Vranik Roland filmjén nehéz olyan fogást találni, ahonnan tapogatózva majd bizonyossággal kiderül, miről szól a film, mi ez a történet, vagy miről nem szól, és ebben mi a poén.

Ez a „nehézség” főként abból adódik, hogy maga a film konstrukciója, hangulata és alapállása eleve elbizonytalanítja a kijelentő leírásokat, a kategorizálást, mert önmagát is ugyanígy kezeli: távolságtartó humorral, jelentéktelenítve, súlytalanítva, hogy az alkotók által többször említett szót használjuk. Trendi vagy éppen a trendiség paródiája, közönség- vagy művészfilm, sznob vagy annak a kifigurázása: tág terep kínálkozik mindenki számára eldönteni ezt, ám válasszunk bármit, végül mégiscsak úgy érezzük, a film a markába nevet, a mienkben meg újból nem maradt semmi, azon túl, hogy mi is jókat nevettünk.

A Fekete kefe egy nap történéseit foglalja magába, négy fiatal srác próbálkozását, hogy kéményseprőként átalánydíjak beszedéséből keressenek pénzt, majd pedig a hajtást, hogy a főnök kéménybélelésre adott háromszázezer forintját, amit a kvartett egy szenvedélybeteg tagja azon nyomban eljátszik a cinkotai mongolok (!) kakasviadalán, valahogyan visszaszerezzék. A megoldási lehetőségek topján pedig a reményteli lottó szerepel valamint a kecskeürülékből előállított kábítószer-kereskedelem.

A kettő között ráadásul vicces, ám a kecske sorsát tragikusan érintő összefüggés keletkezik. Megoldódik a konfliktus, de odáig bonyodalmas út vezet, ami hülyébbnél hülyébb helyzetek sorát jelenti. Noha maga a történet matematikai pontossággal kiagyalt, mégsem kerül igazán előtérbe, nem válik fontossá, részben mert amiről a film mindvégig finom iróniával beszél, az éppen a történetnélküliség, a sodródás és tengés-lengés, részben mert amire épít, az inkább a sajátos karakterek és furcsa szituációk jellege és atmoszférája, nem annyira az akció.

Zoli, Döfi, Anti és Papi nem a lézengés rafinált művészei: semmiben sem határozottak, a cselekvőképességük esetleges, úgyhogy ha valami érdekes történik velük, azt biztos hogy kívülről jövő kényszerhelyzet vagy a véletlen fogja produkálni. Így kerülnek egy képbe a krisnások, a katolikusok, a szívók, kik a kecskeszarra esküsznek, a kecske meg az álma, a főnök fitneszőrült felesége, egy tömbház furcsa lakói, amerikaiak és mongolok. Zsúfoltságra ne gondoljunk, minden minimál itt, a mozgás, a gesztusok, a visszafogott és érzelemtelen színészi játék, a köznapi vagy ebben a tónusban előadott bizarr dialógusok, a fekete-fehér fakósága és mindehhez a nagyon passzoló, zajeffektusokra alapozó elektro-zene.

Nem tudunk meg sokat a szereplőkről a film utolsó kockái táján sem, mint ahogy a történet irányáról sem, hogy mi az ábra, de ők se nagyon vágják, inkább azt boncolgatják a Duna-parton ülve, szemközt a Művészetek Palotájával és a Nemzeti Színház giccsparkjával, hogy vajon hánnyal folyik a víz, meg hogy a nap sugarai valóban károsak-e. Ez is egy egészében véve ártalmatlan, az élet dolgainak, no meg a kortárs művészetnek irányzott fintor. És itt a végén meg kell említeni, hogy a tavalyi szemle főnyertes alkotásáról van szó, ami a legjobb operatőri díjat is elvitte, ennek meg, ha körülnézünk a termésben, csak örvendezni lehet. Kár is olyanokon rágódni, ha már dúdolva és jó humorral teljesítette a nézhető kategóriát, akkor kipipálta-e a felejthetőt is, mert ennyire nem kell komolyan venni.