Mark Wahlberg egy plüssmackóval beszélget. Ez Seth MacFarlane első egészestés, (majdnem) élőszereplős nagyjátékfilmje.

Amikor Seth MacFarlane-t a Family Guy és az American Dad-szériák után amolyan „televíziós mogullá” léptették elő, százmillió dolláros szerződéseket tolva az orra elé, a filmművészet (?) mögött ólálkodó, filmipart mozgató producerek indítékait kicsit is ismerő filmbarátok már sejtették, hogy nincs messze a nap, amikor őt is beszippantja a széles vászon. Arra azonban már csak az örök pesszimisták gondoltak, hogy mozifilmes debütálása nem lesz feltétlenül siker. A CGI-szereplők élőkkel való keverése, úgy vélem, már önmagában kihívás, mindezt pedig egy komikus történetre felhúzni egyenesen öngyilkosságnak tűnt. És bizonyos értelemben az is.

Nem tudom, hogy a direktor urat mennyire motiválta a forgatókönyv megírásában Jodie Foster A hódkóros (The Beaver) című dramedy-je, bár kétségtelen, hogy a két főszereplő magatartásában felfedezni némi hasonlóságot. Persze Foster precíz kompozíciójú, bizsergetően depressziós hangulatú filmje és főszereplői (Mel Gibson és kommunikátor hódja) nagyságrendekkel Seth MacFarlane Ted című mozija fölött vannak. És nemcsak azért, mert komolyabb a mondanivalója, hanem mert van valami a film premisszája mögött, ami valósággal magába szippantja a nézőt, függetlenül attól, hogy a vígjátékok vagy pedig a komolyabb hangvételű mozik szerelmese. Jómagam a Ted című filmet már az első percekben ugyanolyan furcsa szemmel néztem, mint ahogy a főszereplő John barátnője a káromkodó, füvező plüssmacit. És ennek semmi köze nincs ahhoz, hogy munka utáni lazításként ültem be a mozisötétbe. (Ellenkezőleg, ilyenkor azt tapasztalom, hogy a fáradtság miatt sokkal jobban „emészt” a szemem.) A film cselekményének középpontjában ugyanis egy John (Wahlberg) nevű fickó és életre kelt, mocskos szájú és fantáziájú plüssmacija, Ted áll, ül, piál, cigizik, káromkodik stb. A csávó az élet rendje szerint belehabarodik egy csajba (Mila Kunis), aki szívesen összekötné vele az életét, de a gyertyatartó Tedimaciból már nem kér. Ugyanúgy, ahogy egyetlen magát normálisnak valló néző sem kér a „Mint férfi a férfinak, azt kívánom neked, hogy essen beléd a Lou Gehrig-kór” típusú poénokból.

Nem azt akarom mondani, hogy egy minden értelemben véve rossz filmmel van dolgunk, bár az is igaz, hogy az elviselhetetlenül klisészerű történet, a tucatszor elpuffogtatott poénok és a közhelyes befejezés egyáltalán nem tekinthetők pozitívumnak. És ezen az sem változtat, hogy a Másnaposok 1–2 mögött és a Beverly Hills-i zsaru minden idők legtöbb bevételt hozó R-korhatáros komédiája lehet Amerikában. A tény, hogy a rendező egy füvező, piáló, káromkodó stb. plüssbocsra építi a filmet, enyhén szólva is azt sugallja, hogy a címszereplő mackó szavaival élve, f*szr* veszi a nézőt. Persze jól tudjuk, hogy Seth MacFarlane senkit és semmit nem tisztel, neki soha semmi nem volt szent, a Ted című mozival azonban úgy érzem, átesett a plüssmaci másik oldalára, ahonnan csak a The Heavy nevű zenekar How You Like Me Now? című száma emeli fel pár röpke pillanatra.

Persze azok, akik plüssmacikkal halmozzák el barátnőjüket, mert meggyőződésük, hogy a gyengébbik nem szereti az édi kis szőrcsomókat, mindenképp váltsanak jegyet a Tedre. A többiek pedig töltsék le A hódkórost és azon elmélkedjenek, ha már mindenképp olyan filmet akarnak nézni, amiben plüssállat „szerepel”. De talán az a legegészségesebb a léleknek, ha a Denevérember legújabb „kalandozásain” tátják a szemüket.