A filmfesztiválok évről évre gombamód szaporodnak. Az aspiráns filmkészítők szintúgy. Ebbe a képletbe szorították be magukat a kamu- és pszeudofilmfesztiválok, amelyek a pályakezdő filmesek nagyívű álmait kihasználva tesznek szert szégyenteljes profitra. Ebben a cikkben ezeket a „rosszakaró” fesztiválokat mutatjuk be: azt, hogy miként ismerhetjük fel őket és ezáltal hogyan védekezhetünk ellenük.
Hogyan lesz a pályakezdő filmrendezőből hetedhét országban ismert, prominens alkotó? Az európai modell szerint a filmfesztiválokon való szereplés és a rangos díjak elnyerése a siker kulcsfontosságú receptje. Az amerikai modell rendületlenül hisz abban, hogy a stúdiókon belüli ranglétramászás hozza meg a gyümölcsét, bár napjainkban a tengerentúli filmesek is egyre gyakrabban a filmfesztiválok mentén próbálnak kibontakozni. A filmfesztivál mint fogalom összekapcsolódott a presztízs és a vörös szőnyeg hangzatos ígéreteivel, de a valóság az, hogy Cannes, Velence vagy éppen Toronto csak egy-egy szmokingos jéghegy irdatlan magas csúcsai. A filmrendező aspiráns nem Cannes-ban „kezd”, hanem sokkal inkább ott „végez”, már ami a szakmai kiteljesedést illeti.
A filmes pályán való érvényesülés sosem volt egyszerű, ám a digitális korszak térhódítása eddig nem látott baby boom-effektust hozott magával. A versenytársak száma robbanásszerűen megnőtt, hiszen a digitalizáció következtében kivitelezhetőbbé váltak a filmek (könnyebb lett a hozzáférés az alapvető felszerelésekhez) és a Vimeótól a Youtube-ig olyan platformok jelentek meg, amelyek elérhetővé tették az elkészült munkákat az internetes közönség számára. Ehhez mérten a filmfesztiválok száma is az egekbe szökött. A FilmFreeway – ami a világ legnagyobb filmfesztivál-böngészője lett 2014-es indulása óta – több mint 8000 fesztivált tartott számon 2019 júniusában. És mindeközben a filmfesztiválok tematikai palettái, megközelítései egyre színesebbé váltak: LGBTQ-fesztiválok, celluloid-fesztiválok, horrorfesztiválok, környezetvédelmi fesztiválok – avagy minden társadalmi toposzra, korosztályra, műfajra, sajátos technikai attribútumra jut rendezvény. (Bármilyen abszurdnak hat, még a „rossz filmeknek” is van fesztiválja, például a Los Angeles-i Whoops, amely többek között a legrosszabb kisjátékfilmet keresi évről évre.)
Ez a kavalkád azonban egyúttal lehetővé tette, hogy ún. csaló fesztiválok is elvegyüljenek a felhozatalban. Hihetetlenül drága nevezési díjakkal, speciális költségekkel terhelik az ambíciózus filmkészítőket, akik azt remélik, hogy így kerülhetnek közelebb az álmaikhoz. A csaló fesztiválok egy része egyáltalán nem létezik, fennmaradó hányaduk pedig korántsem sem azt adja, amiért a filmesek fizettek. Ez a cikk kiemelten a pályakezdő filmeseknek szól azzal a céllal, hogy rávilágítson: mit takar a fake (kamu) és a pseudo (pszeudo) filmfesztivál fogalma, hogyan ismerhetjük fel őket és ezáltal miként védekezhetünk ellenük.
A csaló fesztiválok leggyakrabban a FilmFreeway online platformján fordulnak elő, ami nem jelenti azt, hogy a filmeseknek kerülniük kellene ezt az oldalt, hiszen a világ valamennyi filmes alkotójának megadja azt a lehetőséget, hogy fesztiválra vigye filmjeit. Innen, Erdélyből is könnyűszerrel nevezhetünk New York-i filmfesztiválokra és noha hihetetlennek hangzik, pár kattintásba kerül az egész művelet. Ráadásul a felhasználók számára ingyenes a felület, mivel a FilmFreeway az oldalán sorakozó filmfesztiválokból profitál úgy, hogy a fesztiváloknak elküldött nevezési díjak 8,5 százalékát teszi zsebre.
A kamufilmfesztiválok legfőbb ismérve az, hogy nem léteznek a virtuális valóság határain kívül, tehát az alkotásokat nem vetítik le publikum előtt. Egyetlen céljuk, hogy a nevezési díjakból megszedjék magukat. Előfordul, hogy a kamufesztivál awards onlynak (mindössze a díjátadás mozzanata képezi az eseményt) titulálja magát, vagy a leírásban azt említi meg, hogy kizárólag a díjazott alkotások kerülnek majd vetítésre. Ezzel szemben az „igazi” fesztiválok minden egyes beválogatott filmet levetítenek, függetlenül attól, hogy díjazottak-e vagy sem. Az elmúlt években még divatosabbá vált, hogy a kamufesztivál online onlyként hirdesse magát, ami a koronavírus idején kifejezetten veszélyes lehet, látva, hogy a pandémia alatt még a legnagyobb fesztiválok is elkezdtek áttérni az online működésre (így Toronto vagy Sundance).
