A fesztivál szervezői a helyhatósági választások kampánya idején szokásos politikai hangoskodásokba talán belefáradt mozilátogatók számára mindössze két dokumentumfilmet és egy nagyjátékfilmet mutattak be a politikával foglalkozó filmek szekciójában.
Persona non grata (2003, amerikai, r. Oliver Stone). Egy dokumentumfilm az izraeli-palesztin konfliktusról, mely műfajilag talán az oknyomozó riporthoz áll legközelebb, de az objektivitásra való törekvés látszatát is kerüli. Persze lehet ezt szépíteni azzal, mint ahogy az ajánlószöveg is tette, hogy a film a bonyolult problémát egyéni nézőpontból tárja elénk, de ez olyan, mint mikor X étteremben a túl híg mártást sűrű levesként próbálják eladni. Itt arról van szó, hogy Stone, a Született gyilkosok, a Doors stb. sztárrendezője egy dokumentumfilmet akar forgatni, és státusából kifolyólag kapcsolatba kerülhet a két szembenálló nép politikai vezetőivel, a probléma legavatottabb ismerőivel, és csak egy középszerű anyagot tud előállítani. Az izraeli vezető politikusok „hivatalos véleményének" hatásos ellenpontjai az utcák néhányszor felvillantott képe és a megkérdezett közemberek (ha jól számoltam, összesen három) bizonytalansága, kár, hogy kevésszer alkalmazzák. Az Arafattal készített interjú végül nem sikerül, mivel a palesztin vezetőnek sürgősen távoznia kell, és így elmarad mindkét álláspont bemutatása; a palesztin oldal néhány Hamas-vezető által szólal meg, és így, az információk konfrontálásának hiányában az elhangzott szövegek veszítenek hitelükből.
A Home ofthe Brave – Land of the Free (2003, norvég, r. John Sullivan) című film egy Afganisztánban állomásozó amerikai rendfenntartó alakulat akcióiba nyújt betekintést. A csapat fő feladata a fegyver- és drogcsempész helyi hálózatok felszámolása, akcióik nagyjából falvak lerohanásából és a házak átkutatásából, feldúlásából áll. Azon kívül segélycsomagokat osztogatnak, és minimális orvosi ellátást is nyújtanak. A film bővelkedik a groteszk és abszurd helyzetekben, lásd az élelmiszerosztás jeleneteit (gyerekek verik le egymást a kukoricapehely-csomagokért; felbontáskor derül ki, hogy az élelmiszer-dobozokban plüssállatok és rövidnadrágok vannak), vagy azt, amelyben a parancsnok, aki civilben texasi farmer, népe küldetéstudatáról és a kulturális relativizmusról értekezik. Dokumentumfilmként érdekes/értékes alkotás, külön erőssége, hogy nem magyaráz vagy magyarázkodik, hanem csak megmutat egyes jeleneteket anélkül, hogy értelmezné. Ennek ellenére a képek mögül néha átsejlik a rendező ideológiai állásfoglalása is, de ez nem zavaró, számomra kifejezetten szimpatikus.
La fleur du mal (francia, 2002, r. Claude Chabrol). A Film és politika tematikus blokk nagyjátékfilmje egy francia kisvárosbeli helyhatósági választási kampány idején játszódik. Pierre, a fiatal jogász, az egyetlen női jelölt mostohafia a kampány utolsó hetében érkezik vissza három év után Amerikából. Az egyik (feltehetően szélsőjobboldali) ellenjelölt sárdobáló szórólapjaiból hamar felvázolódnak a családon belüli genealógiai kapcsolatok: mikor Pierre anyja meghalt, az apa sógornőjét (elhunyt bátyja feleségét, a polgármesteri székre aspiráló jelöltünket) vette el. A fiú beleszeretett új mostohatestvérébe/unokatestvérébe, és az ebből adódó lelkiismert-furdalása üldözte Amerikába, de visszatérve tapasztalnia kell, hogy nem képes ellenállni a vonzódásnak, melynek öt generációra visszanyúló hagyománya van a két család között. A választás eseményei, a vérfertőző szerelmi kapcsolat és a nőcsábász apa hódításai azok a szálak, melyekből a film története szövődik. A színészek jók, a történet is, röviden: ez egy egész jó film.
