A Cahiers du Cinéma legújabb számának nagy eseménye ismét a Vivendi-Universallal kapcsolatos. Már le van ugyan nyelve a nagy gombóc, hogy lassan ők lesznek a mozidiktátorok, botránytéma azonban még mindig akad, s erről ismét Anne Ballylinch tudósít.
[12. old.] A katalógusok titkos harca című cikkében jobban megvilágítja az immár két évtizede tartó folyamatot. Az 80-as évek elején gombamód szaporodtak a tévéadók, megjelent a műhold és a kábeltévérendszer, s ezzel tulajdonképpen megszűnt az, hogy a mozivetítés után a filmet ki is törölhettük az emlékezetünkből. Ebből kifolyólag aztán újra felértékelődtek a szerzői jogok, s a velük való, többnyire titkos kereskedés azóta nagy piaccá nőtte ki magát. A Cahiers közli is az ily módon összegyűjtött legnagyobb katalógusok listáját. Eszerint a nagy francia filmcégek (Gaumont, TF1, Pathé) katalógusa 500-600 filmet tartalmaz, ők a versenyképes ellentábort alkotják, velük szemben a Vivendi-Universal tíz-tizenkétezer film jogait birtokolja, a mamutméretet ebben is tartja. Azok a producerek, akiknek kis magángyűjteményeik vannak, nem sokáig dacolhatnak, előbb-utóbb ők is rákényszerülnek a vásárra. Mi ebben a nagy üzlet? A hertzi csatornákon egy vetítés csúcsidőben körülbelül 2,5 millió frankot jövedelmez, míg egy tévéadó éjjeli közvetítése csak vagy 300. 000-et. A piacot tehát a hertzi csatornák irányítják.
Az eseményt ebben a hónapban néhány kisebb európai fesztivál jellemzi. [21] Közülük a gigantikus méretű rotterdamiról megtudhatjuk, hogy vagy félezer film került közönség elé két hét alatt. A Cahiers du Cinéma kiküldött riportere (Erwan Higuinen) a válogatás nehézségére panaszkodik, a párhuzamos vetítések problémái, a tömeg és a zsúfoltság miatt a kinézett filmek szinte elérhetetlenek voltak. Ismertetőjéből még így is megtudjuk, hogy a világ minden tájáról érkeztek filmek Rotterdamba.
[23] Jérôme Larcher viszont lesújtó véleménnyel van a berlini fesztiválról, amely szerinte a velencei fesztivállal sikertelenül versenyezve a keleti filmekre állt rá, de a válogatás még így sem vall jó ízlésre. Egyetlen erénye, hogy a bemutatott filmek száma egy évben sem változik, a riporter azonban ennek ellenére is rásüti a válogatás szellemére az akadémizmus bélyegét.
A szám törzsanyagát a megemlékezések adják: [63] egyrészt Raoul Walsh-ról, aki színészként, rendezőként is a hollywoodi filmgyártás felejthetetlen figurája volt, minden műfajt és minden technológiát kipróbált a westerntől a peplumig, a némafilmtől a színesig; a (filmes) kalandok lovagjának Thierry Jousse és Tag Gallagher teszi meg őt. [51] Az emlékezés másik tárgya Jean-Cristophe Averty, a francia tévé nagy reformátora, akivel Thierry Jousse és Olivier Joyard készít interjút. Az öreg csak mesél, s a felkészült kérdések megtörnek rajta. Averty beleszületett a szürrealizmusba, mindenkit ismert, aki azóta bekerült a tankönyvekbe, majd a tévéhez kerülve képben próbálta megvalósítani álmait, a hatvanas éveket tartva fénykorának. Mindent kihasznált, amíg a technológiát meg nem előzte, s a harmónia csak most áll vissza, de örül, hogy még mindig tud lehetetlent mondani a fiatal technikusoknak.
[48] Ami a filmeket illeti, egy cikkből megtudjuk, hogy A legyőzhetetlen besorolhatatlan(ul jó) (szójáték: Incassable – Inclassable, ez utóbbi Olivier Joyard cikkének a címe), [28] egy másikból pedig, hogy a Pathé filmgyár milyen speciális stratégiákat alkalmazott ahhoz, hogy a francia közönség bemenjen a Csibefutamra. Ebben nemcsak az játszik szerepet, hogy egy jó filmről van szó, amit a közönségnek valóban érdemes megnézni, hanem az érdek is, mivel a Pathé ő a film egyik készítője. Mindenképpen érdekes a tény, hogy miért kell ahhoz különleges reklámpedagógia, hogy a francia közönség rájöjjön, ez is film, és hogy a tyúkoknak is lehet foguk (legalábbis a mese szerint)...
És egy utolsó hír: a Cahiers du Cinéma ötvenéves születésnapját ünnepli! A rendezvénylistát már végig sem futottam, úgysem jutunk el Párizsba... Kolozsvárra viszont talán igen, ahol a Filmtett májusban (még csak? már?) egyéves születésnapját ünnepli majd!
