A Moszkva tér osztatlan sikere és a Jött egy busz cipős epizódjának kedvezőtlen fogadtatása után Török Ferenc újabb, második nagyjátékfilmjével jelentkezett az idei szemlén.
Szomorú-vidám western
Szezon – Török Ferenc
A Szezonról már a bemutató előtt szokatlanul sok információ állt a közönség és a szakma rendelkezésére: a történetet a rendező két évvel ezelőtt bemutatott, Alig című balatoni vendéglátós dokumentumfilmje ihlette, a főbb szerepeket a cseperedő magyar közönségfilm legnagyobb reménységei (Nagy Zsolt – Kontroll, Hámori Gabriella – Állítsátok meg Terézanyut!, Nagy Ervin – Nincsen nekem vágyam semmi, A hídember) játsszák, a kamera mögött pedig ismét Török állandó alkotótársa, Garas Dániel áll. Már csak az volt tehát a kérdés, hogy az író-rendező milyen megközelítésben és milyen mélységben mutatja be a Balatonon nyári munkát vállaló karcagi fiatalok kalandját, már ha egyáltalán beszélhetünk kalandról. A ’89-es korhangulatot hibátlanul visszaadó Moszkva tér óta ugyanis Törököt a közönség legszívesebben a fiatalos-bulizós történetek felelősének tartja, aki bármilyen egyszerű sztorit feldob pár jó dumával és figurával – máris örül a nép. Karcag népe azonban nem örül, hiszen a Szezon hősei – meglepő módon – nem a gondtalan nagyvárosi fiatalok életét élik, hanem a vendéglátóipari szakközépet végzett alföldi gyerekek kilátástalan, diszkóban és szoláriumban gürcölős mindennapjait. A cukorgyár tövében töltött keserű napokat egy-kettőre meg is elégelik, és tigrismintás üléshuzatos BMW-jükkel elhúznak a Balatonra, ahol minimálbérért dolgoznak ugyan az egykori pártüdülőben, de az alföldi pusztakapitalizmushoz képest emberi bánásmódban részesülnek.
A Szezon alkotói nem a nyári munka derűs oldalát elemző, Főnököm beájulna típusú ifjúsági kalandfilmet készítettek, hanem egy lassú tempójú, szépen komponált képekkel előadott történetet, amely a társ-forgatókönyvíró Podmaniczky Szilárd munkájának köszönhetően minden mondatában nyelvi izgalmat rejt, és a kiváló színészi játék és hiteles élethelyzetek segítségével apró borzongásokat idéz elő a nézőben. Török Ferenc „szomorú filmként” bélyegezte meg munkáját, holott a film legnagyobb erénye, hogy a valós konfliktusok felvázolása után játékosságával és humorával állandóan feloldja a feszültséget. A Szezon túlélőkönyv a rendszerváltás utáni társadalom vesztesei számára, a kelet-magyarországi fiatalok Moszkva tere, szomorú-vidám western, szigorú formába szedett népgyűjtés, netán keserű helyzetjelentés a kereskedelmi tévéken és tablettás boron nevelkedő magyar fiatalságról – egy azonban biztos: Török Ferenc második jól sikerült munkája.
CsM
Alacsony merítés
Getno – Salamon András
Salamon András író-rendező öt évvel ezelőtt a legjobb eredeti forgatókönyvért járó díjat vehette át a filmszemlén Közel a szerelemhez című filmjéért, idén azonban erre sajnos esélye sem volt. Pontosabban lett volna rá esélye, ha más munkával nevez a szemlére, a Getno forgatókönyve ugyanis a film erejét adó erős párbeszédeket és a jól kidolgozott jellemeket átgondolatlan, brutális fordulatokkal és egy banális zárlattal egészíti ki. Major Jancsi és családja piszkos kis budapesti albérletéből Amerikába indul szerencsét próbálni, de a Nagy Álom megvalósulása helyett csupán Las Vegas külvárosának szomorú valóságára találnak rá. Az apa, az anya és a lányuk alkalmi munkákat vállalnak a helyi magyar kolónia szerencsésebb tagjainál, a városi gyorséttermekben és a latin-amerikai alvállalkozók uralta munkaerőpiacon. Az újrakezdés és a beilleszkedés nehézségeinél csupán egy dolog okoz nagyobb megpróbáltatást: Jancsi apja, a túlsúlyos Jenő nagypapa élet- és Amerika-igenlő szónoklatainak végighallgatása. A központi problémát adó apa-fiú konfliktus a cselekmény folyamán olyan erősnek bizonyul, hogy a film kemény Amerika-kritikája a történet végére háttérbe szorul, és hiába ragad a család női része az Újvilágban, hiába ér szinte minden szereplőt majdnem halálos kimenetelű baleset, hiába hullik darabjaira a szűk család, a vége főcím előtt apa és fia boldogan autóznak a budai rakparton.
