A némafilmes (The Artist) után a francia rendező jóval komolyabbra (és komorabbra) veszi a figurát: háborús film színhelyei között próbál minél szikárabban megjeleníteni egy igen érzelemdús történetet.
Az azelőtt James Bond-paródiákban és egyéb, kis formátumú, tévés produkciókban utazó Michel Hazanavicius előtt 2012-ben A némafilmesért (franciaként!) megkapott Oscar-díja után mondhatni megnyílt a világ. Azt csinálhatott volna, amihez épp csak kedve szottyan: folytatást agyondíjazott némafilmjének, vagy valamelyik bevált receptjét a csúcsra járatni orbitális költségvetéssel. Dicséretes dolog, hogy a hirtelen támadt elismerést és figyelmet nem olcsó díjhalmozásra, hanem értelmes dologra használja: formanyelvi bűvészkedés és a filmes régmúlt idézése helyett egy olyan közelmúltbéli történetet választott, amelynek sebei még gyógyulófélben sincsenek, s egy hasonló konfliktus jelenleg éppen zajlik közvetlen szomszédságunkban, Ukrajnában. Az ún. második csecsen háborúról van szó, amely hivatalosan öt éve végetért ugyan, de igazából egy nagyobb folyamat része, a szovjet nagyság után sóvárgó orosz terjeszkedési mánia egyik állomása csupán. (A rendező családja Litvániából származik, úgyhogy valószínűleg nem idegen számára az orosz imperializmus mint történelmi háttér.)
A Közel-Kelet közelmúltjának gazdag videóanyaga mellett Hazanavicius egy amerikai klasszikust, Fred Zinnemann hasonló című 1948-as filmjét is beemel inspirációnak. Ebben egy Auschwitz-túlélő kisgyerek és édesanyja keresik egymást egy amerikai katona (igazából mérnök) segítségével. Cseréld le a helyszínt Csecsenföldre, a cseh zsidókat csecsenekre, a nácikat oroszokra és az amcsi segítőt egy EU-s megfigyelőre (Berenice Bejo), és nagyjából megvan a Hazanavicius-féle remake. Igen, olcsó megoldás egy ilyesmit újrahasznosítani, még akkor is, ha a szándék nemes (felhívni olyan háborús konfliktusokra, vagy azok utóéletére a figyelmet, amelyek horderejük ellenére kikoptak a mindennapi hírekből, mert épp frissebb terrorista akciók és lövöldözések zajlanak valahol). Ha hozzátesszük a tényt, hogy szinte szemtelenül próbálja könnyfacsaróan Vittorio de Sicá-sra kerekíteni a sztorit, akkor máris lehet annyi előítéletünk, hogy meg se nézzük a filmet. Pedig minden problémája ellenére érdemes adni neki egy esélyt.
A kilencéves Hadji fül-, majd szemtanúja lesz annak, hogy szüleit pár unatkozó orosz katona kinyírja. Talpraesett gyerek: megfogja csecsemőkorú kistestvérét, leadja egy ház küszöbére, amiről biztosan tudja hogy nem oroszok lakják, és elindul. Hogy hova, nem tudni. Egy ekkora történettel a hátunk mögött sokunk összeroppanna, de ő valahogy elvetődik egy városba, ahol a helyi vöröskereszt segítene rajta – de ő már nem bízik senkiben, inkább onnan is lelép. Nővére – akiről Hadji azt hiszi, hogy szüleivel együtt halt meg, de „csak” megerőszakolták a katonák – is odavetődik, de nem lenne dramaturgia a dramaturgia, ha nem kerülnék el egymást. A gyerek ehelyett egy csinos francia EU-s megfigyelő figyelmét ragadja meg, aki hazaviszi, megeteti, de szóra ő sem bírja. Eddig még teljesen rendben is lenne a film, főleg mert a kisgyereket alakító, a sztori nagyrészében némán, csak pillantásával, grimaszaival és gesztusaival játszó Abdul Khalim Mamutsiev telitalálatnak bizonyul: megvan benne az az őszinte gyermeki kvalitás, ami majdhogynem kiváltja az efféle sztorik hamisságát. Bekerült viszont egy bántóan felesleges, a film legvégéig párhuzamosan futtatott történetszál is egy orosz katonáról, aki lézengő fiatalból a szokásos kiképzőtáboros klisék között, a szemünk láttára változik át hideg gyilkológéppé, afféle posztszovjet Full Metal Jacket-rájátszásként. Ez, és a realista köntösben díszelgő, de igazából nagyon ravaszul érzelemvadász, húzd meg-ereszd meg játék (ti. hogy vajon egymásra találnak-e már végre a testvérek) vontatottá teszik a filmet, és felmérgesítik az őszinte megváltástörténetre vágyó nézőt. Ezt egészíti ki Anette Bening szintén feleslegesnek, sima credit-hajszolásnak tűnő szerepeltetése a vöröskeresztes óvodát működtető néni karakterében.
A filmet Grúziában, Csecsenföld déli szomszédságában forgatták – evidens, hogy az éppen Európa keleti felét újra bekebelezni akaró oroszok nem hagynak egy európai stábot Groznij közelébe engedni (talán erre is utal ironikusan a filmet nyitó, VHS-minőségű felvétel). Fontos alkotás lehetett volna a The Search, s bőven lesz, aki így is elmorzsol pár könnycseppet a vége felé (habár a témában mérföldekkel jobb az 1996-os cseh Kolja), de aki az igazságot keresi a csecsen helyzetről, az egy másik, dramaturgiai giccsekkel és felesleges ballaszttal kevésbé megnyomorított filmben találja majd meg. Még nem készült el.