A kamufesztiválokra való ellenreakcióként a FilmFreeway megtiltotta, hogy fesztiváljai online onlyként jelenjenek meg az oldal nyilvános felületén. Jelenleg az online only fesztiválok kizárólag a non-public kategóriába sorolhatók, ami azt jelenti, hogy a fesztivált csak URL-címmel lehet megtekinteni az oldalon, vagyis láthatósága nem teljeskörű. Visszatérve a járványhelyzetre, ebben a kontextusban fontos tisztázni, hogy adott fesztivál lehet online és legitim egyszerre, de ennek feltétele, hogy a fesztivál már rendelkezzen offline múlttal.
A fizikai helyszín hiánya az, ami a kamufesztivált alapjaiban megkülönbözteti a pszeudofesztiváltól. Ha a filmfesztivál adatlapjához csatolt galériában nem találunk képi dokumentációt az esemény előző kiadásairól, az így akár további rossz óment szuggerálhat. Persze az is megtörténhet, hogy a kamufesztivál ugyan megad egy helyszínt, de az a valóságban nem létezik, ezért fontos, hogy a címeket Google térképpel is leellenőrizzük. Emelett az is gyanús, ha helyszínként nem egy mozi, hanem egy hotel vagy egy egyetem várja a versenyzőket. Utóbbira példa Cindy Marinangel esete, aki az Eurocinema filmfesztiválért egy 11 órás repülőutat vállalt be, hogy jelen lehessen első kisjátékfilmjének vetítésén. Az eseménynek elvileg egy londoni egyetem adott otthont. Elvileg, ugyanis az egyetem életében nem hallott még az Eurocinema fesztiváljáról. Marinangelt 200 dollárnyi sérelemdíjjal kárpótolta a FilmFreeway, az Eurocinema pedig eltűnt a platformról.
Habár a FilmFreeway általában utólag kompenzálja a kamufesztiválok okozta anyagi kárt, a pszeudofesztiválok esetén már bonyolultabb a helyzet. Ezek az „álfesztiválok” ugyanis rendkívül ügyesen álcázzák magukat igazi fesztiválokként és nehezebb tevékenységüket illegálisként definiálni, mert kizsákmányolási technikájuk korántsem annyira szembeötlő. Kissé olyan, mintha egy korgó gyomrú ember steakért fizetne és közben virslit kapna. Összességében éhsége csillapult, de nem épp azt kapta, amire számított. A pszeudofesztiválokhoz társul helyszín és vetítés, presztízsüket pedig irtó magas nevezési díjakkal és extra költségekkel próbálják bizonygatni. Jellemző rájuk, hogy rengeteg díjat osztanak ki, majdhogynem minden versenyzőre jut egy-egy elismerés. Természetesen a gálákon való részvétel nem ingyenes és ha a nyertes nem megy el a rendezvényre, akkor utólag ő kell állja a trófea szállítási költségeit.
A pszeudofilmfesztiválok külön programokat is szerveznek (nyilvánvalóan az összes fizetős), például mesterkurzusokat, azzal az ígérettel, hogy a pályakezdő filmesek ezek által producereket és forgalmazókat ismerhetnek meg. A valóság, hogy ezen alkalmakkor jó esetben fél tucat versenyző gyűl össze a vetítőtermekben, szakmabelieknek vagy programot vezető moderátornak nyoma sincs ilyenkor. Claire J. Harris beszámolója alapján az International Filmmaker Festival of World Cinema már-már röhejesen nagyívű megnevezésének dacára a publikum számára nem is árult jegyeket, révén, hogy a versenyzőkből éppen eleget tudtak profitálni. Utóbbi példa arra is rávilágít, hogy a pszeudofilmfesztiválok milyen hangzatos nevekkel igyekeznek eladni magukat. Ergo a Cannes World fesztiválnak – amely nem mellesleg 77 (!) fő kategóriában oszt díjat (a „kiegészítő” kategóriákat bele se számolva) – semmi köze az „igazi” Cannes-hoz. A nagy fesztiválok helyszínnevei (Toronto, Velence, Berlin) tehát előszeretettel bukkannak fel, az international jelző helyére pedig gyakran a filmmaker alanya kerül, ami könnyen félrevezetheti az ambíciózus jelentkezőket.