A meglepően emberközelire hangszerelt, a színészi játékot előtérbe helyező elbeszélésmód a család megpróbáltatásinak minden lépcsőjét közel hozza a nézőhöz, a film világában korábban ismeretlennek számító szereplők kivétel nélkül meggyőzőek, a drámainak szánt, már-már komikusra sikeredett fordulatok azonban akaratlanul is egy Amerika-kritika paródiájává teszik a Getnot. A biztosítótársasággal gigászi harcot vívó apa, a csendes indián munkatársba beleszerető zenetanár anya, a belevaló félvér csávóval flörtölő lány, a pinkre festett lakókocsiban élő nagyapa és vak felesége jól példázzák a világ és a család intézményének abszurditását – melyet ráadásul a szabadszellemű vágás is kihangsúlyoz –, a film utolsó harmadában sűrűsödő balesetek azonban könnyedén döntik le az óvatosan és okosan felhúzott épületet. A cselekmény egésze és a végkicsengés ismeretében egyetlen maradandóan erős pillanat éli túl a film halálát: a jól menő amerikás magyar, Takács doki túlsúlyos fia házuk medencéjében Marlon Brando Don Corleonéjét utánozva fenyegeti a vízben turbékoló szerelmespárt, majd baseball-ütőjét elhajítva ő is megmerítkezik. A Takács-gyerekkel ellentétben Salamon Andrásnak sajnos nem volt sem elég humora, sem elég mersze ahhoz, hogy megmerítkezzen az amerikai életforma kínálta ellentmondásokban, inkább akkora tűzoltóvalagast ugrott filmje képzeletbeli medencéjébe, hogy végül minden vizet kiszorított belőle.
CsM
Egy kis mese
Nincs mese – Lóth Balázs
Lóth Balázsról azt gondolom, hogy az az ember, aki ha kell, ajtóstól tör be a filmtörténetbe. 26 évesen több tucat videoklippel, kisjáték- és reklámfilmmel a háta mögött belefogott élete legnagyobb munkájába. Első nagyjátékfilmjének társ-forgatókönyvírója, rendezője, operatőre, vágója, de még egyik producere is volt. Tanúja voltam egy beszélgetésnek, amit producertársával, Durst Györggyel folytatott a forgatások elkezdésekor. Már akkor nagyon kíváncsi lettem a filmjére. A Nincs mese alapötlete egyszerű és nagyszerű. Helyezzük át egy (vagy több) klasszikus, illetve magyar népmese történetét napjainkba. Egyes elemeket hagyjunk meg változatlanul, másokat cseréljünk ki maiakra. A mesefonal majd hozza a sztorit, az egymásnak idegen elemek pedig a poénokat. Ez nagyjából be is jött Lóth Balázsnak: Tóbiás, a legkisebb fiú elindul szerencsét próbálni. A városba érve megtudja, hogy a Király (Király Holding) annak akarja adni a lányát és fele birodalmát, aki kiállja a három próbát (értsd: Három Próba televíziós showműsor). Tóbiásnak el is kell szegődnie különböző gonosz törpékhez (értsd: kisvállalkozók), hogy közelebb kerüljön az áhított jutalomhoz. (Itt aztán megtudhatjuk a mindig üres panaszkönyvek és a saját örömükre kirabolt hot-dog árusok titkát is.) És így tovább...
A film férfi főszerepében Bánffy Györgyöt, a nőiben pedig már a Tesóból ismert Bognár Annát láthatjuk. A kisebb szerepekben olyan neves színészeket, mint Gesztesi Károly, Rajkai Zoltán, Pikali Gerda, Novák Péter vagy Gyuriska János. A filmben számos remek ötlet indul el (lásd: Aranyhal vagy Messzelátó, Nagyotlépő és Gyorsankúró triója), de ezek sok esetben nincsenek eléggé kiaknázva. A film nagy részét kitevő Király Holding és Császár Holding közötti viszály is néha leülteti a filmet ahelyett, hogy fokozná a feszültséget. Szerencsére legtöbb esetben jön egy jó poén, és a közönség hálásan felejti el az előbbi sutaságot. A film másik fő játéktere a narrátor mozgatása, aki hol elébe megy, hol ellene megy a film történetének, a film végén pedig személyesen is megjelenik, de ne lőjük le (legalább ezt) a poént. Mindenesetre Lóth Balázs kiállta az első (játékfilm) próbát. Jöhet a következő!
ZB
Korrektség és tehetség
Mélyen őrzött titkok – Böszörményi Zsuzsa
Böszörményi Zsuzsa legutóbbi filmje óta csaknem egy évtized telt el. Ilyenkor szoktak a rendezők görcsökkel tele mindenáron bizonyítani akarni, és végül általában gyengét produkálni. Nos, ez nem a Böszörményi esete. A Mélyen őrzött titkok egy intézetből frissen kikerült lány története, aki elindul soha nem látott édesanyja felkutatására. Az intézetből kijövő lányokat a stricik a szó szoros értelmében szétkapkodják, a mi hősünk is csak alig ússza meg. (A stricis vonalról Csillag Ádám Nincs kegyelem a földi pokolban című dokumentumfilmjéből tudhatunk meg többet, a filmben ez csak egy rövid, de nehezen felejthető momentum.) Hamarosan egy rózsadombi villánál köt ki, de akit anyjának gondol, arról hamar kiderül, hogy csak nevét adta a lánynak, életet nem. Irma életében egy dolog biztos: terhes, és várhatóan béranya lesz, Kanadában fog szülni jó pénzért. Ám közben felbukkan egy szimpatikus sánta hangmérnök srác is, és megkapja élete első munkahelyét. Amikor Irma felül a torontói gépre, még nem tudjuk, hogy a „gyerekdealer” utasításainak engedelmeskedik, vagy az anyja után nyomoz tovább kitartóan.
