Volt vagy tíz-tizenöt év az életemben, amit aranykornak nevezhetnék. Már túl voltam a világ megváltásának kamaszkori hevületénél, de még nem értem el a „minden mindegy, élni kell” kort.
Tavaly februárban írtunk a kamu- és pszeudofilmfesztiválok jelenségéről, az elmúlt hetekben azonban az Astra filmfesztivál esete tovább árnyalta a képet: létező fesztiválok színeiben tetszelgő csalók is lopnak a gyanútlan filmesektől, szintén a FilmFreeway felületén.
A technológiai váltás, a videófelvevők elterjedése lassan értelmetlenné tette a hatóságok azirányú törekvését, hogy kontroll alatt tartsa a filmkészítőket.
Ulrich Seidl filmjeiben az egyén elmagányosodását kutatja, miközben arra is jut ideje, hogy a maga provokatív megközelítésével tükröt tartson korunk társadalmának. Nézőinek felajánlja a látás, illetve a szembenézés kényelmetlen lehetőségeit, hogy ők a szereplőkben találjanak rá saját devianciájuk rég elfeledett képmásaira. Az így megfogalmazott kritika célpontja az önhazugságukban fürdőző osztrák középosztály képviselői mellett a mindenkori néző lesz.
...tehát a továbbiakban emlékeim felidézésével foglalkozom. Ez a mondat egyébként egy alagútban fénylik fel, gyertya lángjai rajzolják ki, mozgóképek a barlang falán. Lukáts AndorAlagút című filmje valamikor a nyolcvanas évek elején készült a Balázs Béla Stúdióban.
