Staub Viktória: „Olyan színész szeretnék lenni, akinek nem kell kaszkadőr” Staub Viktória: „Olyan színész szeretnék lenni, akinek nem kell kaszkadőr”

„Olyan színész szeretnék lenni, akinek nem kell kaszkadőr”

Beszélgetés Staub Viktóriával

ÉRTÉKELD A FILMET!
A játszma
Fazakas Péter
2022

A Filmtett szerint: 7 10 1

7

A látogatók szerint: 7

7

Szerinted?

0

Sokan csak a hangját ismerik, mások szőke vadócnak képzelik, van, akik számára mindig egy veszprémi gyerekszínész marad. Staub Viktóriára először az Aranyélet című sorozat, majd a nemrég a Romániában is mozikba került A játszma kapcsán figyelt fel a nagyközönség, pedig mindig is ott volt a színpad és a kamera közelében. A 25 éves színésznő a Filmtettfesztre is elkísérte Fazakas Péter nagyjátékfilmjét, így nekünk is alkalmunk nyílt beszélgetni vele.

Nagyon régóta játszol színpadon, otthonosan mozogsz színházi berkekben, de egy ideje mintha a film került volna előtérbe az életedben, a karrieredben. Ez mennyire egy tudatosan irányított folyamat eredménye? Te akartál „inkább” filmszínész lenni vagy ez csak így alakult, alakul?

Az első filmes élményem csak úgy alakult. És aztán rájöttem, hogy Úristen, ez sokkal nagyobb szerelem, mint a színház. Nem is tudtam, hogy mit csinálok, csak ösztönösen végeztem a dolgom, játszottam, és nagyon sok pozitív visszajelzést kaptam. Az igazat megvallva én mindig azt gondoltam, a film, a filmezés kapcsán, hogy áh, ezt nagyon-nagyon szeretném, de nem lennék rá alkalmas. És egyszercsak kipróbáltam, és kiderült, hogy hoppá… és azóta hívnak és hívnak, és akarnak. Most a színházat egy picit szeretném háttérbe szorítani, egy kicsit szeretnék attól a világtól eltávolodni éppen a film miatt, de más dolgok miatt is. Most igyekszem tudatosabban koncentrálni a filmre, a lehető legtöbbet kihozni a lehetőségekből. Persze, ez nyilván nem csak rajtam múlik, de én nyitott vagyok mindenre, úgyhogy várom a lehetőségeket, és azt, hogy azok is legyenek nyitottak rám.

Azt mondod, hogy ösztönösen, szinte zsigerből játszottál az első forgatásodon, de azért gondolom, sokat kellett tanulnod abban a világban, amibe akkor belecsöppentél, sok újdonsággal találkoztál, sok új inger ért. Milyen volt ez a „betanulós” időszak?

Az első filmes élményem az Aranyélet harmadik évada volt. Hat részben voltam benne. Az akkori osztályfőnököm segített, felkészített, hogy ez teljesen más, mint a színház. De nekem igazából az első perctől könnyebben ment, az, hogy az arcommal, a tekintetemmel játsszak – ösztönösen jött. Majd később kezdtem szép lassan, tudatosan átgondolni, hogy mit, miért, mikor. Sőt, idővel így kezdtem filmeket is nézni, nagy színészeket, figyelve azt, ahogy a tudatosan átgondolt játékuk természetesnek és ösztönösnek hat. Az nagyon fontos, hogy egy jelenet során minden működjön, hogy a színész arcán, tekintetében látszódjon, hogy mire gondol. A filmben minden látszik. A színházban, ha nagyon ügyes vagy, akkor ezeket a dolgokat el lehet mismásolni, hiszen a tizedik sorból nem látják, hogy éppen mire gondolsz, a darabra-e, vagy arra, hogy mit egyél vacsorára. És én nagyon szeretem a filmben azt a kihívást is, hogy tulajdonképpen pillanatok alatt kell nulláról százra „feltekerődni”, hogy egy rövidke időintervallumban tényleg száz százalékot kell nyújtani.

Mennyire volt más a sorozat és a nagyjátékfilm, mint filmes tapasztalat?