A film egyik erőssége a mértéktartás, eszközökben és a történetvezetésben egyaránt. Ez utóbbi a rendezőnő mellett Böszörményi Gézát is „terheli”. A másik pedig a nagyon ihletett-szerencsés szereplőválasztás: Bagaméri Eszter valószínűleg ugyanannyit köszönhet majd ennek a filmnek, amelytől egy csapásra híres lett – még érettségi előtt –, mint amennyit a film őneki. A szemei sokszor többet mondanak, mint a leggazdagabb és legstilizáltabb színészi játék. Nem is tudom, hogy volt-e példa arra, hogy egy gimnazista lány első filmszerepéért átvehesse a szemlén a legjobb női főszerepért járó díjat. Ráadásul teljesen jogosan. De ugyanilyen élvezetes Györgyi Anna játéka a névanya, Garas Dezsőé a nagyapa vagy Fullajtár Andreáé az igazi anya szerepében. Böszörményi Zsuzsa valahogy most belenyúlt a mélyen őrzött tutiba.
ZB
Lányok úton
Apám beájulna – Sas Tamás
Hála a precízen megkomponált, a szemlét és az első vetítést is megelőző marketing-kampánynak, az ellentétes karakterű kamaszlányok nyári kalandjai jó ideje a levegőben lógtak. Míg a filmes lapok kénytelen-kelletlen szántak egy-egy hírt a készülő filmre, a különböző életmód- és női magazinok hetente előrukkoltak egy forgatási beszámolóval, interjúval (bár a Kontroll rendezőjével készített villáminterjút is fő helyen közölte a Nők Lapja…). Így nem sok újdonságot feltételeztem magáról a filmről, tudni véltem a jelenetek sorrendjét, és ismertem a lányok ruhatárát, még mielőtt egy kockát is láttam volna a Sálinger Richard bestselleréből adaptált műből. (Zárójelben jegyzem meg: elég komoly kételyeim vannak arra nézvést, hogy egy harminchoz közeledő férfi hiteles portrét rajzolhat két, tizenhét éves kamaszlány „felnőtté éréséről”. Talán erre a diszkrepanciára utalhat a nézők azon benyomása, hogy a két lány – és különösen a talpraesett, ám kevésbé „jó nőként szituált” Szarka (Gáspár Kata) – hihetlenül művi szlenget beszél, annyira laza, hogy már-már szétesik. De persze mindennek nem – csak – a filmhez van köze.) Nos, a fentiekhez képest kellemes meglepetés ért: a film sok friss, sajátos benyomással szolgál, leszámítva az olyan bejáratott kliséket, mint a munkának élő vagy a gazdag, de kultúrmentes szülők, a balatoni munka vagy a végső, mindent megoldó séta a naplementében fürdő tóparton.
A Szarka által mesélt történet esetlességein is túl lehet lépni – mert hát mennyi esélye van annak, hogy egy neo-hippi és grunge keverékben pompázó lány és egy testre feszülő teniszruhában sertepertélő szőke bombázó beszédbe elegyedjenek a balatoni lokálban –, és inkább arra figyelni, hogy a kettejük közös dél-európai, pasi- és pénzkereső körútja milyen meglepetésekkel szolgál. Az operatőr (Ragályi Elemér) és a rendező újabb közös együttműködése (hisz a tavalyi szemlén méltatlanul mellőzött Szerelemtől sújtva című filmen is együtt dolgoztak) eléri azt a különös, ám jóleső hatást, hogy mindaz, ami a két lány szemének, személyiségének újdonság, az a néző számára is azzá válik. Üde kapcsolatok, színes, átható tájak, idegen nyelvű foszlányok: mintha egy olyan útifilmet néznénk Krétáról vagy Gaudi barcelonai katedrálisáról, amely felidéz valamit az első találkozás, az első szerelem, az első lojális barátság emlékéből is. Persze, attól az érzéstől is nehéz szabadulni, hogy Magyarország küszöbön álló EU-csatlakozása is képben van: nem az Apám beájulna az egyetlen az idén versenyben vetített filmek közül, amelyben apró magyarok a szédületes, karattyoló nagyvilágban vándorolnak.
VA
Rulett és trauma
Montecarlo! – Fischer Gábor
Itt van mindjárt újabb példának Fischer Gábor filmje, amelynek plakátján Mucsi Zoltán és Koltai Róbert szmokingban feszítenek egy (feltehetőleg montecarlói) rulettasztal körül, és egy vörös ruhás hölgy (mint kiderül, a színésznő Pikali Gerda) dekorálja őket. Ám az estélyi elkészültének folyamata – a gimnáziumi franciatanárnő szinte az albérleti sötétítőből szabja ki, mint egykoron Scarlett az Elfújta a szél 1939-es kulcsjelenetében – magát a teljes filmet jellemezheti: a piti csalók mindvégig kisstílű húzásokkal próbálják elérni a nagyvonalú célt. Sajnos, ez a fajta aránykülönbség nem tesz jót a filmnek, ahelyett, hogy a robotba belefáradt tanárok igazán vicces módon keverednének a nagyvilági hangulatba, inkább tragikomikusan haladnak át a saját történetükön, ahol sem a tanárság, sem az estélyi nem passzol, a kaszinói hangulatot pedig egy játékgépekkel is felszerelt teremnek kellene közvetítenie.
