David O. Russell rendező 1999-ben a Sivatagi cápákkal (Three Kings) gurított nagyot, azóta nem sok említésre méltó munkát tett le az asztalra. A harcos lett a második győzelemmel végződő meccse, és még ha nem is kiütéssel viszi földre a nézőt, a pontozásnál egyértelműen az ő javára billen a mérleg.
A The Fighter – A harcos tipikusan olyan mozi, amely esetében nem is magát a filmet kéne dicsérni, hanem a színészi alakításokat, melyek egytől egyig kiválóak és a hátukon viszik a mozgóképet. Persze nincs az égadta világon semmi gond a rendezéssel, Russell jól végezte a dolgát, ráadásul a főhősével szinkronban neki is meg kellett vívnia a maga csatáját, hiszen az utóbbi több mint tíz évben nem tündökölt valami fényesen a csillaga, s most végre visszapofozta magának a filmszakmai hitelét. Ahogy már említettem, a meccset megnyerte, gratulálunk neki; de sem a cselekményben, sem a vizuális megjelenítésben nincs semmi rendhagyó, előremutató, ezért leginkább az érzékeny színészvezetésért jár a plecsni emberünknek.
A forgatást hosszas előkészület előzte meg, több rendező kezében is megfordult a forgatókönyv, de csak nem akart elindulni a munka. Mark Wahlberg azonban kitartóan próbálkozott személyes kötődése miatt, többek között Martin Scorsese-nek is a kezébe nyomta a szkriptet, hátha megcsapja a mestert a vér szaga, és ismét belevág egy boxfilm rendezésébe (nem járt sikerrel). Aztán jó darabig úgy volt, hogy Darren Aronofsky ülhet a rendezői székbe, ő viszont inkább a balett világa felé fordult és saját ötletét vitte vászonra, így került végül David O. Russell kezébe a karmesteri pálca, a meló pedig 2009 nyarán indult meg.
Az igaz történetet feldolgozó darab a kilencvenes években játszódik Massachusetts-ben, ahol egy boxoló-testvérpár életébe nyerhetünk bepillantást. Micky, a feltörekvő bunyós komoly jövő előtt áll, testvére, Dicky (aki egyben edzője is) viszont megindult lefelé a lejtőn: sikeres sportolóból lecsúszott drogfüggővé avanzsált. Mindennek tetejébe ott van a fiúk népes családja is, az elnyomott, szánalmas apafigura, az erőszakos menedzser anya (Melissa Leo kiváló alakítása) és további hét darab lánytestvér, akik egyrészt annyian vannak, mint a gonoszok, másrészt úgy is viselkednek: ha összeülnek, félelmetesebbek a Manson családnál.
Az erős családi kötelékek nem hagynak mozgásteret Micky-nek, aki megbízható edző híján elveszti a meccseit, a dolog azonban megváltozik, amikor megismerkedik a csinos pincérnővel (Amy Adams), akibe beleszeret annak rendje-módja szerint és egy másik perspektíva is megnyílik előtte. Emberünk a családja és a karrierje között egyensúlyozva próbálja megtalálni a helyes utat és egyben saját magát, amikor pedig a tétmeccsre kerül sor – ahogy az a boxfilmekben szokás –, mindenkinek bizonyítania kell.
Wahlberg sokat edzett a szerep kedvéért, játéka hiteles, nem lehet rá panasz, pedig igazából olyan a feje, mint egy nagyranőtt napközisé. Viszont főszereplő ide vagy oda, a show-t Christian Bale lopja el, aki a csontsoványra lefogyott (nem először koplalt egy szerep kedvéért), narkós testvér-idol szerepében domborít emlékezeteset. Igaz, hogy az ő karaktere nagyobb teret enged látványos színészi játéknak, mégis nehéz nem róla beszélni, ha erről a filmről esik szó – Wahlberggel ellentétben, akinek a visszafogottság az erénye, a belső tépelődést finom gesztusokkal juttatja kifejezésre, de a direktor talán picivel több tüzet is csempészhetett volna a karakterébe.
A harcos két főszereplős felállása láttán picit olyan érzésünk van, mintha a Dühöngő bika Jake LaMotta-ját látnánk két testben: az egyik a csúcs felé tartó fiatal tehetség, a másik pedig az elbukott vesztes. Ennek köszönhetően két csatát kell megvívni: az egyiket Micky játssza le a ringen belül, míg Dickynek a szorítón kívül kell bizonyítani és talpra állni, s bár igaz történetről van szó, azért nem áruljuk el, melyik harc hogy végződik. Ezen kívül láthatunk jól fényképezett meccsjeleneteket, egy felkavaró a rendőrös utcai tömegjelenetet, és egy filmet a filmben, amit az HBO stábja forgat.
Russell moziját hét Oscarra jelölték és noha a Rocky vagy a Millió dolláros bébi sikere jó előjel lehet, mindezek ellenére a film hosszas számolgatás után is csak 8 pontot érhet el a Dühöngő bika-skálán – és azért idén meglehetősen erős mezőny gyűlt össze.
