Virtuális világháború, sok hűhó semmiért modern feldolgozásban, Hitchcock és Tippi Hedren kapcsolata, illetve a némafilmkorszak kolozsvári hőse, Janovics Jenő – két játék- és két dokumentumfilmet ajánlunk a 12. TIFF utolsó napján.

Jacek Blawut: Wirtualna Wojna / Man at War

[What's Up Doc?] A lengyel rendező szokatlan dokumentumfilmet rendezett: a Virtuális háború című alkotás több tucat videojáték-használó életébe enged bepillantást. A több helyszínen forgatott, több tucat „szereplőt” felvonultató alkotás azonban még nem megfelelő ahhoz, hogy egy, a videojátékok és a valóságos világ interferenciáinak vizsgálatát célzó kutatáshoz szolgáltasson „kritikus tömeget”, de arra tökéletes, hogy hangsúlyosan jelezze a virtuális létezések egyre nagyobb lendületű térfoglalását. Az online „gémerek” milliós tömegéből kiemelt és részletesebben ismertetett szereplők a második világháború nagy légicsatáinak online közegekben történő újraalkotói. A hihetetlenül komplex technikai megoldásokat is alkalmazó játékosok (így pl. egy, Pinker nicknevű játékos olyan szerkezetet készített, amely megrázza őt, ha gépét vagy avatárját találat éri) a szövetségesek és a „nácik” csoportjaiba szerveződtek – és szélsőséges esetekben jellemző, hogy ezeket az ideológiai elkötelezettségeket kiterjesztik a mindennapjaikra is. A legtöbbjük vagy pilóta akart lenni, vagy a második világháborúban harcolt repülőn apja-nagyapja, de könnyedén azonosíthatóak azok a „szereplők” is, akik kompenzációként használják a digitális légcsatákat. A glóbuszon szétszóródott „pilóták” a filmben nem megnevezett valószerű, majdnem professzionális szimulátort használnak, amelyhez sokan szentélyszerű interfészt is szerkesztettek – az egyik német játékos pl. minden menetre korhű jelmezbe öltözik, és elkészítette egy Junkers pilótafülkéjének a másolatát, amely még a „légköri” zavarokat is képes használójával érzékeltetni.

Emellett érdekes és tanulságos megfigyelni azt, hogy miképpen viszonyul a környezet a játékosok ezen szenvedélyéhez: a nyilatkozó feleségek, barátnők és egyetlen nagymama egyöntetűen a játszás ellen foglaltak állást, de valószínűleg nem tudatosult ezekben az ellenzőkben az, hogy elképzelhető: pont miattuk, az általuk okozott „lelki kényelmetlenségek” elől menekülhetnek a harcos férfiak a virtuális légicsaták adrenalinömlényes közegébe. (pá)

Még vetítik: június 9., Monostori Open Air, 22:00 (Conflagrația virtuală)

Joss Whedon: Much Ado about Nothing / Sok hűhó semmiért

[Szupernóva] Nagy feladatra szánta el magát a sci-fi misztikus akciófilmek ünnepelt rendezője, Joss Whedon (Bosszúállók, Ház az erdő mélyén, Serenity): Shakespeare-adaptációt, fekete-fehérben, 12 napi forgatással, saját házában. Nem épp egy blockbuster recept! Ennek ellenére az alkotás teljesíti a rendező legalapvetőbb célját, az intelligensebb mainstream szórakoztatást. A kortárs keretekbe zárt kamara-dráma tökéletesnek ugyan nem mondható, néhol anakronisztikus, máshol belső ellentmondásokba keveredik, és olyan is akad, hogy lábjegyzetek vagy egy alapos wikipédiás rákeresés nélkül egyszerűen érthetetlenek az Erzsébet korabeli utalások; de mindez eltörpül a műt átható báj, a ma is friss, szellemes szövegkönyv és a szövevényes történet adui mellett.

A sztori két szerelmes pár viszontagságait követi nyomon, intrikákkal, féltékenységgel, szívfájdalommal és az elengedhetetlen hepi enddel fűszerezve – nem sok újjal bővült a romantikus komédia eszköztára Shakespeare óta! Az alakítások az elfogadható és az élvezetes tág skáláján mozognak, a Whedon-univerzum állandó színészei által megvalósítva. Habár kezdetben nem sikerül kellően motiválni, hogy miért beszél mindenki jambusokban és óangol kifejezésekkel a sötét protokollautók és wifis okostelefonok világában, idővel alkalmazkodunk a furcsa premisszához, és attól kezdve minden figyelmünket leköti a szélesvászon (nem kizárólag a felirat nyomon követése miatt). És senkit ne riasszon vissza a több száz éves szövegkönyv dilemmája – az értő előadásmód, a néhol ironikus viszonyulásmód a bizonyos nyelvezetet elváró helyzethez és társadalmi státushoz teszik élvezhetővé akár az archaikusabb monológokat is. Meglepetten jelentem ki, Joss Whedonnak ez is bejött!