Szerintem bizonyos szempontból nincs nagy különbség a kettő között, felkészülés szempontjából semmiképp sincs. Itt is és ott is be kell járni egy ívet, csak itt két órában, ott meg hat részben. Számomra az volt a különbség, hogy a sorozatkor még azt sem tudtam, hogy ha egy táskát elvettem a partnertől, akkor következőkor, amikor újra felvesszük a jelenetet, akkor ugyanabban a kezemben kell, hogy legyen. Ilyen szempontból A játszma már nem volt annyira idegen, arra megismertem a technikai dolgokat, megtudtam, hogy melyik stábtag mit csinál, így tényleg arra tudtam koncentrálni, hogy a karakterrel mi legyen.

Tizenévesen kezdtél színházban játszani, majd becsöppentél egy sorozat összeforrt stábjába, A játszmában meg mondhatjuk azt, hogy – hozzád képest – „nagy öregekkel” játszottál. Te hogy kezeled ezeket, hogy te vagy a fiatal, a kezdő közöttük?

Engem ez soha nem zavart, talán azért sem, mert már amikor tizenévesen elkezdtem színházban játszani, már akkor is felnőttekkel voltam körülvéve. És egyébként is nagyon hamar kezdtem önállósodni. Emlékszem, hogy 12-13 évesen már a saját szobámban kialakítottam a saját kis lakásomat, mint hogyha egy ilyen pici albérlet garzon lenne. Másfelől a közeg, amiben felnőttem, elvárt tőlem gyerekként olyan dolgokat, amiket egy felnőttől szoktak. Én pedig komolyan vettem ezeket, mert be akartam illeszkedni. Apukám mindig azt mondta, hogy ha valamit szeretnél, akkor azért küzdeni kell, és én ezt nagyon akartam, függetlenül attól, hogy mi az ára. Gyerekként voltak olyan pillanatok, amikor elsírtam magam, például amikor hazavittem egy hármast és nagymamám azt mondta, hogy ejnye-bejnye, tanulni kell, különben nem lesz színház. Erre én kiakadtam, eltörött a mécses, és sírtam, hogy nem, mama, az nem lehet, hogy én nem megyek színházba. Annyira akartam, hogy képes voltam bármit megtanulni, sokszor az előadás kezdése előtt írtam a házit.

Ha már a gyerekkorodról beszélünk, hogyan, honnan jött a színház?

A suliban mindenféle szakkört kipróbáltam, táncoltam, tornáztam. Ötödikes voltam, amikor elkezdtem drámaszakkörre járni, amit az osztályfőnököm tartott, és el akartuk játszani Szép Heléna történetét. Én játszottam Helénát. Az osztályfőnököm azt mondta, hogy nagyon jól megy ez nekem, meg hogy nagyon ügyes vagyok benne, és szerinte jelentkezhetnék egy a veszprémi újságban megjelent hirdetésre, melyben a Pannon Várszínház fiatal gyerekszínészeket keress. Megpróbáltam, és bekerültem. Onnantól minden automatikusan ment, minden évben játszottam egy-két előadásban, érettségi után meg már egyértelmű volt, hogy irány a színművészeti egyetem.

Fontos állomás, időszak volt az életben az egyetem? Sokat adott?

Igen, sokat, mert egyrészt nagyon sok jó szakemberrel találkoztam, akiktől sokat tanulhattam. Másfelől megtanított sok mindenre, amire a Pannon Várszínház nem, például elméleti dolgokra, arra, hogy a színészet, színjátszás miből, miben áll.

Belvárosi időkapu – A játszma forgatásán jártunk

2020. október 23.

Verőfényes napsütésben érkezem a nagysikerű A vizsga c. 2011-es kémfilm folytatásának, A játszmának a forgatására a belvárosi Tátra utcába, ahol mindössze egy kordon és pár autó választja a 2020-as évet az 1963-astól. A kordont átlépve már szinte furcsán érzem magam modern öltözékemben, hiszen minden második ember a két lezárt utca közötti, rövid szakaszon annyira korhű ruhákban van, hogy már az tűnik normálisnak. Így forog egy korabeli film a mai Budapesten.

Olvasd tovább  

A színház után pedig jött a film, ahol elég eltérő karaktereket játszottál, elég csak Biankát említeni az Aranyéletből és Abigélt A játszmából. Hatnak-e rád ezek a szerepek? Tanulsz-e tőlük?

