A magyar filmtörténet egyik nagy ikonja, Makk Károly, a hét éve készült, meglehetősen színtelen Egy hét Pesten és Budán (2003) után újra forgatott az idei Szemlére. A visszatérés apropója egy a gazdasági, politikai és alvilági életet bemutató színpadias filmdráma. A rendező valószínűleg azt a rést próbálta kitölteni, amit a rendszerváltás utáni társadalomkritikus dokumentum- és tévéfilmek között érzékelt, a nagy dobást azonban nem bírta szusszal.

Vad dínom-dánom van a vidéki városban, valahol Kelet-Magyarországon, talán az ukrán határhoz közel. A kamera kocsizva közelít a kocsmába, látszik eljött itt mindenki, aki számít. A vállalkozók, a politikusok, a bankemberek, az újságírók. Ünneplik a frissen választott polgármestert, aki valami újat akar. Bencze Gábor (Cserhalmi György) többszörös világbajnok egykori katonai pilóta, afféle magányos öreg rókaként érkezik, hogy „rendet tegyen”. Már a kezdő képsorok alatt azt hihetjük, hogy a Rokonok újabb remake-jét láthatjuk. Ám a rendező sokkal húsbavágóbb kritikát akar(na) mondani a mai magyar társadalmi helyzetről. Makk Károly nem mindennapi stábot hozott össze történetének elmondásához, de valahogy kicsúszott kezei közül az irányítás. Filmje ugyanis úgy, ahogy van, valahogy pont ott nem működik, ahol a magyar film nagy öregjei közreműködtek benne. Vagyis írásnál, színészi játéknál, rendezésnél. Először is a forgatókönyvet Kertész Ákos Farkasbőrben című novellájából készítette maga a szerző, valamint Bereményi Géza és Makk Károly. Bereményi neve akár biztosíték is lehetne, hogy nem össze-vissza sztori kerekedik egy drámából, hanem konkrét forma. De ez mégsem így történt, a film egyszerre akar holmi politikai szatíra, krimi (vagy, ahogy magáról hirdeti: thriller) és melodráma lenni.

A történet emiatt is inkább csak túlbonyolított. Bencze egy repülőtér-tenderben látja környékének jövőjét. Ennek ellenére a film nagy részében vagy csajozik, vagy a muzeális értékű repülőjét bütyköli. A terv megvalósításáért mégis meg kell küzdenie a maffiával és korrupt politikusokkal. Beiktatási hepaja után az ágyában találja a menekült ukrán-magyar negyvenes hölgyet, Szandrát (Nagy-Kálózy Eszter), akibe rögtön beleszeret. Ám a lány szintén a helyi kiskirályok hálójában van. Makk „rendkívül bonyolult” szimbólumrendszerében egy szobában „lakik” Bencze repülőgépe és szerelme. A polgármester figurája olyan, mint egy a múltjában és álmaiban élő melankolikus figura, aki csak ezekből képes erőt nyerni. Igazából csak sodródik, de nem is veszi észre merre. A film egyik kulcsjelenete is erről szól, amikor a részeg oligarcha Csányi, öleléseivel megpróbálja elcsábítani Szandrát. Bencze ugyan ezt nem hagyja, de tovább dalol a gengszterrel. Pont ennek kihangsúlyozása és a tragikus befejezés miatt sikkad el a társadalomkritikai él és válik nagy ívű, ám kissé csöpögős melodrámává ez az alkotás. Pedig a film első háromnegyedében főleg az alvilági intrikákra helyeződik a hangsúly. A Csányi Sándor-Szabó Győző páros nyúlásai, a kiszolgáltatott menekültek és a megvesztegetett politikusok díszítik ezt a kört. Ám a szerelmi hangulat ellenére ennek a negatív világnak nincsenek tartóoszlopai; szinte csak haladunk esetről-esetre – izgulva a polgármester románcáért –, miközben egyes részleteknek még igazi drámai kifutásuk sincs; ilyen például a fotós leleplezés semmitmondó jelenete, vagy Bán János cameója. Bereményiék triója slampos forgatókönyvet alkotott, amely látszólag elveszett a műfajok közti egyensúlyozásban és a kiszámítható fordulatok unalmában.

