Aki eddig úgy gondolta, hogy örök barátságok, felejthetetlen élmények és az életünket megváltoztató felismerések csak Csodaországban születhetnek, az nagyot téved: elég Las Vegasba utaznunk – legalábbis Todd Phillips legújabb filmjének tanúsága szerint.

A Másnaposok című vígjátékban négy barát Las Vegasba megy, hogy ott ünnepelje egyikük legénybúcsúját. Az este azonban túl jól sikerül: másnap döbbenten látják, hogy a luxuslakosztály romhalmazzá vált, a vőlegény eltűnt, ők pedig nem emlékeznek semmire. Az idő viszont sürget: az esküvőig két nap áll rendelkezésükre, hogy megtalálják eltűnt társukat és sértetlenül visszajuttassák, a leendő após féltve őrzött Mercedesével együtt. Az amúgy sem egyszerű helyzetet tovább bonyolítja, hogy mindeközben egy csecsemővel és egy éhes tigrissel is kezdeniük kell valamit.

Az alapszituáció ugyan nem túl összetett, de bővelkedik a poénlehetőségekben, és ezt a forgatókönyvírók (Jon Lucas és Scott Moore) kellően ki is használják. Legtöbb esetben ezek jól működnek, nem érezzük erőltetettnek, és szerencsére nem ismétlik önmagukat. A vulgáris vicceket azonban itt sem úszhatjuk meg, bár kétségtelen, hogy más amerikai vígjátékokhoz képest kevesebb van belőlük, és általában egy karakterhez kapcsolódnak. Alan (Zach Galifianakis) az a típus, akit az ember nem látna szívesen a baráti társaságában, a mozivásznon viszont annál inkább: furcsa, nagydarab, kicsit műveletlen, és akaratán kívül sok bajt okoz. Többek között vele kell boldogulnia Philnek (Bradley Cooper), a szürke hétköznapjaiból kitörni vágyó tanárnak, és Stunak (Ed Helms), a látszólag visszafogott, szabálykövető fogorvosnak, miközben Dougot (Justin Bartha), a vőlegényt próbálják felkutatni. A figurák hétköznapiak, nincs bennük semmi különleges – könnyen lehet velük azonosulni, ugyanakkor kicsit sematikusak, jellemükből néha előre következtethetünk reakciójukra és a poénra is.

Ugyan Doug keresése nyomozáshoz hasonlóan indul, ahol fontosnak tűnik az időrend, de ez hamar elveszíti a jelentőségét, és nem sokkal később már fogalmunk sincs, hogy mi mikor történt, a szereplőkkel együtt minket is magukkal sodornak a bonyodalmak. A frappáns zárómegoldás sem az események tisztázását szolgálja, sokkal inkább újabb komikus elem – részben a néző fantáziájára van bízva, hogy milyen képet alkot a legénybúcsú estéjéről.

A mellékszereplők esetében a jól bevált recepthez fordultak a szerzők: az ismerős, karikírozott típusok jelentik a humorforrást. Így kapunk idegesítő, férfiatlan kínai maffiafőnököt, szétcsúszott fekete drogdílert, lefizethető orvost és harsány arabot. A női szereplők még inkább elnagyoltak, és nem is rokonszenvesek: a menyasszony hidegnek és gorombának tűnik, Stu barátnője pedig kibírhatatlan, ráadásul nehezen hihető el a merev, szabálykövető nőről, hogy félrelépett egy bárpultossal. Jade (Heather Graham), a táncosnő az egyetlen, aki szimpatikus, de az ő motivációi sem világosak, hozzáállása Stuhoz minden előjel nélkül változik meg.

Mintha a férfi szereplők kidolgozása jóval fontosabb lett volna a forgatókönyvíróknak – ezzel megerősítették azt, amit már az alaptörténet is sejteni engedett: ez a film elsősorban a férfi közönségre számít. A Las Vegas-i élmények szinte beavatássá magasztosulnak a történet végére, amelyből a férfi hősök, rejtett oldalaik felfedezése után, erősebb, tapasztaltabb emberként térnek vissza. Olyan dolgok ezek, amelyekről a nők előtt jobb hallgatni, és amelyet csak a tapasztalt após érthet meg. „Ez Vegas” – mosolyog megértően vejére, miután az majdnem lekési az esküvőjét, és a város lassan a mi szemünkben is különlegessé válik. Már nem egyszerűen a szerencsejátékok fővárosa, hanem az a hely, ahol bármi megtörténhet. Ezt erősíti az is, hogy nem a vegasi közhelyek köszönnek vissza a képeken: kevés a kaszinóbelső, nincsenek járókelők, csak madártávlati felvételek. A sajátos térhasználat következtében a város anélkül telik meg élettel, hogy egyetlen élőlényt is látnánk benne, miközben fényben úszó épületek, a felkelő és lenyugvó nap, villogó neonfeliratok váltakoznak zenére.

Nagyrészt ennek a kissé miszticizált képnek is köszönhető, hogy a Másnaposok nézése közben el tudunk feledkezni annak hibáiról, és hagyjuk, hogy magával ragadjanak a poénok és a negyedóránként beékelt klipszerű zenés betétek. Ez a nagyon erős hangulat az (a valóban jól működő humoron kívül), ami miatt ez a film több lesz az ismerős vígjátéki sablonnál. Másfél órára elhisszük a változást, a nagy barátságot, a legvadabb éjszakát – még ha nem is részegülünk meg tőle.