A Zách Felicián gimnázium matektanára és franciatanárnője viszonyra lépnek, de a nemzet napszámosaiként nem telik önálló lakásra és nyugodalmas légyottokra. Mi több, az iskola költségvetése is nullán áll, a nyári vakációt követően állás nélkül maradhatnak: ebben a helyzetben ébred rá a Mucsi Zoltán alakította kétségbeesett és szerelmes tanár úr, hogy képes megsejteni a rulett nyerő számait. Iskola titkos pénzkészlete felpakolva, iskolabusz eltulajdonítva, család félrevezetve: így indulnak Stájerországon keresztül a montecarlói kincsesbányákhoz. Ami ezután következik: kisebb-nagyobb buktatók, magyar komédia, a végét behunyt szemmel is látjuk. Ám ahogyan a vesztésre álló, tengerparton vedelő, szmokingos/mezítlábas magyar férfiak nem értik a szomorú svéd (?) szépség szavait (ismét az EU-s trauma), úgy a recenzens is nehezen érti: miért kell művi, tétnélküli filmeket forgatni?
VA
Sajna, lóláb
Rom-mánia – Nándori József
A műviségnél maradva: ez a szó jellemezheti Nándori József (aki saját szavaival autodidakta filmesként és okleveles villamosmérnökként mutatkozott be) játékfilmjét, bár a tétnélküliség kevésbé – legalábbis nem számomra, akinek egykor (és helyenként ma is) valóság volt mindaz, amit a film stilizált fikcióként tár elénk. A romániai Ceauşescu-diktatúra – Orbán János Dénes, az egyik forgatókönyvíró verses példázatán alapuló – magyar nyelvű és romániai magyar színészekkel forgatott szatírája első hallásra jót is jelenthetne. És tagadhatatlan, hogy a történet egyes fordulatai, illetve adott színészi alakítások emlékezetesre sikerednek: Boér Ferenc zsörszéöltönyös, mechanikus Ceauşescu-ja, Biluska Annamária tettrekész Elenája például, de Györffy András roggyant térdű (mert hisz a haza első fiánál senki nem lehet magasabb) téesz-elnöke úgyszintén. Hatásosak a közkézen forgó mendemondák képi megjelenítései, például a vadászatra leszerződtetett és elbicikliző cirkuszi medve esete. De itt le is zárható a leltár: a legolcsóbb és vulgárisabb poénok és a teljességgel szervetlenül illeszkedő részletek mustrája annál hosszabb lehetne.
A hangulat kedvéért idézek: Ceauşescu és kísérete látogatáson a hegyvidéki magyarság körében. A tájban elszórva ott egy csinos, szalagavatóhoz öltözött lány, aki strandasztal mellől kínálja a hagyományos román kenyeret és sót, majd az egyik sziklaoldalon hirtelen előbukkan a Princess nevű, lányokból álló hegedű-trió, és elhúzza az egyik tipikusan magyar dallamot, amit persze a politikus románként azonosít. A Princess tagjai elhűlnek ezen, mondanom sem kell, hogy a kinézetük és a játékuk alapján a Best vagy a Story magazin múlt heti számából is előléphettek volna – nem tudom, a stáb melyik tagjának tűnhetett úgy, hogy akár komolyan, akár ironikusan, de felidézik a romániai diktatúrát. Megjelenésük kísértetiesen hasonlít a minden terített asztalon feltűnő Borszéki ásványvizes üvegekre: talán a szponzori/pénügyi lólábról lehet szó. Summa summarum: a film színészi alakításai jórészt színpadra valók, a történet forgatókönyvként jobb lehet, a filmezés módja és a beállítások egy kisvárosi tévé-stúdió amatőr stábjára vallanak, a vágás virtuóz (lásd fentebb) példáira nem hivatkoznék. Mégis: az érzelmi érintettség okán sokan készek lehetnek ideig-óráig eltekinteni ettől, és ha igazak a film romániai forgalmazásáról szóló hírek, alkalmuk is lesz rá.
VA
Nothing (Rózsa)hill
Rózsadomb – Cantu Mari
A húsz éve Magyarországról Németországba távozott rendező Berlinben végezte a Filmművészeti Főiskolát. Tévé és rövidfilmeket rendezett ott, majd első nagyjátékfilmjének forgatására hazatért. A Rózsadomb története egy vezető pártfunkcionárius családjának, főleg gyerekeinek életéből mutat be egy rövid időszakot, nevezetesen 1956 őszét. A film bonyodalmát egy Izraelből érkezett rejtélyes levél robbantja ki, amit a kisfiúk, Miska eldug, felbont, és ilyenként már nem mer apjának odaadni. A titokzatos, félig németül, félig magyarul írt levelet Panka nővére próbálja kibogozni szavanként, egy német szótár segítségével. Közben a levélről mindenki tud, még Rákosi elvtárs is, csak a címzett nem. Pedig fontos volna a levél, az apát egykori szerelmének sorsáról próbálnák értesíteni, ami sok családi konfliktust feloldana. Vagy még inkább elmélyítene? Ez maradjon meglepetés azok számára, akik majd megnézik a filmet.