Én alapvetően úgy próbálok hozzáállni egy-egy szerephez, hogy az első ösztönös fázis után megpróbálom tudatosítani, hogy mi is történik velem, illetve az adott karakterrel. És mindig rájövök, hogy tulajdonképpen magamból indulok ki, a saját életem hasonló pillanataiból, nehézségekből, problémákból. És a saját életem eseményeit próbálom kinagyítani. Szóval ez egyfajta terápia is, hisz a problémákat tulajdonképpen kiemelem azzal, hogyha nagyon hosszasan foglalkozom velük, és nagyon mélyen beléjük ásom magam. De figyelek arra, hogy bármennyire is hat rám a karakter, ne alakuljon ki egy meghasonult állapot. Oké, hogy van bennem egy ilyen rész, de a körülmények nem ugyanazok. Ez Abigél esetében is érvényes volt.

Abigélt emlegettük, aki ugyebár nem egy „mai” karakter. Készültél valamivel arra, hogy a korszakban otthonosan mozogj?

Valamennyire igen. Utánanéztem a korszaknak, annak, hogy mik történtek akkor, hogy az emberek hogyan viszonyultak egymáshoz. De alapvetően ami engem leginkább megfogott a filmben, a történetben, az független a kortól, korszaktól, az a négy ember viszonya. Amúgy a filmben nagyon élveztem a jelmezeket, a díszleteket, meg az is, hogy a egymással való kommunikáció teljesen más volt abban az időben.

Díszleteket és jelmezeket emlegettél. Vágysz-e arra, hogy egy olyan, akár hollywoodi produkcióban szerepelj, ahol a látványvilágnak szinte semmi szab határt?

Igen! Nekem nagy álmom egy nagy, látványos magyar musical – olyan például, mint a Dreamgirls. Lehet, hogy ez nem mostanában fog elkészülni, de ha mégis, szeretnék benne játszani. Nagyon szeretem a zenés filmeket, a musicaleket, azt, amikor indokolt a zene, a zenének igazsága van a filmben, és ezzel együtt a filmnek értéke van. Szerintem a zene tud a legnagyobb hatást gyakorolni az emberekre, szóval jó lenne létrehozni egy gigantikus magyar musicalt. Másfelől meg nyilván nagyon jó lenne Hollywoodban élni, és bárcsak oda születtem volna. De sajnos nem így történt, és így az angol nyelvvel nem vagyunk még barátok, de folyamatban van. Nem zárkózom el a gondolattól, hogy egyszer kimenjek Amerikába, de nem is kergetek hiú ábrándokat. Nem hiszem, hogy Magyarországról elindulva lenne esélyem – hogy bárkinek lenne esélye – ott a szakmában. Ott nagyon korán kezdik és rengeteget kapnak. Mi le vagyunk maradva hozzájuk képest. Cserébe az vagyok, aki vagyok, és abban próbálok meg helytállni, amibe születtem, amiben élek. És azért is gondolom azt, hogy én nem is mennék el soha az országból, mert színészként a legfontosabb eszközöm a nyelv, a beszéd, a szöveg, ezekre összpontosul minden.

A nyelv kapcsán beszéljünk a szinkronszínészkedésről is. Ez hogy jött az életedbe? Egyáltalán, hogy viszonyulsz a sokak által szidott szinkronhoz?

Én sokáig a ló túlsó oldalán voltam, az egyetem előtt soha nem néztem eredeti nyelven filmeket. Aztán később jöttem rá – osztálytársam iránymutatása által –, hogy vannak színészek, akiket érdemes az eredeti nyelven hallgatni, nézni. Szerintem változó, nyilván stúdiófüggő is, emberfüggő is, hogy milyen a szinkron, de igenis vannak nagyon jól sikerült példák. Személy szerint soha nem gondoltam volna, hogy tudom én ezt csinálni, mert mindig azt gondoltam, hogy ez arról szól, hogy tessék a papír, olvasd. És hát velem egy általános iskolás tanárom nagyon megutáltatta a felolvasást: sokáig nem mertem hangosan olvasni, dadogtam, lefagytam, megszólalni sem tudtam. És ezért soha nem gondoltam volna, hogy a szinkronizálás valaha is menni fog, hogy vagy valaha lesz erre esélyem. De egyszer csak elhívtak, hogy próbáljam ki. Én meg elmentem, hogy hátha – és valahogy meglett a film.

Utána meg elkezdtek egyre többet hívni, így volt alkalmam több rendezővel is dolgozni, és mindenkitől tanultam, kaptam valami újat. A mai napig imádom, nagyon nagy szerelem lett ez is. Fogalmam sincs, hogy mi kell ahhoz, hogy szinkronszínész legyen az ember, de csodálatos dolog. Egyébként meg szerintem nem szinkronszínészek vannak, hanem színészek, akik közül van, aki szinkronizál, van, aki forgat, és van, aki színházban dolgozik. És szerintem mindeniket hasznos megtanulni színészként. Mindig is azt gondoltam, hogy színészként mindenhez, amihez csak lehet érteni, értenünk kell.

