London. Szakadó eső. A városban, ahol sosem havazik, az arab borbély unokája borotvával nyiszálja egy orosz emigráns torkát, majd egy orosz tinédzser szülés közben vérzik el a műtőasztalon. David Cronenberg ezekkel a képekkel – két halálesettel és egy születéssel – nyitja erőszakos drámáját.

A Keleti ígéretek a rendező első olyan filmje, amelyet teljes egészében Kanadán kívül forgatott, és az Erőszakos múlt mellett a második, amelyet a szervezett bűnözés és a hétköznapi ember kapcsolatára épít. Az angol főváros elázott, hideg, ködös színpadát rövid időn belül orosz maffiózók népesítik be. A „vory v zakone” (a sztálinista börtönökben létrejött bűnszövetkezet) világában nincs helye a családi kötődéseknek, a vérrel olajozott gépezetben kizárólag a pénznek jár tisztelet. A melegekre, gyávákra és szószátyárokra halál vár. Ebben a hadseregben tetoválások dicsőitik a katonát; a vallásosság, a gyilkolás, a rangjelzés mind a bőrbe égetett kék tinta vallomása, amelyet elsősorban a börtönben, majd a beavató szertartás részeként írnak a testre. A londoni szervezet vezetője Semion, a Trans-Siberian nevű pöpec orosz étterem tulajdonosa, egy megfáradt és kiábrándult vén ezredes, akinek legnagyobb gondja részeges, elvadult, homoszexuális fia, Kirill (Vincent Cassell). Nikolaj (Viggo Mortensen), a kimért, hidegvérű, jó szívét titkoló sofőr a kezdeti rövid jelenetek után egyre nagyobb szerepet kap, majd köré csavarodik az egész történet.

Ebbe a világba csöppen bele az apai ágról orosz gyökereit (újra)felfedező Anna (Naomi Watts), a fatális szülésben segédkező orvosnő. Anna a halott lány naplójában talált névjegykártya nyomán indul és jut el a szibériai étterem tulajdonosához. Semion felajánlja, hogy az eredetiért cserébe lefordítja a naplót, Anna azonban inkább nagybátyjához, a morcos Stepanhoz fordul. A szülészorvos és a hétköznapivá vált bűnözéssel elfoglalt maffiacsoport életébe ez a napló olyan nem sejtett fordulatot hoz, amely összeköti a szálakat, és végzetesen megváltoztatja sorsukat.

Semion ránézésre szimpatikus nagypapa – de valójában a bűnözés sőtét angyala. Kirill fia erőszakos, alkoholista kurvapecér, de tulajdonképpen egy megszeppent homoszexuális. Nikolajnak meg több bőre is van: az elegáns öltöny alatt – az erőszakos múlt és jelen tanúiként – tetoválások sokasága fedi a feltörekvő sofőr testét, igazi énje azonban teljesen más szerepet kap a szervezetben. Érzékelhető a környezet kettős valósága is: a melegre festett, az orosz világ bensőséges hangulatát hozó étterem a bűnök szennyétől rohad, amíg az emberség és barátság menedékhelyévé az ellenséges, mindig hideg és nyirkos londoni utcák válnak.

Cronenberg tehát újra az emberi kettősség témáját dolgozza fel, itt is mindenkinek van rejtegetnivalója – ám legújabb filmje legfeljebb ebben hasonlít életműve legtöbb darabjához. A többi, Cronenberggel asszociált jelző most nem érvényes.

Anna a szülésbe belehalt orosz lány naplójából olvas fel – eme túlvilági narráció kíséri az eseményeket és magyarázza meg a címet: a kelet-európai kilátástalanságban tengődő fiatal lányokat nyugat-európai jóléttel kecsegtetik, az ígéreteket viszont nem váltják be. Az elkápráztatott lányok tisztességes élet helyett szexuális kizsákmányolás áldozatai lesznek, ami testi-lelki ronccsá változtatja őket.

Figyelemreméltó a színészek teljesítménye: Viggo Mortensen takarékos mozdulataival a szálkás, csupaizom maffiózó életre kelt szobra, hüllői kecsességével, visszafogott játékával élete legjobb alakítását nyújtja. Armin Müller-Stahl Semionként jéghideg kék szemével és csendesen vészjósló jelenlétével fagyasztja be a légkört, és ezzel arra kényszeríti vászontársait és a nézőket, hogy kizárólag rá koncentráljanak. Legnehezebb feladata talán Vincent Casselnek van, aki a szétszórt, felelőtlen, durva trónörökös karakterébe leheletfinoman csempészi bele az apjától rettegő kisfiús félénkséget és a sofőrje iránti szerelmes, meleg érzelmességet. Anna szerepében Naomi Watts meg már csak statisztának tűnik.

Külön említést érdemel a közfürdői jelenet. A gyilkos küldetéssel érkezett csecsenek görbe késekkel felfegyverkezve csapnak le a pucér Nikolajra. Fekete bőrkabátos izompacsirták fehér falicsempék előtt hasogatják véresre a már kapitányi rangot szerzett maffiózó meztelen testét. Cronenberg egy olyan szürrealisztikus balettet koreografál e jelenetben, amelyet senki más nem tudna ilyen hideglelős-realisztikusan tálalni.

Régi, összeszokott csapat állt össze a film elkészítésére. Peter Suschitzky operatőr, aki több Cronenberg-film képi világát fogalmazta már celluloidra, most is félelmetes nyugodtsággal rögzíti az erőszakot, így fokozva annak nyugtalanító hatását. Howard Shore sem első ízben komponál a kanadai rendezőnek, ezúttal megfelelően pesszimista hangulatot teremt fülbemászó, nagyrészt hegedűre írt, oroszosan csengő klasszikus zenéjével.

Steve Knight (Gyönyörű mocskosságok/Dirty Pretty Things) forgatókönyve valószínűleg langyosabb történetnek készült, a horrorról leszokott rendező ujjai alatt azonban oly rideg erőszakkölteménnyé változott, amely bő vérrel locsolva felmelegíthető lenne – ha nem hűtené le újra és újra London decemberi éghajlata.