A forradalom csak úgy átsuhan a rózsadombi villán, csak a szele ér ide, no meg egy szovjet tank is, de ne siessünk annyira. Előbb csak a bejárónő lányának tűnik fel, hogy „most nem ennek kéne lennie”, mármint a rádióban. Vagyis, hogy nem Nagy Imrének kellene beszélnie, és ezzel elcsavarja a rádiót, keresi az ilyenkor megszokott zenét. Ezzel a forradalom „le van törölve napirendről”. Aztán a szovjet tank is megérkezik. A fiatal feleség (Marozsán Erika) lelkesen viszi a pitét a hős szovjet katonának, aki előbb egy darabot megetet a gyerekkel, majd az egész tálat magához veszi. Fő az elővigyázatosság. E kis kedves poénok mellet viszont nemigen akar épülni a történet, túl sok szál indul – a szomszéd „fejes” család meghurcoltatása, Panka barátsága a bejárónő lányával, a titokzatos levél, a konfliktus férj és feleség között: sok.
Pedig Máthé Tibor kamerája emlékezetes képekkel örökíti meg ezt a furcsa, a rendezőnő bevallása szerint részben személyes élményeken alapuló ‘56-ot. A forradalom híre után nem sokkal egy közelkép a hamuzóról: mint megannyi hulla hevernek a füstölgő vagy már kialudt csonkok. Szóban gyenge – képben remek. És még számos szép, vagy expresszíven drámai kép. A színészi játék felemás benyomást kelt. Mintha Andorai könnyebben belebújna a „nagykutya” szerepbe, talán a rutin, a hasonló szerepek. Marozsán Erika viszont láthatóan nem találja a helyét, ez a kicsit liba, de azért számító liba, de azért szívvel lélekkel kommunista fiatal feleség szerepe nehezen áll neki össze. Jók viszont a gyerekek (Rózsa Naomi, Fekete Ábel) és a mellékszereplők. Lázár Kati a szolgáló Róza szerepében a legjobb női epizódszereplő díját is elvitte. A Rózsadomb kedves, nézhető film, még ha nincs is benne nagy truváj.
ZB
Otthoni tájakon
Drum bun / Jó utat! – Robert Ralston
A Rózsadomb alkotójával ellentétben németországi, de Magyarhonban tanult rendező, Robert Ralston készítette személyes erdélyi tapasztalatai alapján a Drum bun – Jó utat! Című, hetvenöt perces road-movie-t. Boros György operatőrrel készítette vizsgafilmjét is a Színház- és Filmművészeti Egyetem külföldi osztályán. Már az is egy erdélyi kiruccanásról szólt, ez viszont egy igazi kényszerkirándulásról. A film német főhősét felhívják telefonon, hogy apja meghalt Romániában, Erdélyben, és el kellene szállítania a holttestet.
A férfi kálváriája már a reptéren elkezdődik, ahol ellopják a pénztárcáját, majd autót kölcsönöz, pontosabban egy Daciát, ami persze cserben is hagyja. A holttest sincs a megnevezett kórházban, mert azoknak elromlott a hűtőkamrájuk, hanem egy másikban van, de ott sem, mert… és így tovább. Az erdélyi szemnek jól esik nézni a precíz porosz csetlését-botlását a gyergyói havasok lábánál, jóravaló székelyek, románok és alkoholisták között. Bevallom, jó nézni azt, amint összetörik, amint feladja, és belátja azt, amit sokszor mi magunk sem akarunk, hogy ez nem az az ország és soha nem is lesz az. A Drum bun egy low budget-vígjáték videóra forgatva, annak minden előnyével és hátrányával együtt. A ragyogóan tiszta celluloid kép helyett kárpótol például a sok remekül összevágott város és tájkép, ami a ritmusát, hangulatát adja a filmnek. A film szereplői, Felix Theissen, Pálffy Tibor és Bíró Kriszta jól hozzák a szerepet, amibe nem lehetett nehéz belezökkeni, hisz többnyire önmagukat adták (egy erdélyi Erdélyben azt, hogy otthon van, a német pedig külföldön azt, hogy idegenben).
A történet második szálát jelentő párocska balesetekbe torkolló hétvégi piknikezése sajnos kevesebb pluszt hoz a filmbe, mint amennyit lehetne. Pálffy és Bíró néha közhelyes évődése, sablonos kapcsolata fékezi a film sodrását, a színészi teljesítmény ellenére. Itt inkább az gyanítható, hogy a történet és a jellemek nincsenek eléggé kidolgozva. Ez igaz a film végére is, a csúcspontra, ahol minden szálnak össze kéne futnia, de ez csak részben sikerül. Ralston filmje mindenesetre kellemes meglepetés az erdélyi, vagy Erdélyt ismerő nézőknek.
ZB
Finom a süti?
Magyar vándor – Herendi Gábor
Miután Herendi Gábor beírta magát a magyar filmtörténetbe első filmjének, a Valami Amerikának hatszázezres nézőszámával, nem állítható, hogy bárki is prekoncepciók nélkül ülne le a Magyar Vándor elé, és hogy nem várna kilencven percnyi történetmentes és habkönnyű szórakozást. Merész vállalkozásnak tűnhet egy ezer évet felölelő kosztümös filmet dobni a magyar közönség elé, de van egy közmondás a merés és nyerés párhuzamáról, és Herendi persze semmit nem bízott a véletlenre: komoly marketinget épített filmje mögé – filmzene, sms-játék, magyarvándoros süti, minden együtt van a kasszasikerhez. Pedig a filmet még nem is láttuk. Aztán a vetítés sötétjében kissé kényelmetlen a szék: az elnyújtott bevezetés után egyre felpörgőbb cselekményben néha már csupán néhány snitt egy-egy jelenet: Ond kirobbantása a Vereckei-hágóból még hosszú-hosszú percekig tart, míg Dózsa, vagy az orosz megszállás már egy rövid párbeszédre tömörödik. Vaskos helyzetkomikum helyett fanyar verbalitásra épülő humorral próbál operálni, amely ugyan egyszer-kétszer még mosolyra is fakaszthat, de nem végtelen a tűrőképesség sem, és egy idő után a hócipő is tele van Ond és Kond folyamatos összekeverésével, a „Rákóczi? Túróst!” és az „Ez Világos, nem?” jellegű poénokkal, amelyek szép emlékű televíziós bohózatokat és kabarékat juttatnak eszünkbe.