A script mellett a színészek sem tettek ki magukért. A megtiszteltetés, hogy Makkal forgathatnak, vélhetően nagyobb volt, minthogy megerőltessék magukat egy mélyebb alakításra. A színészek nem igazán értették meg karakterük lényegét – talán nem is saját hibájukból. Furcsa módon a hazugságok között őrlődő karakterek közül csak a jóknak van kettős személyisége: Bencze korábbi életében volt kissé korrupt, Szandra elárulja szerelmét. Csányi hozza a néha kissé bizonytalan, de mégis hidegvérű ifjonti vállalkozó-bűnöző szerepet: lenyalt haja és robosztus feje erre alkalmassá is teszi. Társai a problémamegoldók, Szabó Győző és Törköly Levente egyaránt egysíkú figurák. A főszereplők közül a Cserhalmi–Nagy-Kálózy páros, valamint a szimatoló kopók, Gáti Oszkár és Reviczky Gábor figuráiba sikerül valami halovány színt csempészni. A maffia béklyójában tengődő kisember alakját viszont remekül formálja meg Trill Zsolt. Ennek ellenére a párbeszédek papírízűek, a színészi játék ötlettelen, s még a betegségéből felépült Törőcsik Mari is nagy nehezen tud megküzdeni a látszólag mindent felülről mozgató keresztanya szerepével.

Medvigy Gábor a képeiben viszont látható az igyekezet. A nagy többségében belsőkben játszódó jelenetekbe finoman sikerült belekomponálnia egy-két nagyon erőteljes mélységi beállítást. Fahrtjaiban remekül tudja kifejezni a szereplők viszonyát, ennek legjobb példája a film keretes szerkezetét képező ünnep-jelenetek, vagy a Csányi – Nagy-Kálózy – Cserhalmi trió ölelkezős, dalolós epizódja. A barokkos kertben játszódó leszámolás elegáns festői perspektívájába egyszerre foglaltatik bele egy dilettáns csoport visszataszító tobzódása és a színpadias dráma.

Ennek ellenére Makk filmje sokadik kísérlete a magyar filmnek arra, hogy a rendszerváltás utáni társadalom lélekbetegségeibe bepillantást adjon. S annak ellenére, hogy többi társához hasonlóan (lásd Almási Tamás: Márió, a varázsló, 2007) inkább kudarcnak számít ez a próbálkozása, mégis adnunk kell neki egy piros pontot. Ennek oka az, hogy míg a magyar film sokszor töltötte be a rendszerváltás előtt a társadalmi lelkiismeret egyes problémáival foglalkozó médium szerepét, addig ma mélyen hallgat, s talán az ilyen filmek mentenék meg a mundér becsületét (itt melegen ajánlható még az idei Szemléről Almási Réka Team Building című műve). Makk ezzel próbálkozott, de neki sem volt ereje, mersze, hogy konkrétabban odadörgöljön valamit nézője orra alá, inkább választotta a biztosabb és kényelmesebb unalmat és csöndet.

A rendezést is a műfaji zavar jellemzi. Makk pontosan nem is tudta mit akart csinálni, de legalább abból sokat: zsáneregyvelegében végül is a melodráma mellé teszi le voksát úgy, hogy közben hagyja porral belepni filmjét. A fényképezés és a tempó, mint valami ódivatú, sírva vígadó, békebeli dráma „modernizálásának” képét mutatja, amelyet még Szakcsi Lakatos Béla hegedűszólamai is tovább öregbítenek. Összességében azt mondhatjuk, hogy Makk adós maradt a nagy visszatéréssel, filmjének története és kivitelezése minden, csak nem mozifilm. Már magam is unom a kényszeredett szentencia leírását, amely a magyar filmeknél oly érvényes, de ez is, mint ahogy sok más társa, a tévében talán jobban működött volna.