A Dreamworks stúdió csapatának ötlete nem árul zsákbamacskát. A Cowboyok és űrlények már a címében is az amerikai film két kultzsánerének elengedhetetlen tartozékát szabadítja egymásra, így a moziba jegyet váltó néző tudhatja: egyedülálló házasításnak lehet tanúja. A két műfaj összeboronálásának kísérlete nem kis veszélyeket rejt magában, ám a humoráról és könnyedségéről nevezetes Jon Favreau dirigálása (Vasember 1–2.) részben biztos cégérnek tűnt.
Rendezőnknek jó szeme van: észrevette, hogy míg a kortárs mozi néző jól el van látva a sallangokat unalomig variáló inváziós filmekkel, addig viszonylag híján van a szórakoztató westernnek. Ezért – helyesen – vadnyugati műfaji éllel spékelte meg a Platinum Stúdió kiadásában megjelent, Scott Michel Rosenberg által jegyzett azonos című képregény adaptációját. Kezdve mindjárt a nyitóképpel, amelyben a jól ismert, sivatagi tájat svenkkel pásztázó vadnyugati felütést láthatjuk, miközben a ziláltan álmából ébredő Jake (Daniel Craig) figurája szinte berobban a képkivágat közepébe.
A sebesült cowboy, akinek kezén furcsa kütyü látható (a néző persze rögtön tudja, hogy földönkívüli eredet), alig néhány perc alatt hidegre tesz három, skalpokat gyűjtő fejvadászt, majd lóra ülve – ahogy nagy western(forgató)könyvben meg van írva –, belovagol a városba (stílusos bendzsó-szólamokkal aláfestve), ahonnét ugyanilyen vehemenciával távozik a záróképben. Craig figurája egyszerre hozza a klasszikus western magányos igazságosztó-alakját és a koszos és néma kuroszavás-leonés Senkit. S mint ilyen, utána is jár, hogy vajon miért szenved átmeneti amnéziában és miért merültek ki olyan hirtelen a kisváros, Absolution aranybányái. Ha a cím és a propagandakampány már jó előre nem árulta volna el a rejtély kulcsát, akkor a műfajok találkozását megjelenítő akció-csúcspont talán olyan erővel vágódna a néző szemébe, mint jó másfél évtizede az Alkonyattól pirkadatig (1996) című krimi-vámpírfilm vérszívós tetőpontja. De itt szinte természetesnek vesszük, amikor a sivatagi város közepét lézernyalábból származó robbanások és a civil lakosságot elhurcoló űrhajók tizedelik. Persze a kisváros lakói nem hagyhatják, hogy mindenféle démonok csak elrabolják embereiket, ezért csapatba verődve, élükön Jake-kel és a környék urával, a kemény katonából lett marhakereskedővel, Dolarhyde ezredessel (Harrison Ford) elindulnak kiszabadítani társaikat. A hét mesterlövészre hajazó csapatot az igéző tekintetű Ella (Olivia Wilde) és a kisebbségi komplexusait leküzdő Doc (Sam Rockwell), a szalontulajdonos is erősíti.
A műfaji keveredés ellenére a Cowboyok és űrlények dramaturgiája meglehetősen egyszerű: olybá tűnik, mintha az alkotók csak azért fűzték volna ide a sci-fi szálat, mert nem bíztak a vadnyugati elemek szórakoztató jellegében. Miközben a rendező megidézi a MacKenna aranyát (1969) és a Délidőt (1952) is, közben szinte sebészi pontossággal, félóránként belecsempész egy-egy űrhajós csatát az izgalom fokozása kedvéért. Így aztán ez a film inkább lapos és bátortalan popcorn-mozi, amelynek fináléjában természetesen mindenki rájön, hogy csak akkor lehet legyőzni a túlerőt, ha észrevesszük és tiszteljük a másikat. Ezért az apacsok és a gonosz banditák is össze tudnak fogni a kisvárosiakkal, hogy legyőzzék egy idegen civilizáció betolakodását. Mert ne legyenek kétségeink, ez a mozi semmilyen komor hangulatú önreflexiót nem enged meg magának. Humorával és frissességével korrekt westernt, de gyatra inváziós filmet kínál, amely ezzel a lenyűgöző szenny kategóriába soroltatja magát.
A film egyik rejtett gyöngyszeme viszont Harrison Ford Dolarhyde ezredese. A háborút utáló, de mindig bátran harcoló veterán katona ügyes kereskedő és kemény vezető figurája a régi Ford-alakításokat juttatja eszünkbe. Már csak miatta is érdemes megvenni a mozijegyet: a hetvenhez közelítő színész remek formában üli meg a lovat és sokkal érdekesebb és színesebb alakítást is nyújt, mint a meghasonlott, megkínzott, néma Jake-et játszó Daniel Craig. Ő inkább a James Bond-szerepeinél megszokott érzelgős, de kemény arcélű hős figuráját hozza, amivel igazából nincs is baj azon kívül, hogy megszokott. Nem úgy, mint Sam Rockwell, aki egyforma hitelességgel tudja eljátszani a hasadt szexőrültet (Fulladás, 2008), a magányos űrhajóst (Hold, 2009) és most a kisebbségi komplexusokkal küzdő westernhőst is. A földöntúli tekintetű, női szálat erősítő Olivia Wilde (Dr. House, Tron: Örökség) inkább vakolatsmink mögé bújtatott dekoratív kellék, mint érdekes figura.
Favreau filmje minden jó szándéka és szórakoztatása ellenére is felejthető, amelynek emlékét a vélhetően nála sokkal rosszabb inváziós- és képregény filmek fogják kioltani. De a dicséret – azért, hogy egy nívós és egy trashműfajt képes volt szórakoztatóan adaptálni – kétségtelenül jár neki. Kár, hogy már nem volt elég bátorsága ahhoz, hogy olyan elemeket is belecsempésszen forgatókönyvébe, ami évek múlva is újranézhetővé tenné moziját.