A Magyar Vándor legközelebbi műfaji rokonaként a Gyalog Galoppot, vagy az Asterix és Obelixet lehetne megjelölni azzal a kikötéssel, hogy a Magyar Vándor minden beletett munka és pénz ellenére is egyszerűnek hat. A magyar operatőrök ifjú titánjának, Pohárnok Gergelynek semmiféle kézjegyét nem ismerjük fel a film fényképezésében, a látványos jelmezekben tetszelgő statisztasereg, a stúdiójellegű díszletek, a teljes magyar színésztársadalmat felvonultató sztárparádé ellenére sem tudja mivel lenyűgözni a nézőjét a film. Pedig néhol kiugróan eredeti is tud lenni: a tatárjelenetben mind Csuja, mind a Kapa-Pepe páros szerepeltetése hatásos, az álruhás Mátyás király szerepében Helyei is brillírozik, a Magyarország–Anglia 6:3 pedig kifejezetten ötletesen van feldolgozva. Másrészről a Magyarországot megjelenítő fogadóban boldog-boldogtalan dalra fakad, és Korda György jelenlétét a vásznon még tekinthetjük poénnak, de csak a magyar zenetévén önálló klipként is megjelenő hárem-jelenetnél nem markolja a karfát a türelmes néző. Az egésznek van valami televíziós jellege: valószínűleg már azon sem lepődnénk meg, ha a jelenetek közti blankekből Antal Imre jönne fel, és felkonferálná a következő kalandot a Szeszélyes évszakok jegyében. Ugyanakkor miért ne szeretné a közönség a következő Herendi-mozit is? A Magyar Vándor bizonyára sokakat bevisz majd a mozikba: a dramaturgiát és karaktereket hiányoló fehérgalléros nyavalygásra a közönség fittyet hányt a valami vígjáték esetében, miért lenne ez másképpen a második film alkalmával?
LA
A plüssmaci esete
Kontroll – Antal Nimród
A nonkomformista kliprendező fenegyerekként aposztrofált Antal Nimród nagyjátékfilmje régen eldöngetett a százezres nézőszám mellett, és a Szemlén is szépen gyűjtögetett a lehetséges díjakból. Szerencsés találkozása ez a nézőközönség és a kritikus-gárda ítéletének, és örömmel töltheti el azokat, akik fontosnak tartják a közízlés „hivatalos” fórumoktól érkező – legalább időnként megtörténő – legitimációját. Sejthető, hogy én magam is így gondolom ezt: ám a nem a budapesti metróban játszódó filmmel kapcsolatosan fenntartásaim is vannak. A rivális jegyellenőr-csoportok konfrontációjára épített, kidolgozott akció- és üldözés-jelenetekben és virtuóz humorforrásokban bővelkedő film – az egyéni hülyeségek és gesztusok tárháza ez a föld alatti világ – szükségtelen és sablonos szimbolizmusokkal terhelt. Ahogyan a hős személyiségfejlődésének sarkalatos pontjain fel-feltűnik egy, a reflektorok fényében hunyorgó fülesbagoly, az mindennél inkább emlékeztet egy humanista tévéadó esti meséjére, semmint egy szótlan, árnyékos szemű akcióhős non-verbális megvilágosodásaira. Hasonló az esetem a rózsaszín farsangi plüssmackónak öltözött, metrósofőr felmenőkkel bíró, blattoló lánnyal is. Ő nyilván a főhős kissé ütődött szerelme (gondolom, minden jegyellenőr, avagy marcona harcos vonzódik a gyermeteg állatruhásokhoz), aki a záró, mindent eldöntő mozzanatban átvedlik szalagavatóra öltözött (ez sajnos itt is igaz), angyalszárnnyal és csüngő fülbevalókkal (á la nyolcvanas évek) felszerelt köznapi lánnyá, és a főhőssel kézenfogva felballag a fényes mozgólépcsőn. Ha fiatalok szerelme, tinifilm-modorban elmesélve: rendben. De ha egy vicces és véresen komoly akciófilm szerelmi szála, akkor nagyon kínos. És stabilan nem értem: miért kellett neki rózsaszín mackónak öltöznie?