Mi mindenhez?

Az egyik nagy vágyam, hogy olyan színész szeretnék lenni, mint Tom Cruise, tehát olyan akciófilmes, akinek nem kell kaszkadőr. Gondolkodtam is, hogy el kéne menni egy tanfolyamra, de a mai napig nem mentem el, egyelőre csak játszom a gondolattal. De alapvetően engem minden érdekel, ami szembejön velem, az egyetemen is imádtam sztepptáncolni, meg énekeltem is, meg évekig tornáztam is. Egy szerep miatt street-workoutoztam is, meg lovagoltam is. És a vívást is szívesen kipróbálnám. Van egy ilyen régi-régi sztori, hogy megkérdezik a castingon, hogy figyelj, és tudsz lovagolni? A válasz pedig, hogy mikorra kell? Tehát, nem az a kérdés, hogy meg tudom-e csinálni, mert az nem kérdés. Az a kérdés, hogy mikorra kell, mennyire jól kell, és aztán én megoldom. Számomra ez az a hozzáállás, ami a leginkább szimpatikus, ez erősíti legjobban a munkához való alázatot. És én igenis alázatos vagyok annyira, hogy bármit megteszek, hogyha tényleg azt érzem, hogy meg kell tennem. Már nyilván volt olyan is, amikor azt mondtam, hogy, köszönöm, ezt nem szeretném.

Szóval, van olyan, hogy nemet mondasz egy szerepre?

Van, mert nem szeretném azt, hogy csak pénzért elvállaljak valamit, amit nem érzek, ami nekem se jó. És alapvetően ez nem csak a munkámra igaz, hanem általában is. Meg hát azt gondolom, hogy nem a munkánk tesz minket azzá, akik vagyunk, nem az határozza meg, hogy kik vagyunk. Nem lehet a nap huszonnégy órájában bent lenni a színházban, a forgatáson, szinkronizálni. Kell néha otthon lenni, ülni, „chillezni”, nézni akár az X-faktort, valami agyzsibbasztó hülyeséget. Nekem a munkám az, hogy színész vagyok, de nem szabad az embereket a munkájuk alapján megítélni, pláne beskatulyázni nem. Az embert nem az határozza meg, hogy Mekiben vagy a színházban dolgozik.

Említetted a beszélgetés elején, hogy kicsit eltávolodnál a színháztól. Mesélnél erről?

Igen, egy kicsit besokalltam tőle. Nagyobb a szerelem annál, hogy egy életre megutáljam a színházat, de éppen ezért inkább egy picit eltávolodom, és hagyom, hogy újra egymásra találjunk majd. Per pillanat gyomorgörcsös érzésem lesz, hogyha arra gondolok, hogy be kéne mennem tízre próbálni és aztán este hétre játszani. A Covid alatt ráébredtem, hogy ez a színházi dolog valahogy kezdett annyira rendszertelen lenni az életemben, hogy semmilyen magánéletem nem volt mellette, nem volt időm magamra, arra, hogy rájöjjek, hogy ki vagyok, mit akarok az életben, meg nem volt időm semmilyen hobbira sem.

Az ilyen időszakokban szoktál tanácsot kérni valakitől? Szakmai kérdésekben kire hallgatsz?

Az apukám az én legnagyobb kritikusom, és közben szerintem a legnagyobb csodálóm is. Már az elejétől fogva, amikor tizenegy évesen először színpadra álltam, eljött az előadásaimra, és évről évre, ahogy én is beletanultam a színjátszásba, ő is beletanult abba, hogy nézőként mire kell figyelnie. Nagyon jó meglátásai szoktak lenni. Nyilván vannak nála nagyobb, jobb szakemberek is körülöttem, de nekem ő mindig is egy nagyon jó kritikus volt, mert őszintén el tudta mondani, amit érzett, objektív tudott lenni velem szemben. És hát nagyon sokszor hívtam már fel őt sírva, hogy én ezt az egészet hagyom a francba, és nem akarom ezt csinálni, hazaköltözöm és elmegyek majd egy gyárba dolgozni. De akkor ő mindig ott volt, és mondta, hogy na, jó, akkor nyugi, és megbeszéltük a dolgokat. Ő mindig mindenben a segítségemre van.