A pszeudofesztiválokon mindenre van külön költség és olyan kiadásokat is kitalálnak a résztvevők számára, amikről álmodni sem mernénk. Hihetetlen, de egyes fesztiválokon filmkritikákat lehet „rendelni” a nevezett filmről, feltéve ha rászánunk 100 dollárt. Mindeközben a csaló fesztivál felismerésénél az is mérvadó lehet, ha nincsenek szponzorjai vagy nem létező szponzorokat tűntet fel az oldalán. Értelemszerűen az, hogy ezt megállapíthassuk, némi kutatómunkát igényel a jelentkezni vágyók részéről. Ugyanígy baljós előjel lehet, ha például egy nizzai fesztiválnak nem Nizzában vannak az irodái. A pszeudofesztiválokra továbbá az is jellemző lehet, hogy havi rendszerességgel ismétlődnek (monthly festival) vagy elképesztően hosszú (akár 1 éves) jelentkezési időt hagynak a filmeseknek. Alapjáraton a kamu- és a pszeudofesztiváloknál egyaránt rendszeres az, hogy a velük való kapcsolattartás nehézkes. Nem válaszolnak az e-mailekre vagy ha mégis, kifejezetten lassú reakcióidővel.
A felsorakoztatott potenciális aspektusokkal kapcsolatban azonban kiemelten fontos megjegyezni, hogy a kamu- és pszeudofesztiváloknál mindezen faktorok csoportosan jelennek meg. Ha például látunk egy havonta frissülő fesztivált, nem kell rögtön megijedni, mert lehet, hogy abszolút „jóakaratú” rendezvényről van szó. A gyanús elemeknek kollektív módon kell megjelenniük ahhoz, hogy valóban aggodalomra adjanak okot.
Végezetül felmerül a kérdés, hogy mit tehetnek a pályakezdő filmesek akkor, ha a csaló fesztiválok áldozataivá váltak. Kamufesztiválok kapcsán akár a rendőrséget is be lehet vonni, de a pszeudofesztiválok esetén a helyzet nem ilyen egyszerű. Egyrészt megvan a lehetőség arra, hogy a filmesek a FilmFreeway-en, 1-től 5-ig terjedő skálán pontozzák és véleményezzék az adott fesztivált. Ellenben sok filmes nem mer negatív visszhangot adni, attól tartva, hogy ez a karrierjét fenyegetné. Ráadásul a negatív vélemények gyakran elillannak a platformról és tömegesen megjelenő 5-csillagos értékelések veszik át a helyüket.
Másrészt az intézményes védelem költségekhez kötött és nem világszintű. Az angliai Festival Formula egy olyan konzultációs cég, amely segít a pályakezdőknek abban, hogy „fesztiváloztassák” filmjeiket és egyúttal kiszűrjék a rosszakaró filmfesztiválokat. A cél felettébb nemes, de a szolgáltatások értelemszerűen nem ingyenesek és külön felvételt kell nyerni ahhoz, hogy a cég szárnyai alá vegyen egy-egy projektet. És mint azt tudjuk, Kelet-Európában már az is kisebb csodával ér fel, ha egy kisjátékfilm elkészül, így marketing-stratégiára már nemigen marad anyagi keret. Nemzetközi ellenőrző szervként pedig ott van az International Federation of Film Producers’ Association (FIAPF), ami a nemzetközi filmfesztiválokat vizsgálja felül, azonban hatáskörük kizárólag a nagy(obb) fesztiválokig terjed ki. Exkluzív jellegüket jól szemlélteti, hogy 2018-ban, a FIAPF-nál 46 nemzetközi filmfesztivál volt akkreditálva.
És hogy mi a tanulság? Napjainkban az önmenedzsment kiváltképpen divatos fogalom és úgy tűnik, ezesetben is erre kell hivatkozzunk. A kamu- és pszeudofilmfesztiválok elleni harcban leginkább magunkra számíthatunk. És bár a FilmFreeway-en a filmfesztiválokra való jelentkezés pár kattintásba kerül, inkább végezzünk egy rövid kutatómunkát jelentkezésink előtt és ellenőrizzük a fent taglalt gyanús elemek meglétét, nehogy a végén ráfázzunk. A csaló fesztiválokban az a legdühítőbb, hogy nem egyszerűen pénzből „táplálkoznak”. Az álmaink tartják őket életben. Hiszen egy-egy filmes projekt megszületése akár több éves küzdelmet is jelenthet, így természetes, hogy a filmkészítő a kemény munka gyümölcsét meg szeretné osztani másokkal. Ugyanígy természetes, hogy elismerésre, szakmai és közönség általi visszhangra vágyik. A jó hír, hogy nem csak a cannes-i filmfesztivál értékeli és ünnepeli a mozit. Számos apró(bb) fesztivál várja tárt karokkal jelentkezőit az Alter-Native filmfesztiváltól a BuSho-ig és még azon is túl. A csaló fesztiválok álomrablóit megkerülve így nyugodtan álmodhat a pályakezdő filmes, ha jól választ magának fesztivált.