VA
Az igéző magyar éccaka
Mix – Steven Lovy
A Mix egyik legnagyobb erőssége a hang- és zenei anyag, illetve ennek erőteljes funkcionalitása a film történetén és világán belül. Ez el is várható egy olyan alkotástól, amely (többek között) zenészekről szól, ám az a mód, ahogyan Lovy filmjében a zene átszövi az eseményeket és nem ritkán ösztönzőjüké, okukká válik, sajátosnak nevezhető – főként a zenét lényegében aláfestésre használó magyar filmek kontextusában. Például a kezdőjelenetben: a forgó lemez képéről a kamera átúszik a lakályos szobában zenét hallgató férfi alakjára, majd a szimfonikus dallam alá kevert drum’n’bass alapot követve belép egy másik helységbe, ahol egy keverőpult mellett ügyködő fiúban ráismerhetünk az „alap” eredőjére. Apa és fia mindeddig szavakat nélkülöző szituálásában ott rejlik a világok, kultúrák azon ütközése, amelyen a film alapszik: az ‘56-ban Amerikába emigrált, az angolt mindenkor akcentussal beszélő, budapesti származású klasszikus zenetanár és dj-karriert tervezgető, magyarul mit sem értő kaliforniai fia kettőse önmagában is érdekes folytatásokra adhat alkalmat.
Ha ezt még feldúsítjuk egy hirtelen budapesti látogatással, észveszejtő magyar pornó-oldalak ígéretével és a magyar alvilág egyik egyszerű nézetével, további képet alkothatunk arról, hogy miféle keverékre utalhat a lakonikus cím. Ha Sas Tamás vagy Fischer Gábor filmje kapcsán a magyar szemmel látott „külföldről” írtam, Lovy filmjének épp a külföldi, idegen szemmel láttatott magyar hangulat és főváros válik a fő témájává. Az amerikai fiú és a Gryllus Dorkásan igéző magyar éjszaka, az elektronikus zene és a magyar táncház lelnek ebben a filmben egymásra, és csábító a párhuzam: a filmet készítő Lovy-testvérek maguk is egy ‘56-os magyar apának az Egyesült Államokban felnőtt fiai, akik a kilencvenes évek elejétől reklámfilmeket forgatnak Budapesten. Innen hát a témaválasztás, a gyors vágástechnika és a zene hangsúlyos használata, a végeredmény pedig egy olyan szórakoztató és üdítő film, amely a maga könnyed módján kultúrák határait feszegeti.
VA
Tamara
Tamara – Hajdu Szabolcs
Tamara – a tavaly óta várt film csakúgy, mint titokzatos főszereplője egyaránt csigázta a kíváncsiságot és borzolta a kedélyeket. Jó egyévnyi utómunka után, a következő szemlealkalmat kivárva került bemutatásra Hajdu Szabolcs második filmje, mellyel tulajdonképpen az elsőt folytatja, még ha nem is mindenben követi. A Macerás ügyek kurta-furcsa beceneveit, kanyargó cselekményét, változatos színtereit és önreflexív játékait itt egy letisztult, egyszerű képletű, de néha mégis áttekinthetetlen világ váltja fel. Három plusz egy ember egy tanyán: ennyi lesz mindössze a játék kerete és határa, felidézve helyenként a műhelymunka színházban is kipróbált előzményeit, de míves film- és rafinált tér-képeivel jóval túl is lépve azon (operatőr: Szaladják István). A fotós (Játékos Demeter: Szabó Domokos) alkotói és ruházkodási válságban van, felesége (Kovács Ágnes) tűri, hagyja, kivárja; öccse (Krisztián: Nyitrai Illés) pedig elhozza szerelmét (Tamara: Török-Illyés Orsolya), először egy, majd több napra és éjszakára. A magas sarkú csizmával kombinált szűk miniruha és kacér tekintet kisebb vihart kavar az egyszerűen, de választékos színekkel berendezett tanyaház lakóinak életében. Az Esztán Mónikára (díszlet, jelmez) valló friss, ötletes látványkörnyezet különleges színfoltjai a különböző színekben pompázó, hol az oroszra, hol a tündére emlékeztető nyelvet „beszélő” háziállatok, a történések narrátorai és kommentálói. Bár a környezet egésze, a díszletek, színek, beszélő állatok különlegessége, a színészek néhol erősen stilizált mozgásai nyilvánvalóvá teszik, hogy kitalált, mesterségesen létrehozott világban vagyunk, mindebbe lélektani realista színt kevernek a szereplők között kialakuló helyzetek, a karakterek viselkedése és a konfliktusok jellege.
Hajdu, aki tudatosan hagyta ott a városi környezetet, és vonult ki ebbe a tanyai „laboratóriumba”, olyan műhelymunkát alakított ki, melyben a színészek improvizációi később szervesen beépültek a végső filmbe, forgatókönyvbe. A Tamara valóban nem trendi, műfaji film lett – megfoghatatlan és megfejthetetlen helyzeteivel, szokatlan játékaival egyike azoknak a filmeknek, melyek, ahogy Hajdu mondta, „az embereket a világból nem kiveszik, hanem beleteszik”.
MB
Árnyjáték
József és testvérei – Jeles András
Jeles András, a műfaji továbbgondolások mestere régóta foglalkozott a Parasztbiblia történeteinek megfilmesítésével, s már tavaly úgy tűnt, hogy a szemle közönsége láthatja a kész alkotást, a technikai bravúrnak számító árnyjáték azonban csak most készült el végleges formájában. A párját ritkító könyv bibliai történeteket és bibliai forrású témák népi elbeszéléseit tartalmazza, tehát a bibliai történeteknek a népi hagyományban való továbbélését tükrözi. A szerzők több, mint tizenöt éven keresztül gyűjtötték össze parasztemberektől a szövegek zömét Burgenlandtól Erdélyig, hiteles képet nyújtva ezzel népünk sok száz éves bibliaélményéről és szellemi örökségében foglalt helyéről. A történetek között vannak mítoszok, mondák, legendamesék, példázatok, trufák, imák, ráolvasók és egyetlen műfajba sem illeszthető szövegek is. Jeles András néhány évvel ezelőtt a Parasztbibliából írt könyvet József és testvérei címmel, melyet most egy szokatlan keretjátékkal kiegészítve vitt filmre.