Még vetítik: június 9., Diákművelődési Ház, 18:30 (Mult zgomot pentru nimic)

Julian Jarrold: The Girl / Hitchcock és Tippi Hedren

[HBO-nap] „A szőkék a legjobb áldozatok” – ezzel a hitchcocki mottóval lehet leginkább összefoglalni Julian Jarrold tévéfilmjének lényegét. Az utóbbi időkben mintha hirtelen megnőtt volna az érdeklődés Alfred Hitchcock magánélete és szakmai legendáriuma iránt: A lány (nem akaródzik számomra a túlzottan szájbarágós hivatalos magyar címet használni) egy év alatt már a második mozgókép, amelynek gerincét a filmes feszültségteremtés atyja és főszereplőnői közti viszony képezi, Csak míg a Hitchcock című Sascha Gervasi-filmben a Psycho Marion Crane-je, Janet Leigh került „terítékre”, ezúttal Tippi Hedren, a Madarak és a Marnie sztárja van soron. A két film szüzséje tehát olyannyira közel áll egymáshoz, hogy nehéz elkerülni a hasonlítgatást – képzeletbeli versenyükben pedig nem biztos, hogy az HBO és a BBC közös produkciója maradna alul, sőt.

Julian Jarrold képes arra, amire a nagy garral beharangozott, igazi szupersztárokat felvonultató mozifilm kísérletet sem tesz: visszaadni valamit a Hitchcock-művek hangulatából, és oly módon konstruálni meg az alaptörténetet, hogy az távolról emlékeztessen a mester alkotásaira jellemző eljárásmódokra. „Alfie és Tippi” kapcsolata így maga is beleíródik egyfajta tágan értelmezett suspense-thriller kereteibe: a rendező közismert megszállottsága a Sienna Miller alakította szőke díva iránt a cselekmény már-már démoni hajtóerejévé válik. Hitchcock egyszerre bálványozza és alázza porig imádott (és hódítási terepként használt, de őt férfiként mellőző) színésznőit; Toby Jones Hitchcock-karaktere zseniális, ám frusztráltságában könyörtelen gnómként jelenik meg, s bár a film jól érzékelteti a direktor alkotói módszertanának ellentmondásos (mert személyiségromboló, de ugyanakkor karrier- és művészet-építő) jellegét, néha méltán érezhetjük úgy, hogy ezt talán mégsem érdemelte. Vagy – belátom, távoli példával – épp ellenkezőleg: hogy a művészet születéséhez mindig szükség van Kőműves Kelemennékre.

Még vetítik: június 9., Cinema City Polus – 6, 20:00 (Fata)

Zágoni Bálint: Janovics Jenő, a magyar Pathé

[Magyar nap] A TIFF szervezőinek sejtelme sem lehetett még e film műsorra tűzésekor, hogy milyen aktualitást nyer a fesztivál ideje alatt egy Janovics Jenőről szóló portréfilm: néhány napja jelentette be a MANDA, hogy a kolozsvári direktor stúdiójában készült A tolonc laboratóriumi felújításának munkálatai végre elkezdődhetnek. Janovics nevéhez ezen kívül számos filmtörténeti ritkaság fűződik, és életútja valóban filmre kívánkozik – ahogy ez a gyönyörű archív mozgóképes anyagot felhasználó dokumentumfilmben el is hangzik. Szakértők és kutatók történeteiből, egy kortárs visszaemlékezéséből, újságcikkek, korabeli kritikák tükrében bontakozik ki a mai néző előtt a magyar filmgyártás egyik úttörőjének életútja: a világi színházigazgató képétől a „mozifalvi” filmgyár alapítójáig, a vagyonos polgártól a minden pénzét a filmbe ölő, eladósodott ismeretterjesztőfilm-rendezőig. Kiderül, hogyan szerzett csúcstechnikát, külföldön tanult filmrendezőket és nemzetközi forgalmazót
 az első kolozsvári filmek elkészítéséhez, hogy találta fel magát az első világháború után Romániához csatolt Erdélyben, s hogyan kellett később elmenekülnie szülővárosából zsidó származása miatt.

A film oktatói segédeszközkény kiváló. Gazdag kép- és információanyaggal szolgál, számos anekdotával szórakoztat, ugyanakkor rengeteg olyan vonatkozásra hívja fel a figyelmet, amely a lexikoni szócikkelyekből és korábbi életrajzokból kimarad, például a Janovics-filmek és a korabeli skandináv filmgyártás közös vonásaira. „Némafilmes” zenéjének és „inzertjeinek” köszönhetően pedig sikerül megidéznie egy régmúlt kor nézői élményét, mozihangulatát.

Még vetítik: június 9., Művész mozi, 14:30 (Janovics Jeno, un Pathe maghiar)