Vicente Amorim feladata első ránézésre pofonegyszerűnek tűnhet, de valójában számtalan buktatót rejt. És hogy mi lesz az eredménye annak, ha egy brazil rendező két amerikai sztárral és brit színészekkel Budapesten és a Balaton partján forgat filmet az 1930-as évek Berlinjéről? Sajnos nem sok jó. No Good…

Pedig inspirációnak itt van rögtön az irodalmi alapanyag: Cecil Philip Taylor nagy sikerű darabja, amelyben egy bizonyos John Halder nevű „jóembert” eutanáziáról írott, ártatlannak látszó regénye örvén szép fokozatosan bedarál a náci gépezet, s mire ráébred bűnösségére, már túl késő. Vérbeli kamaradrámáról lévén szó – lassan haldokló anyával, árja szeretővel és zsidó baráttal – csak néhány meggyőző színészi alakítás meg a hitelesség hatását keltő díszlet szükségeltetik a biztos sikerhez. További könnyebbséget jelenthetett a dél-amerikai direktornak, hogy a Harmadik Birodalom kényes kérdéseire számtalan régebbi és újabb film keresi a választ a legkülönfélébb nézőpontok érvényesítésével. Ha tehát a forgatókönyv nem egészen világos, elég belenézni néhány klasszikus és kortárs próbálkozásba, s máris foroghat az a kamera.

Amennyiben ez megtörtént, föl kellett tűnnie az alkotóknak, hogy kamaradráma ide vagy oda, egy „történelmi”, „(világ)háborús filmben” azért nem ártanak a látványelemek. S bármilyen megható a magyar néző számára a hazai helyszínek felfedezése, bármily bizarr látvány, amikor a pesti belvárosban horogkeresztes díszletek lobognak és a Balcsinál üldögél az elhidegülő két jóbarát, mindez nem kárpótol az erősen hiányolt lehengerlően koreografált tömegjelenetekért vagy innovatív vizuális megoldásokért. Pedig úgy látszik, Jancsó Miklós jótékony szelleme ott lebegett a magyar helyszínek felett. Erről tanúskodnak a belső vágásokkal tűzdelt hosszú snittek, különösen a lágert percekig pásztázó zárójelenet, amely igen hatásosra sikerült – ezért tett volna jót a Goodnak még néhány hasonló intenzitású képsor.

Ezek híján be kéne érnünk a színészi játék zsenialitásával, ám a legsúlyosabb probléma éppen itt jelentkezik: főszereplőnk, Viggo Mortensen sajnálatos módon beleesett abba az alaphibába, hogy egy dögunalmas figurát dögunalmasan játszik. Szenvelgő professzorból így válik észrevétlenül szenvtelen SS-tisztté, s éppen ezért hat hiteltelennek egyre inkább kiközösített, végül deportált zsidó barátja melletti kiállása. Pedig Jason Isaacs vibráló élettel tölti meg a lassú halálra ítélt Maurice alakját – kapcsolatuk negatív kilengését az ő színészi mozgékonysága rajzolja ki. A többiek leginkább statisztálnak a produkcióhoz, bár Jodie Whittaker „szőke rajnai sellőként” bizonyítja tehetségét a romantikus szálak húzogatásához.

Ha már egy egészen más kultúrából érkező rendezőre bízták a csapatot, mit illett volna ellesnie a hasonló témájú mostani mozikból, hogy a végeredmény ne egy korrekt tévéfilm benyomását keltse?

Ha már adaptáció: az Őfelsége pincére voltam sokkal meggyőzőbb eredményre jutott mind szereplővezetésben, mind vizuálisan; igaz ott nagyobb távlatokat láthatunk be, és az alapanyag is más jellegű mű (Hrabal prózai remeklése), míg jelen esetben egy jól megírt drámáról van szó. A szeretett nő és a karrier hatására a rendszerrel megalkuvó kisember Menzelnél a maró irónia révén válik plasztikussá, a Good humora sajnos kimerül annyiban, hogy Mortensen (aki jellemzően nem komikus karakter), még a film elején föl-alá szaladgál főzés közben és igazán a csetlés-botlásra sincs ideje, úgy lefoglalja valamennyi családtagja.

És ha már szórakozott professzor: volt egyszer Egy csodálatos elme. John Nash is kényszerképzeteinek rabja, mint a muzsikaszót hallucináló másik John, de míg Nash hátborzongató szokásainak dacára szerethető figura, addig Halderrel egy pillanatig sem lehet együttérezni. Egy utálatos elme, aki megérdemli, hogy szembesüljön a háború őrületével, amelyhez a maga látszólag szerény eszközeivel maga is hozzájárult.