpörög. Az embernek az az érzése támad, hogy egy teljesen másik film kezdődött, és nem is tévedünk nagyot, mert az utolsó félóra már valóban nem az a horror, ami elkezdődött – tehát a darálás és a leszakadó végtagok mellett a műfaj dekonstrukciója is jól működik. De ennél is fontosabb, hogy mindez nagyon szórakoztató, úgyhogy azok is jól fognak szórakozni, akik legfeljebb a Bosszúállók óta ismerik Joss Whedon nevét.

De akármilyen szórakoztató is a film, eljön az a pont, amikor nem lehet tovább blöffölni, és el kell kezdeni megmagyarázni a dolgokat – ami egyébként a Whedon-közeli alkotások gyakori gyenge pontja. Sajnos az írópáros ezúttal is saját árnyékába (illetve csak egyikükébe) ütközött, és a másfél óra tömény szórakozást páran biztosan szájhúzással fogják zárni. Az az ember érzése, hogy a befejezésben ugyanaz a sértett keserűség köszön vissza, ami a Whedon kultuszát titániumba öntő Fireflyt lezáró mozifilmben, a Serenityben. És itt megint visszaköszön az, hogy Whedon személye mennyire meghatározza ezt a filmet. Pedig a rendező Drew Goddard sem egy elhanyagolható figura, hiszen az Alias, a Lost és a Cloverfield megvalósulását is segítette korábban íróként és producerként is. Ennek ellenére a legtöbb elkötelezett Whedon-fan (hozzátenném, jelen sorok írója is az) el sem olvassa majd a direktor nevét a stáblistán. Hogy ez jót vagy rosszat tesz a filmnek, nehéz eldönteni.

Színészi alakításokról tulajdonképpen nincs értelme beszélni, aki látott már tinihorrort, az tudja, mire számítson, ez ugyanis még a posztmodern rétegzettség mellett is eléggé felejthető. Persze akár tudatos döntésnek is vehetjük, hogy Richard Jenkinsen és az azóta befutott Chris Hemsworth-ön kívül egy ismerős név sincs a stáblistán, mivel a film ezzel is kiforgatja a darabolós horrorok közhelyeit. Végül akármilyen hangulatban is állunk majd fel a film után, néhány jó pontot mindenképpen el kell könyvelnünk Goddard és Whedon szerelemgyerekének. Ilyen például a gyakorlatilag tökéletes címadás. Talán csak a filmben többször idézett Gonosz halott vagy a Drive Angry fejezi ki jobban a cím után következő képsorokat: egyszerre trash-horrorhoz illően primitív és figyelemfelkeltő, ugyanakkor a lepergett 90 perc tükrében épp emiatt kifejezetten önreflexív is. A többit mindenki találja meg magának.