A szakmai zsűri díja a Velencei Filmfesztiválon, a legjobb rendező és legjobb színész díja az Európai Filmakadémiától, a legjobb idegen nyelvű film az idei Golden Globe-on és az Oscaron, továbbá tizenhárom a spanyol Goya-díjak közül. De miért?

Amenábar a Más világ című thrillerjével tett szert világhírre, sokak szerint az 1997-es Nyisd ki a szemed!-je is klasszisokkal jobb, mint a Cruise-Cruz remake (Vanilla Sky). Ezúttal azt láthattuk, hogyan készítsünk a hollywoodi vidámparkban is készen fogyasztható, egzotikus habos műanyagot, melyben névleg és képileg sokat emlegetünk mély dolgokat, úgymint halál, méltóság vagy tenger.

A történet Ramón Sampedro valós esetét dolgozza fel, aki fiatalon bénult meg, és az ágyhoz kötve évtizedeken keresztül harcolt a halálhoz való jogáért. A megcélzott eszmei mondanivaló ennek kapcsán az eutanázia, a méltóságos halálhoz való jog, a szabadság, a halállal való szembenézés körül forogna. A filmben Ramón szerepét a jelenkori legjobb spanyol színészként elkönyvelt Javier Bardem játssza, valóban elismerésre méltó titokzatos mosolya a film szinte egyetlen, viszont rengeteget ismételt vonzó pontja. Ezzel a titokzatos mosollyal varázsolja el Rosát, a gyári munkásnőt és Júliát, az ügyvédnőt, aki eredetileg azért jön hozzá, hogy segítsen az eutanáziakérelem ügyében. Ramónt szeretettel és kimerítő gondoskodással veszi körül a családja, sógornője, Manuela látja el az ápolónő szerepét, unokaöccse és apja barkácsolnak neki saját tervei alapján „személyi számítógépet", a bátyja pedig minden erejével dolgozik a család fenntartásán és szigorúan, nagy hangon tiltja, hogy bárki is a családban részt vegyen az eutanázia ügyének előremozdításában.

Ramón egy sekély vízbe tett fejes eredményeképpen bénult meg, azelőtt matrózként járta a világot, most azonban kérésére a család elköltözött a tenger mellől, csak képzeletben látogatja, mint mondja, a belső tengert. A konstelláció, amire a film feszültséget próbál építeni, valóban izgalmas, rengeteg kultúrtörténeti csomópontnak integet, bár körülbelül úgy viszonyul hozzájuk, mint a vidámparki kísértetkastély gipsz-stukkója a gótikához. Adott egy férfi, hangsúlyozottan ilyen minőségében, aki viszont béna, ugye, tehát az átvitt-elvont férfiasság tiszta példája lesz. Milyen is ez: az evilági mozgás lestoppolásával az lép előtérbe, ami elvont, mindaz, ami belső, lélek és akarat kérdése, s ami annyira izgatja a nyugati kultúrát. Ismerős perdülettel a konkrét korlátozottság a vágy végtelenítésébe csap át: mozgás helyett „belső tengere" van. És itt jön még a legérdekesebb csavar: ez a belső végtelen ugyanaz, mint a halállal való szembenézés. A tenger Ramón korábbi világjáró matrózélete kapcsán az élet „teljes" megélésének a szimbóluma, ugyanakkor a tengerhez fűződik a baleset is, a félholt lebegés a sekély vízben, a halál megszakított tapasztalata, aminek a képe a film végén is beúszik a ciánkális pohár után.

Végül, de nem utolsósorban Ramón verseiben a vágyott halál úgy szerepel, mint végtelen behatolás a tengerbe, mint vágyott nőbe. Ezek után adott két nő, a naiv és a kifinomult: mindketten rabul esnek annak, hogy egy férfi nem tud mozogni, így tökéletesen rájuk lenne utalva, de ő nem kapaszkodik, hanem nyílt tekintettel a halált választja. Ramón azzal vizsgáztatja őket, hogy ki hajlandó segédkezni a halálában. A nők pedig újra értelmet találnak az életükben Ramón gondozásában, épp abban, amire neki nincs szüksége, és próbálnak újra életet önteni belé. Egyszerre komplex és éles villanásai a szerelem, a halál, a férfi-nő, a tartalom-semmi stb. örök problémáinak. Kezd ezzel valamit a film? Végképp semmit. Az utolsó percig nem bírja rendesen eldönteni, mi legyen inkább, élvezhető hollywoodi „dráma", könnyeden mély spanyol film az életről, sok tájjal és hulló vakolattal, az évezred filmje a halálról, ami egyszerre oldja meg a jelenkori politikai, művészeti és filozófiai problémákat, vagy esetleg egy sok naplementés szappanopera első, felütő része? Minek legyen a jelölője a nagy erudícióval megcsinált képi szépség, legyen ő maga is szereplő, amihez nincs elég tere, legyen atmoszférateremtő háttér, aminek túl erőszakos, vagy legyen az extrákkal felszerelt, effektekkel túlnyomott szolgáltatás része?