Egy infra-kamera zöldes-szemcsés tolmácsolásában a rendező egy fiatal lány elrablásának, megaláztatásának és eladásának történetét meséli el, párhuzamot vonva ezzel a mai világ hétköznapi kegyetlenségei és a stilizált (paraszt)bibliai történetek történései közé. A maréknyi dohányért eladott, verembe vetett József árnyjátékkal elmondott szenvedései és a legmodernebb technikával rögzített leánykereskedelmi tranzakció Jeles filmjében kiegészítik és erősítik egymást: egy idő után nem tudni, melyik világ áll közelebb a valósághoz. Az egymást váltó narrátorokkal, gyönyörűen megvilágított hátterek előtt emberi és állati árnyak által játszott történetek ellenpontjai, egyszersmind kiindulópontjai a kerettörténéseknek, melyekben az elhangzó párbeszédeket egy beteges, monoton, földöntúli hang ismétli meg. A kétdimenziós bibliai figurák és a csillagászati tájat idéző hátterek kontrasztja legalább olyan erős, mint a keret- és keretezett történeté (bántja is a szemet rendesen), ám az elénk vezetett mérhetetlen szenvedés magyarázattal nem, csak tanulsággal szolgál. Jeles András a József és testvéreivel olyan disszonanciát teremtett, melyet sem feloldani, sem megmagyarázni nem szándékozott, következésképpen az egyre terebélyesedő monotóniájú film az értelem és érzelem helyett leginkább az érzékszervekre hat.
CsM
Egy trilógia vége
Másnap – Janisch Attila
Janisch Attila utolsó játékfilmjét 7 évvel ezelőtt láthatta a magyar közönség. Akkor a Hosszú alkony méltán nyerte el a 28-ik Magyar Filmszemle nagydíját és rendezői díját. A Másnap sajnos nem képes folytatni azt a felfele ívelő vonalat, amit a rendező előbb kisfilmjeivel (Lélegzetvisszafojtva, A másik part) majd az Árnyék a havonnal s végül a Hosszú alkonnyal folytatott. Annak a nézőnek, aki látta Janisch korábbi filmjeit (rövidfilmjeit is), állandó dejá vu-je van: pörgő biciklikerekek, megcsonkított babák, egy zörögve zenélő rádió, ócska biciklin magányos férfi a szép, de mégis ellenálló tájban és zárkózott, ellenséges helybeliek között. Ezek már mind voltak.
A magányos férfi most egy tanyát keres, amelyet örökölt. Idegen helyre érkezik. Furcsa, zárkózott, mégis gyanakvó emberek. A férfi érkezése után közvetlenül tanúja lesz egy tettlegességbe torkolló családi konfliktusnak egy középkorú férfi, egy fiatal lány és a lány szeretője között. Másnap a lányt holtan találják a helybéliek egy szakadékban. A főhős szeretné távol tartani magát a helyiek ügyeitől, de akaratlanul is részese lesz azoknak, a bűnügynek is, és szinte akarata ellenére nyomozni kezd. Egy ócska biciklin karikázik, keresi a tanyát és a gyilkosságot. Mindkettő örökség. Közben a tágas, dombos szép táj lassan bezárul körülötte. Előbb tér-, majd időérzékét veszíti el. A történetet mi sem kronológiai sorrendben látjuk, hanem egy más, belső logika, a hős belső megvilágosodásának, anamnéziájának rendje szerint.
A Másnap sokkal direktebb film, a vége pedig lekerekítettebb, mint Janisch korábbi filmjei. S talán épp ez a hibája. Az idő és/vagy tér, az emlékek fogságába kerülő ember története számomra legalábbis sokkal érdekesebb volt azokban a filmekben, amelyeknek a végén nem volt megoldás, feloldás. Ez így banális. Vagy csak zseniálisan egyszerű? Ez talán már ízlés dolga. Én inkább az elsőre szavazok. Anélkül, hogy a film csattanóját lelőném, idézem, amit a rendező és Forgách András forgatókönyvíró mondtak a film sajtóvetítése után: „egyikünk elindult Bunueltől, a másikunk Hitchcock-tól és találkoztunk Kubricknál.” Jobb lett volna Janischnál találkozni. Elfeledkezve a korábbi filmek által állított mércéről, Janisch most is bámulatosan meg tud borzongatni, ijeszteni azzal, ahogy megmutat egy amúgy hétköznapi tárgyat vagy embert. Apropó ember: az egész filmet gyakorlatilag egyetlen arc viszi el: a térben, időben s leginkább önnön énjében elvesző férfit alakító Gáspár Tiboré. Az ő arcán áll vagy bukik (néha áll, néha bukik) az egész film.
Hogy miért fődíj? Nehéz kérdés. Úgy tűnik, a legjobb film díja helyett ismét egy életműdíjat osztott ki a zsűri. A rendező vallomása szerint ez a film egy trilógia záródarabja. Ez jó. Akkor a janischi fegyvertárat legközelebb egy másféle filmben láthatjuk majd csillogni. Várjuk.
ZB
