A hollywoodi szerencsejátékos-rablós-átverős műfaj kedvelőjeként pattanásig feszülve vártam minden évszakban az aktuális megloplak-kapjelhatudsz, heppiendet követelő darabot, akkor is, ha az nem mindig felelt meg elvárásaimnak. Végigültem és felfrissített, akár meleg nyári napon egy kád limonádé. Akkor is, ha ugyanakkora erőfeszítéssel készült, mint a fent említett üdítőital.
Hollywood mindig jól keverte az ilyesmit (múlt időben). Mert mi kellett hozzá? Ismerős, karizmatikus, gyorsan menekülő sztárok. Egy kaszinó, bank vagy egyéb kézügyben heverő pénzkupac. Egy agy, és az abból kipattanó átverős ötlet. Kés pengéjén táncoló kivitelezés. Csipetnyi humor. Dinamikus zene. Rosszfiúk lóvá tétele. A 21 elméletileg megfelelhetett volna a követelményeknek, de a gyakorlatban rettenetesen alulteljesítettek a készítők. Robert Luketic rendező eddig sem győzte meg a vájtszeműeket, a széles közönség is inkább csak elfogadta. E kerékvágásból – úgy tűnik – nem tud kilépni, annak dacára sem, hogy a produceri segítség Kevin Spacey személyében érkezett. A színészóriás azonban cserbenhagyósan végzi gyártói munkáját, színészi alakítása pedig jóval a várt alá csusszan. A többiekről pedig vagy jót vagy semmit alapon inkább semmit.
A cselekmény ismertetésénél előrebocsátom: az eseményeket részben valós történet alapján írták forgatókönyvre, sőt, a krupiék szerepét az eredeti, 70-es és 80-as években működő kártyaszámoló egyetemista társaság tagjaira osztották. A harvardi orvosi egyetemre való bejutás Ben Campbellnek kimagasló intelligenciája ellenére anyagi akadállyá válik. Ösztöndíjat kellene szereznie, az egyszemélyes bizottság azonban nincs tőle lenyűgözve; egyedülálló, lélegzetállító beszámolót vár élettapasztalatáról. Ami nincs. Van azonban egy excentrikus matematikatanár (Spacey), aki ránézésre felismeri Ben képességeit a kártyaszámolás („card counting”) terén, a blackjack, azaz a 21 nevű játékban a valószínűség-számítás hasznosításával. Pár közhelyes huzavona után ifjú hősünk csatlakozik az egyetemista csoporthoz, remélve, hogy így összegyűjtheti a hiányzó, beiratkozáshoz szükséges összeget. Titokban „edzenek”, annak ellenére, hogy a szerencsejátékok világában kiszámított szerencsével nyerni sosem ütközött törvénybe.
És szabad a játék, aminek folyamán hősünk rút kiskacsából hattyúvá változik – a megfelelő mellékhatásokkal. A korábban bátortalan és színtiszta tízes Ben helyét rövid időn belül egy bulizós, csajozós, a tudományra fittyet hányó vagány veszi át, akit a továbbiakban a forgatókönyv mikroszkopikus banánhéjakon csúsztat el és le. Ezek buta beépítése szemet szúr, és űrt hagy maga után. Végül összetűzésre kerül sor zseni és tanára között, ám a megügyesedett főhős és az önmagát mindig tisztára mosó főszervező kötelező közelharca sem elég meggyőző. Színre lép a barikád másik oldalán álló, a kártyaszámolók bandáját felszámolni szándékozó biztonsági ember, Cole, aki megszorongatja és kiegyezésre kényszeríti Bent, aztán kisebb hajsza és mindent megoldó heppiend zárja a kínos másfél órát.
Ám nem minden baj forrása keresendő a fentiekben. Zavaró például a „röhögj velünk” szindróma, azaz a humor csak akkor nyilvánvaló – és nem feltétlenül jó –, amikor mindenki röhög a vásznon. Léteznek ugyanakkor alaptalan lassítások, és egy még alaptalanabb digitális rögzítés, amely a továb rontja a meglévő steril hangulatot.
A film készítői ezzel az alkotással valószínűleg a tinédzser közönséget célozták meg, és azt jól el is tudják szórakoztatni. Nehezen hiszem el ugyanis, hogy oly magas IQ-szint, amellyel a karakterek többségének rendelkezni kellene, oly gagyi szövegben nyilvánulna meg, mint amilyet hallgatni kényszerülünk. Erősen kétlem ugyanakkor, hogy az ösztöndíj egyszemélyes bizottsága hallván az új, élettapasztalattal teljes Ben beszámolóját, attól elkáprázva megadja neki a Harvard Orvosi Egyetem legnagyobb összegű ösztöndíját. Mert ha tévednék, és az amerikai értelmiség hasonlít a filmben felsorakoztatottakra, akkor az Amerikai Egyesült Államok jobban tenné, ha holnaptól átadná a világhatalmi jogart Csádnak. Ott is jobb kezekben lenne.
