A Coen testvéreknél hál' istennek minden a régi: régi anyagból, régről ismert műgonddal, régi felállásban (Joel a rendező, Ethan a producer, s párban forgatókönyvírók) dolgoznak régmúlt idők eleganciáját idézve. Ők a hollywoodi örökség legmegbízhatóbb kezelői.
Mindezidáig, közel húszéves munkásságuk alatt egyetlen alkalommal sem éltek vissza a rájuk testált értékekkel, elkötelezett népművelő módjára felelevenítik és alkotó művészek módjára saját kézjegyükkel látják el a nagy amerikai filmmítoszokat. Volt, hogy a gengszterfilm fejezeténél ütötték fel a Nagy Hollywoodi Zsánertörténetet (A halál keresztútján), volt, hogy Caprára (A nagy ugrás) vagy Sturgesre (Ó Testvér, merre visz az utad?) emlékeztek, ezúttal pedig a film-noir relikviái közt tartanak tárlatvezetést. Hívószavaik: Cain, Chandler és Hammett. Jártak már ugyan ezen a vidéken, hisz a Véresen egyszerű, ha modern díszletek között is, de hűen követte a noir mintegy 50 éves receptjét.
Az ember, aki ott se volt azonban valódi, az elképzelhető valamennyi extrát és fakultatív programot felkínáló időutazás a fekete filmek monokróm világába. Mintha eltűnt filmtekercsek kerültek volna elő egy hollywoodi stúdió romjai alól. Egy echte ötvenes évekbeli film fél évszázaddal későbbről. Coenék nem keveset kockáztatnak, könnyen abban a szánalmas helyzetben találhatták volna magukat, hogy egy olyan vonat után rohannak, ami már rég kifutott az állomásról, s félő, hogy erejükből annyira sem telik, hogy az utolsó kocsira felkapaszkodjanak. Hogy nem így történik, az nem kevesebb, mint egy kisebbfajta bravúr: egyszerre mesterségbeli és művészi csúcsteljesítmény. Santa Rosa, Észak-Kalifornia, 1949: Ed Crane (Billy Bob Thornton) sógora borbélyüzletében dolgozik. Egykedvű, életunt alak, örökös másodhegedűs, aki valamiféle örökös dermedtségben szemléli szánalmas életének szánalmas szereplőit, beleértve saját magát is. Crane figurája furcsa kreálmány: olyan főszereplő, aki maga sem érez semmit, s a nézőben sem kelt semmiféle érzelmet.
A noir férfi hősei tipikusan (anyagi és erkölcsi) csődbe jutott alakok, félresiklott egzisztenciák, de kiszolgáltatott helyzetük biztos táptalaja az együttérzésnek. Crane-t más fából faragták. Talán maga a film címe fejezi ki a legérzékletesebben, milyen is valójában: ő az ember, aki ott se volt. De nem ő az egyetlen, aki jelenlétének már-már erőltetett egyhangúságával tüntet. Felesége, Doris (Frances McDormand – a rendező felesége és filmjeinek gyakori szereplője) is mintha egy keretbe foglalt állókép erőltetett pózba merevedett szereplője lenne.
Az asszony főnökével folytatott viszonya szolgáltatja Crane számára a lehetőséget, hogy más mederbe terelje az életét. A férj megzsarolja a tehetős áruháztulajdonost, Big Dave-et (James „The Sopranos” Gandolfini rövid vendégjátéka), hogy az így kicsikart pénzzel finanszírozza megálmodott új életét. Ami ezután következik, a „semmi sem úgy sikerül, ahogyan azt elterveztük” dramaturgiáját követi, s már csak azért sem érdemes felsorolni a fordulatokat, mert ezzel mindenképpen csökkentenénk a film élvezhetőségét. Mindenképpen, de távolról sem maradéktalanul. Nem mintha a hősök életének alakulása nem tartogatna kellő számú váratlan fordulatot. Sok a csavar, de a történet fordulatgazdagsága mindössze az „alapfelszereltség” része.
Kötelező attrakció, melyet Coenék biztos kézzel le is vezényelnek, de filmjüket nem a sztori, hanem az a bensőséges viszony „adja el”, ami az alkotókat és a műfajt összeköti. Azért nem zavaró Crane irreális passzivitása és szenvtelensége, mert hamar nyilvánvalóvá válik, hogy egy percig sem kell hús-vér alaknak gondolnunk őt. Sem őt, sem a film összes többi szereplőjét. Miniatűr noir-birodalmukban a játékmester szerepét játszó fivérek kedvükre tologatják a maguk faragta bábukat – van köztük parodisztikus ügyvédfigura (Tony Shalhoub), Lolita-hasonmás (Scarlett Johansson), elborult elméjű özvegy (Katherine Borowitz) – a mesterien kidolgozott díszletek között, s érezhetően örömük telik az elfoglaltságban. S minden technikai virtuozitás és képi lelemény mellett ez a fajta, hol rácsodálkozó, hol távolságtartó, de sosem szenvtelen alkotói hozzáállás az, ami végül a legfontosabb alkotórészét teszi ki a filmnek. Mint ahogy a homokvárépítés véresen komoly szórakozás egy óvodáskorúnak, ugyanolyan komoly játék a noir-puzzle darabkáinak képpé formálása a filmrendező számára. Az ember, aki ott se volt legkarakteresebb szereplőjét, nem Crane-nek vagy Dorisnak, Riedenscheídernek vagy Nirdlingernek, hanem Ethan és Joel Coennek hívják.
