A nemzeti legendárium őriz egy történetet, mely szerint a Romhányi József (többek között a Kérem a következőt szövegírója) által magyarított Flintstone-szövegkönyvet a Hanna-Barbera producerpáros annak idején visszavásárolta, mivelhogy szellemesebbnek bizonyult az amerikai eredetinél. Ami igaz, az igaz: a Flintstone-rajzfilmek soványka történeteinek humora meglehetősen harmatgyenge.

Az egész sorozaton erőteljesen érződik a nagyüzemi rajzfilmgyártás minden nyavalyája: a sablonhátterek, az elnagyolt figurák, melyekből ha több kerül véletlenül a képre, csak az egyik alak arca van némiképp animálva. Hanna-Barberáék is valószínűleg unták már a 60-as évek óta készülő kétdimenziós történeteket, ezért 1993-ban eladták a copyright-ot, hadd forgassanak belőle mozifilmet. Ezek sorában az első a fantáziadús The Flintstones címet viselte. Brian Levant alkotása maga a csoda! A stáb nem Frédi, Béni, Vilma és Betti figuráinak szellemi képességeit csiszolta csillogóra, hanem Romhányival ellentétben a megfoghatóságra helyezte a hangsúlyt. A rajzfilm laposnak ható ál-kőkorszaki képi világa a vásznon kiteljesedik, s a zseniális giccs végre megérdemelt pompájában mutatkozhatott meg.

A kőkorszaki szakik második megelevenítésének több mint megtisztelő feladata ismét Briant Levantnak jutott. Levant Jamie Anderson operatőrrel megint remekjó munkát végzett: a lehető legklasszikusabb beállításokban követhetjük Frédiék újabb sztoriját, így az alkotás a legkisebb gondot sem okoz a befogadónak. A történet nemesen egyszerű, akár egy népdal, a két pár találkozását meséli el. Frédi és Béni most végezték el a kőkorszaki műszaki főiskolát, és mindketten feleségre áhítoznak. Eközben Vilmáról kiderül, hogy dúsgazdag elitlány, aki unja sznob szüleit, és a nép egyszerű fiának szerelmére vágyakozik. így elszökik otthonról – nem is számítunk erre a remek fordulatra –, és egy vásár forgatagában épp Frédivel fut össze...

E ponton Levant filmje a minden határt legyőző szerelem himnuszává válik! Vilmának a város leggazdagabb ficsúrja, Chip Rockefeller udvarol. Deborah Kapla forgatókönyvíró Chip alakjában ravaszul csempészi be a pénzhajhász gonosztevő alakját, aki Rock Vegas-i mulatójába hívja meg a két szerelmespárt, különféle kísértéseknek téve ki őket, hogy – minő ármány! – ő kaparinthassa meg Vilma vagyonát. Ez természetesen nem jön össze neki. Frédiéknek már a sztori elején érzékeny és gunyoros kísérőjük akad egy ufócska képében, aki (ha éppen nem gonoszkodik) hathatós segítőtársnak bizonyul. Még akkor is, ha Frédi Chip trükkjeinek köszönhetően ártatlanul börtönbe vettetik. Hőseink csillogóan érdekfeszítő kalandok sora után leszámolnak Chippel, és boldogan, csupa vidámsággal eltelve élnek, míg meg nem halnak – amint azt a filmvégi monstre táncjelenet is bizonyítja.

A Flintstonék Rock Vegasban legnagyobb érdeme, hogy életet és életérzést lehel a rajzfilm sematikus ábráiba, és látványosan bebizonyítja a kőkorszak-filozófiai tételt, miszerint az emberiség ugyanúgy munkálkodott, szórakozott, ármánykodott és szeretett, mint manapság, csak a tévé távirányítója modernizálódott kissé. Levant és csapata igyekezett a rajzfilmhez a legkisebb részletben is hasonlító ál-kőkorszaki stílusban öltöztetni és mozgatni szereplőit, és csodák csodája, ami a tévéképernyőn laposnak hatott annak idején, az a vásznon elsöprő erejű látvány és cselekményvilággá áll össze. A színészek mimikája, gesztusai rendkívül árnyaltan kidolgozottak, finomak és kecsesek, mozgásukban nyoma sincs az esetlenségnek és az izzadságszagú erőlködésnek – és ez működik, annak ellenére, hogy a stáb a koreográfiát, mozdulatról mozdulatra, a rajzfilmről koppintotta. Szintén telitalálat a Las Vegas-mitológia köré szervezni a filmet. A rendező és a stáb óriási munkát végzett: valódi testet adtak a kőkorszaki szakik figuráinak és e mestermunka alkotásukat a nyár legeltaláltabb, legkimódoltabb filmjévé avatja. Yaba-daba-doo!