Hadd sorolok pár konkrét vádpontot. Hogyan bírja ki az ember azt például, mikor Julia, akinek hervadó érzékenységét amúgy is végtelennek tűnő perceken kell nézni premier plánban, megkapja Manuelától Ramón verseit, és olvasni kezdi a padlásszobában. Remegő szájsarok, értő szempillarebbenés, közben pedig Ramón, aki úgy tudja, Julia sétálni ment a partra, képzeletben feláll, arrébb tolja az ágyat, kiugrik az ablakon, és egy tagadhatatlanul élvezetes jelenetben (Galícia tényleg szép), lendületes zenei aláfestéssel elrepül a tengerig, ahol megtalálja Juliát, és csókolóznak. Közben Julia befejezi az olvasást, megjelenik Ramónnál, és mondja: Nem sétáltam, olvastam. Ramón... a verseid... csodálatosak.

Az ellenkező végleten a film a gegeket is hátborzongatóan túlbeszéli. Egyik ötlet például az lenne, mikor egy Ramónhoz hasonló sorsú jezsuita atya megjelenik a házban azzal a céllal, hogy eltérítse őt szándékától. Nem bírják felvinni a lépcsőn, nem fér el a tolószék a kanyarban, ezért a lépcső alján elmondja első érvét a segédpapnak, aki rohan Ramónhoz, az atya mondatait ismételve közben. Ramón válaszol, nyilván igen elmésnek érzékelendő fordulatokkal, a kispap meg már szalad is, maga elé suttogva a szavakat. Ez zajlik egy ideig, aztán egy indulatosabb percben Ramón lekiabál: Na de atya, hall engem? Hallja. így folytatják. Oké, vicces. Ezután elég hosszú ideig követjük még a vitát, közben meg többször, kitartva bevágják a segédpapot a lépcsőfordulóban, aki bizonyára, hogy a poénra emlékeztesse a feledékeny nézőt, még mindig izzad, és szavakat sugdos maga elé. Ramón egyébként sokat viccel – az erős, titokzatos, megnyomorított férfi ikonjához hozzá is tartozik az irónia, de hát ebből is annyi marad, hogy hárompercenként utalást tesz arra, hogy béna, nagyobbrészt hasonló fordulatokkal. Bejön hozzá Rosa első ízben, zavarban van, menne, maradna, Ramón pedig megszólal, hogy üljön le nyugodtan, ő nem szalad el. Vagy tolószéket tervez, hogy részt vehessen a tárgyaláson, és figyelmezteti az unokaöccsét, Javiert, hogy pontosan kövessék az utasításokat, különben még elcsúszik a szék, és ő nyakát szegi (ettől bénult le). Érted, Javier, nyakamat szegem! – teszi még hozzá.

Lehet, hogy véletlen, de Javierhoz fűződik a film egy ritka friss pillanata is. Ő igen egyszerű, normális galíciai kamasz, igazi pattanásokkal, ami külön plusz két pont. Mint ilyen, kap Ramóntól, mielőtt az meghalni távozik, egy könyvet, azt a könyvet, amit az eutanáziához való jogról írt. Ramón arra kéri, nyissa ki egy adott oldalon, és olvassa fel, amit ott talál. Egy levél áll ott a fiához, aki nem született meg. Javiert láthatólag nem üti meg a gesztus, becsületesen skandálva végigolvassa, aztán Ramónra néz, hogy kíván-e egyebet. Nem érted? – kérdi Ramón. De igen. Akkor mondd el, miről szólt. Javier egy másodikos gimnazista jóindulatba forduló érdektelenségével (hogy mi mindent végre kell hajtani) elmondja, hogy itt úgy csinálsz, mintha lenne egy fiad, de hát nincs, és neki elmondod, hogy miért nincs. De ez neked van dedikálva, nem érted? – így Ramón. Értem, értem. De én nem vagyok a fiad. Ramón elégedetlen, Javier távozik, maga elé mormogva, hogy „milyen idegesek vagytok ma". Aztán másnap persze azzal búcsúzik, hogy „értem már a verset", s hogy végleg porig legyen alázva, a gyorsuló autó után sprintel sírva, mint régi filmeken a nyolcéves kissrácok.

Utolsóként szólni kell még a zenéről. Van itt Beethoven, Mozart, Wagner, Puccini, illetve a maga Amenábar által szerzett filmzene. Az a típusú alájátszás, mikor előre tudjuk a zenéből, ezúttal: tulajdonképp szinte csak a zenéből tudjuk, hogy valami jelentőségteljes történik. A film ennek alapján végig lüktet a jelentőségteljességtől, mint ahogy egy pornófilmben már az első percben lihegnek a szereplők, és a következő kilencvenben már nem is hagyják abba. De hogy honnan vegye a néző azt a felfokozottságot, amire a zene utal, kérdés marad. Arról persze értesülve vagyok, hogy tényleg volt egy ilyen ember, aki a halált választotta, és sokáig küzdött ezért a jogáért. Ezt tisztelem, és a halál is kétségkívül igen komoly, mindnyájunkat érintő dolog. Ennek kapcsán annyi jut eszembe a filmről, hogy nem szép dolog más szenvedésének valódiságával legitimálni egy rakás esztétikai balesetet. Sikere viszont van, s akkor még nem beszéltünk például a holokauszttal foglalkozó alkotásokról.