Kritikát emlegettél. Olvasol kritikákat? Foglalkozol velük?

Szerintem ez ugyanolyan, mint saját magamat visszanézni, visszahallgatni, amilyen sokszor csak lehet. Szerintem nagyon sokat tud abból tanulni az ember, ha visszanézi magát, és épp ezáltal tud nem kialakulni egy olyan nagyképűség benne, ami nem jogos. Mások kritikáit olvasva nem tudhatod, hogy kinek higgy igazából, de saját magad visszanézése nagyon sokat adhat. Persze, én is, amikor először meghallottam a saját hangomat, azt mondtam, hogy Jézusom, ez az én hangom? De idővel eljutottam oda, hogy ma már meg tudom dicsérni magam – amit azért mi színészek szeretünk nem gyakran tenni –, hanem inkább csak ostorozzuk magunkat, és nem tudjuk őszintén meglátni azt, hogy igenis ezért most elismerés jár. Minél többet nézi, hallgatja magát az ember, szerintem annál jobban kialakul egy egészséges kép benne.

Lépéshátrányban – Fazakas Péter: A játszma

2022. június 9.

A magyar filmtörténetben igen ritkák a folytatások. A hatalmas szakmai és közönségsiker ellenére A vizsga második epizódjára is több, mint tíz évet kellett várni. A visszatérő alkotók mégsem vesztettek semmit ambícióikból és egy újabb jeles dolgozattal készültek: A játszma minden szinten emeli a korábbi téteket.

Olvasd tovább  

Így a kritika, amit saját magunkkal szemben megfogalmazunk, nem roncsoló hatású, hanem építő jellegű tud lenni. És mindemellett a környezet által megfogalmazott kritikákat is szeretem, mert sok mindenre megtanítanak. Persze, nyilván van, amikor elszomorodok, hisz van sok hülye is a világban, de ezekből a tapasztalatokból is tanulok, megtanulom például, hogy mit kell elengedni.

Min dolgozol éppen?

Most éppen semmin. Hála a jó Istennek, már bocsánat, hogy ezt kell mondanom. Nagyon elfáradtam ebben az évben. Forgattam két dolgot is a nyáron, és közben folyamatosan jártam szinkronizálni is. Azt érzem, hogy picit sok lett sok minden. Úgyhogy most csak szeretnék egy picit visszatérni a normális kerékvágásba, és egy picit csak létezni, lenni, élni az életet. Úgyhogy most jelen pillanatban nincs semmilyen munkám – illetve van egy hobbiszerű mellékállásom. És nem tudom, hogy mikor leszek legközelebb látható bármiben is, de emiatt meg egyáltalán nem aggódom. Jól érzem magam, azt érzem, hogy a helyemen vagyok.

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?
A játszma

A játszma

Színes filmdráma, thriller, 113 perc, 2022

Rendező:
Szereplők: , , , , Teljes filmadatlap

A Filmtett szerint:

7

A látogatók szerint:

7

Szerinted?

0

Friss film és sorozat

  • Fekete Párduc 2

    Színes fantasy, képregényfilm, 161 perc, 2022

    Rendező: Ryan Coogler

  • Azt mondta

    Színes filmdráma, történelmi, 129 perc, 2022

    Rendező: Maria Schrader

  • A döntés

    Színes dokumentumfilm, 79 perc, 2022

    Rendező: Vízkelety Márton, Ugrin Julianna

  • A Fabelman család

    Színes életrajzi, filmdráma, 151 perc, 2022

    Rendező: Steven Spielberg

  • Vérapó

    Színes akciófilm, thriller, vígjáték, 101 perc, 2022

    Rendező: Tommy Wirkola

Szavazó

Melyik a kedvenc életrajzi filmed a közelmúltból?

Szavazó

Melyik a kedvenc életrajzi filmed a közelmúltból?

Friss film és sorozat

  • Fekete Párduc 2

    Színes fantasy, képregényfilm, 161 perc, 2022

    Rendező: Ryan Coogler

  • Azt mondta

    Színes filmdráma, történelmi, 129 perc, 2022

    Rendező: Maria Schrader

  • A döntés

    Színes dokumentumfilm, 79 perc, 2022

    Rendező: Vízkelety Márton, Ugrin Julianna

  • A Fabelman család

    Színes életrajzi, filmdráma, 151 perc, 2022

    Rendező: Steven Spielberg

  • Vérapó

    Színes akciófilm, thriller, vígjáték, 101 perc, 2022

    Rendező: Tommy Wirkola